A mai nap imádsága:
Uram! Te látod embervilágunkat, s mindannyiunk lelkét, benne a legmélyebb titkokat is. Könyörülj népeden, mely elveszítette a Benned való örvendezés készségét, s elfelejtette, hogy mindennnek forrása Te magad vagy. Éltess minket Igéddel, hogy felismerjük igazságaidat, és aszerint éljünk embertársaink javára, magunk boldogulására, a Te dicsőségedre! Ámen

Ne kívánd felebarátod feleségét! 5Móz 5,21

Ősi díszítőelemek egyike a fodrozódó víz, s benne a felismerés: a víz az élettel egyenlő. Így gyakorlatilag nem is létezett olyan kultúra, ahol a víznek ne tulajdonítottak volna valamilyen szakrális szerepet...

Furcsa világ a mienk. Régen a kutak közösek voltak, s aki nem vigyázott rá súlyos büntetést kapott. Manapság a víz nem az összetartozás, s az élet jele, hanem árucikk. A víz olyan, mint levegő: mindenkinek jár(na). Az egész teremtettségnek alkotta az Isten. Hogy mennyire pusztítja a világ az élete biztosítékát a vizet, azt tapasztalhatjuk az állatok pusztulásában is. Most is mintegy 200 helyi fegyveres konfliktus illetve háború folyik a vízért szerte a világban, hiszen mintegy másfél milliárd embernek nincs tiszta ivóvize...

Ha az ember ennyire nem respektálja jövőjének zálogát, hogyan respektálná Azt, Aki adta, Teremtő Istenét?

Jézus az örök életre fakadó forrásvizet ajánlja mindazoknak, akik elfogadják azt. Ő maga az Életnek forrása. Táplál, éltet, növel s tisztít - nap mint nap. Aki még nem szomjazta az igazságot, aki még nem kívánta mindennél jobban lelkének tisztaságát, az nem is tudja megérteni milyen nagy ajándéka Istennek az Élő Víz...

A mai nap imádsága:
URam! Gyorsan szállnak napjaim... Tudom, hogy minden egyes nappal kevesebb van hátra, mégsem aggódom,mert Te a kezedben tartasz engem. Add, hogy gondviselő jóságodat hálásan fogadjam, s szeretetedet tovább tudjam sugározni embertársaim felé! Ámen


Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.
Zsolt 90,5-6

Akárhogyan is nézzük, életünk legnagyobb kérdése mégsem a lét, hanem a "nem-lét", vagyis az elmúlás. Jó, hogy életünk első felének sodrása, a fiatalság lendülete ideiglenesen felejteti velünk az idő múlásának tényét, de idővel mindenki személyesen átéli: semmi nem tart örökké, s így vagy úgy, de mindenkinek meg kell küzdeni az elmúlás gondolatával.

Van, aki perlekedik Teremtőjével, panaszkodik sorsa miatt, duzzog s ellenségnek véli az egész világot, de vannak olyanok is, akik egyszerűen, "szent együgyűségben" belesimulnak Isten sorsukban megformálódó akaratába. Utóbbiak táborába tartoznak a hívő emberek, akik nem csapásként, büntetésként fogadják a végességüket, hanem az istenadta élet egyetemes törvényeként, s így a halált is köztes állomásnak hiszik.

Az emberi élet - jóllehet testünket felépítő atomjaink már évmilliárdok óta léteznek - mégis rövid. Nagyon rövid. Mire megszokjuk, hogy az élet küzdelem, növekedés és gyarapodás, s megbékélünk sorsunkkal, bizony beleőszülünk. Talán jó is, hogy életünk második felében lelassulunk, hiszen ebben a természetes procedúrában észrevesszük azt, ami mellett korábban elszaladtunk. Így van időnk/lehetőségünk rácsodálkozni a rét virágaira, az élet szépségeire, gyönyörködhetünk a színekben, élvezhetjük az illatokat, az ízeket.

Aki élete hervadó szakaszában se tud leállni, aki "pörög ezerrel", mert úgy véli, ha lassítana, lemarad az életről, az azt tapasztalja meg, amit a régiek így fogalmaztak meg: "Ki sokat markol, keveset fog." Az élet ugyanis nem attól szép, hogy elveszem, elragadom mindazt, ami nekem fontos benne, hanem attól, ha ajándékba kapom ezeket, ha mások részesítenek benne. Az élet szépségét az adja, hogy adhatunk benne és kaphatunk. Aki eszelősen csak kapni akar benne, az bolond, de aki csak adni akar benne, az még bolondabb!

Az élet értelme az adás és kapás. Amit Istentől kaptunk, azt tovább kell adnunk! Ha megtartjuk magunknak, akkor nem élünk, csak vegetálunk. Ha meg akarjuk nyerni magunknak ezt a világot, akkor elveszünk, de ha megosztjuk másokkal, akkor nem csak tartalmas, kiteljesedett életet nyerünk, de lehetőséget az Istennel való örök közösségre is...

Határvonalak...

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Te látod életem világos és sötét szakaszait, ha én nem is, Te tudod miért tettem azt amit, miért éltem úgy, ahogyan. Uram, szükségem van szereteted fényére, hogy ne tévesszem el az irányt, kell nekem a Te útmutatásod! Kérlek, ne nézd makacsságomat, s engedetlenségemet, hanem könyörülj rajtam, hogy ne csak kívánjam a jót, hanem meg is tudjam azt cselekedni! Ámen.



   
Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.
Ef 5,8-9

Világosság és sötétség... Életünk ritmusát adó, alapvetően különböző két állapot. Szükségünk van mindkettőre! Ha túl sok a sötétség az a baj, ha túl sok a fény az a baj... Aki átélt már "fehéréjszakás" forgolódást az ágyában - az tudja mire gondolok. Törékeny szervezetünk nem a huszonkétórás nappalokra teremtetett. Mintha csak Isten azt akarná közölni ezzel is: a fényben fürdésnek is "ára" van.

Amióta ember az ember, azóta gondolkodásában a fény az élet, s így az Isten szimbóluma is. A fény fogalma jelenti azonban az igazságot, a szeretetet, s a nyilvánvalóságot is. Így válik minden magyarázat nélkül "világossá", hogy a sötétség az előbbieknek pontosan az ellentéte. Ha ennyire nyilvánvalóak ezek a fogalmak, akkor Pál apostolnak miért kell mégis magyarázni azt, ami egyértelmű? A kérdés nem teoretikus, nagyon is gyakorlati, mondhatnánk hétköznapi. Miért kell a szülőnek oly gyakran emlegetni: "Édes fiam/lányom, ezt vagy azt ne tedd!" Miért felejtjük el olyan hamar a jót, s miért jut olyan hamar eszünkbe a rossz?

A Biblia első lapjain olvasható indoklás szerint, az ember miután leszakította a tudás fájának kívánatos gyümölcsét, megismerte nemcsak a jót, de a rosszat is. (Eljátszhatnánk a gondolattal, vajon mennyire volt érett ez a gyümölcs? Nemde úgy volt Ádám és Éva, mint a kisgyermekek, akik félig éretten is torkoskodnak a kert gyümölcseiből... megtapasztalván azután a hasfájás kínjait? Talán idővel a Jóisten is adott volna a tudás fájának érett gyümölcséből...)

Egy bizonyos, a sötétség hamarabb hatalmába keríti az embert, mint a világosság. Ahhoz, hogy a sötétség cselekedeit véghez vigye az ember, nem kell különösebben erőlködnie, csak hagynia kell magát, hogy sodorják a negatív események. A világosságban az ember gyakran érzi azt, hogy nincs szüksége az Istenre, elboldogul ő maga is. Csak amikor erejét meghaladó kísértések örvényébe kerül, amikor tragédia sikolt bele az életébe, akkor döbben rá, mennyire rá van szorulva Isten kegyelmére, gondviselésére. A jóságra, az igazságra és az egyenességre törekvésünk nem más, mint kifejezése annak, hogy szükségünk van Isten fényére, hiszen mindenfajta szeretetünk ebből táplálkozik.

A mai nap imádsága:
Uram! Erőtlenségemben segíts meg, hogy tudjam megvallani szeretetedet! Ámen



"Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!" Jézus azonban ezt felelte: "Mondom neked Péter: Nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem."
Lk 22,33-34

"Más az elmélet, s más a gyakorlat" - mondta Kisutzky bácsi... S amit ő mondott, azt megjegyeztem. Kisutzky bácsinak ugyanis minden foga fémből volt, ami egy gyerek számára igencsak érdekes látvány volt. (Kisutzky bácsinak ugyanis 56-ban a kommunisták kiverték minden fogát, mert "nagy volt szája" - mondta Kisutzky néni, akiktől gyerkkoromban a tejet hordtuk. Kisutzky néni egyébként 84 éves koráig magázta a férjét - az utolsó három évben már nem...)

MIt és ér a szó, ha nem hiteles? Péter háromszor tagadja meg mesterét. Nem véletlenül csúszott ki száján a "Nem!", hanem háromszor egymás után tudatosan tagadott. Nem a körülmények szerencsétlen együttállása mondatta ki vele a "csúsztatást", a bölcs kompromisszumkötés jegyében, s nem is csak életének három legcsodálatosabb évét tagadta meg három pillanatban, hanem letagadott mindent, ami jelezte volna, hogy ő Jézushoz tartozik... Belépni valamilyen pártba sokkal könnyebb, mint Jézus-pártinak lenni. (Míg az előbbi előnyt jelenthet a belépőnek, az utóbbí előnyt ad a felebarátnak, akit szolgálnak.) Ha életünkben nem is volt ilyen látványos a Krisztus-tagadásunk, mint Péternek, a tökéletes tagadást mi is kimerítettük azt a "hármasságban": szóval, cselekedettel, mulasztással... Kimondtuk, hogy ez a Krisztus-ügy nekünk terhes, megtettük a magunkét, hogy kinyilvánuljon nem a krisztusi szeretet emberei vagyunk, s elfelejtettünk bólintani életünk nagy lehetőségeiben, amikor Isten elkészített mindent, hogy bizonyságot tehessünk Róla... Nem igeneltünk, mert volt valami, ami sokkal fontosabbnak tűnt: "Ökröt vettem, földet vettem, házasodtam... most nem... Kérlek ments ki engem!" Okot, magyarázatot mindig találunk az elutasításra, pedig a színvallásra nem az Istennek van szüksége - Ő már megtette: teremtette, s megtartja ezt a világot, miközben folyamatosan hív minket -, hanem csakis egyedül nekünk.

A nehézségeket kerülni, a gondokat a "szőnyeg alá söpörni" lehet, de nem érdemes... a világ most azért nyög, mert az elkövetett bűnöknek következménye van... Nem kell a végítélethez lángpallosos angyal, sokkal "igazságosabb", s Istenhez méltóbb, ha bűneink következményével szembesít minket az Isten: Klíma-változás... Még néhány év, s eltűnnek a hegyekből a gleccserek, s a hó, ami azt jelenti, hogy mintegy 2,5 milliárd embernek nem lesz ivóvize... A jelek - istentelenségünk jelei itt vannak, körülvesznek minket -, s a megtérést pedig csak "fontolgatjuk"... elmélkedünk róla... De mit ér az elmélet, ha sosem válik gyakorlattá?

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy kegyelmed révén ma jobb tudjak lenni, mint amilyen tegnap voltam! Ámen



Azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik... Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.
Jak 4,14;17

Valaki egyszer tudományosan bebizonyította, hogy alig öt percre lehetséges előre jósolni/prognosztizálni, hogy mi történhet a világban, s mi történhet velünk. Öt perc nem sok, de ötven év sem... S ha azt nézzük, hogy csak pár évtized áll rendelkezésünkre, hogy kimutassuk szeretetünket, akkor azt kell mondanunk: még el sem kezdtük szeretni - még szeretteinket sem -, még bele sem tanultunk az "életbe", s már itt is kell hagynunk... Életünk tényleg hasonlatos a lehelethez. Egy felvillanás csupán, mely nekünk a "mindent" jelenti, míg az univerzum minden lehetséges "lénye-bogara-teremtménye" összlétezésében, életes nyüzsgésében gyakorlatilag észrevétlenek vagyunk.

Azt sem tudjuk, hogy öt perc múlva élünk-e vagy halunk, s úgy tesszük dolgainkat, mintha örökké élnénk. Ebbéli önteltségünkben gyakran elfelejtjük, szeretni jöttünk erre a világra, nem pedig gyűlölni, s hogy lehetőségeinkkel, talentumainkkal élnünk kellene, nem pedig visszaélni. Jóllehet Isten kegyelme megújuló, ismétlődő, de annak periodikáját soha nem az ember szabja meg! Bizony vannak életünkben olyan pillanatok, amik már soha nem térnek vissza; "akkor és ott" lehet(ett volna) igent vagy nemet mondani, s voksolásunkkal meghatározni életünk további alakulását, de "itt és most" pótolni a mulasztást nem lehet. Éppen ezért a keresztény ember bűnnek tartja nem csak az Istentől és embertárstól eltávolító bűn megcselekvését, de a jónak elmulasztását is! Megpróbálhatjuk korrigálni életvezetési oktalanságunkból fakadó hibáinkat, de a szeretetlenségünkkel okozott fájdalmat teljes egészében már soha nem tudjuk semmissé tenni.
Párkapcsolatokban gyakran okoznak - akaratlanul is - fájdalmat egymásnak a felek, éppen ezért nagyon fontos (lenne!) tudni, "hol a határ", mert bizony lehet olyan lelki sebeket ütni a másik lelkén, amik soha nem gyógyulnak be. Az idő ugyanis nem gyógyítja a sebeket, csak szép lassan ráhull a feledés, s az újabb szenvedések egybeszürkítő pora, de azt egy váratlan viharos életszél bármikor(!) lefújhatja, s újra (fel)szakad(hat) a seb.

Megcselekedni a jót nemcsak azt jelenti, hogy betöltjük küldetésünket, hanem egyben annak a megtapasztalása is, hogy az életminőségünket mindenek előtt emberi kapcsolataink 'milyensége' adja. Amikor jót tesz valaki, akkor felfedezi az istenképűséget - mégha töredezetten is - felebarátban és önmagában, s ezáltal az élet dolgai a helyükre kerülnek. Ennek következménye az a béke, amit a világ nem tud nyújtani soha. Mert nagyon fontos a béke, de ami nagyságrendekkel több ennél az békesség, mert abban a nyugtalan lélek is nyugalomra, azaz otthonra lel... Aki tehát tehetné, Isten eszközeként munkálhatná ezt a békességet, de nem teszi - bizony bűne az annak.

Megtérés...

A mai nap imádsága:
Uram! Vonzz magadhoz, hogy Feléd fordulhassak! Ámen


Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: "Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?" Péter így válaszolt: "Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.
ApCSel 2,37-38

Mi a megtérés? Az elmúlt kétezer esztendőben sokszor igyekeztek már megfoghatóvá tenni, definícióba szorítani, sőt még szabályozni is a megtérést - vegyes eredménnyel. Bibliánkban a megtérés szó (eredeti értelmében) meg-, vissza-, s odafordulást jelent. Ennek ellenére mégis, az esetek túlnyomó részében bűnbánattal fordították. Helytelenül, mert a kettő nem ugyanaz! Egybeeshet ugyan a kettő, de nem feltétlenül. A megtérést a vágyakozás előzi meg, a lelkünkben lévő hiány fel-, s beismerése, mely munkálja az Istennel való találkozást, s egyszercsak - s itt nem a hogyanon van a hangsúly - nem bírjuk tovább, s engedünk az Isten vonzásának: odafordulunk Őhozzá. Olyan ez - bár minden hasonlat 'sántít' egy kicsit - mint, amikor már óriási igényünk van már arra, hogy szeretetünket megosszuk egy másik nembéli társsal, s egyszercsak találkozunk a nagy Ő-vel, megdobban szívünk, perzsel a lelkünk, sőt bele-belerezdül még a lábunk is... s odafordulunk hozzá. Ez az egyetlen egy mozdulat, a 'mélylélek igenje' aztán sok-sok mást is meghatároz, egy egész életre.

Az igazi bűnbánat abból a konkrét ismeretből fakad, hogy alaposan elrontottam. Isten nélkül akartam megcsinálni azt, amit csak Vele együtt lehet. A bűnbánatból fakadó következő lépés pedig a jóvátételre való fokozott igény (lenne), mely mindig a bocsánatkéréssel kezdődik. Sajnos sok, magát kereszténynek valló ember megreked abban az állapotban, hogy neki az Isten megbocsájtott, ennek nagyon örül, de sem a megbántottak felé történő bocsánatkérés, sem pedig a jóvátételen való munkálkodás nem jellemzi életüket.

Péter a megtérésre buzdít. No meg arra, hogy keresztelkedjenek "bele" Jézus Krisztus nevébe. De mit is jelent ez valójában? A keresztelés aktusa nem mágikus cselekedet az ember részéről, hanem tudatos döntés eredménye. Ez a misztikusnak tűnő - pedig csak annyira az, mint a lét maga - 'rábólintás az Istenre' nem más, mint az Élet (nemcsak a biosz, hanem a dzóé, tehát a teljességgel-teli, az örökéletes) igenlése. Bármennyire is egyszerűnek tűnik ez, mégis annyira 'bonyolult" és akkora bátorság kell hozzá, mint az első randevúra meghívni valakit...

Aki megkeresztelkedik, az életet igenel. Kifejezhetné-e ezt jobban más is, mint a víz maga? Aligha, hiszen a víz, ez a folyékony csoda, az élet maga... Ahogyan a víz életet fakaszt és táplál, ugyanúgy a keresztség vize, az Istenbe való belemerülés is Életet (földi tartalmasat, s reménységes örököt odát) ajándékoz. Az igazi titok mégis az Isten Életben megnyilvánuló szeretete: Ő az, Aki létrehív, táplál és megtart. Ebben a titokban megfürödni minden nap, az ún. naponkénti megtérés - ahogyan jó Lutherünk fogalmaz.

Ősi utak...

A mai nap imádsága:
Mindenható Isten! Segíts, hogy megértsem szavaidat, s add hogy engedelmeskedjem is igédnek! Ámen


Így szól az ÚR: Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek! De ők ezt mondták: Nem megyünk!
Jer 6,16

A "lánglelkű-gyújtószavú" próféta Jeremiás ősi igazságot szól: "Nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után!". Ő nyilvánvalóan az ősi törvényekre gondol - helyesen -, de kijelentése sokkal tágabb értelmezésű is lehet, hiszen mielőtt leírásra kerültek a mózesi törvények, már azt megelőzően is voltak egyetemes érvényű törvények, Isten és ember, s ember és ember kapcsolatára vonatkozóan. Jól tudjuk ezt, hiszen az írásbeliség nem a zsidó írásbeliséggel kezdődött, de az bizonyos, hogy a zsidó népnek - akárcsak a magyarnak - különös kapcsolata van az írásbeliséggel. Ez nem véletlen, mindkét nyelv ősi, a magyar azonban - ha hihetünk a nyelvész kutatóknak, akik a szavak képiességét elemzik -, a magyar a legősibb... Ezt nyilatkozta a zsidó nyelvet anyanyelvként beszélő Teller Ede is - a hidrogénbomba "atyja" -, aki Magyarországról kivándorolt Amerikába, s példaértékűen, akcentus nélkül beszélte a magyart 60 év emigráció után is!

Aki érzékeny a nyelv szépségeire, az érzékeny a természetre, s érzékeny a lélek finomságaira is. Akinek durva, nyers, vulgáris a kommunikációja, azt pedig nem hatják meg a szép szavak, s érzések. A JóIsten a lelkünk belső képein keresztül is kommunkál velünk, a lélekvilág ősi szimbólumai belénk vannak kódolva. Aki kérdezősködik, keres, kutat, az végül talál! Nem is akármit: Igazgyöngyöt, a lélek nyugalmát a Krisztusban...

Sokan mégis azt mondják: "Nem!" Hiába minden noszogatás, lehetőség - nem akarnak rálépni az ősi ösvényre, ami elvezet az Istenhez. Számukra minden más fontosabb az életben, még az út maga is, mintsem az, hogy Ki áll az út végén. De Isten szüntelenül hív, mert azt akarja, hogy "mindenki eljusson az igazság ismeretére"...