Közösség...
A mai nap imádsága:
Uram! Te közösségbe és közösségért teremtettél mindannyiónkat - szenvedünk is emiatt eleget... Kérünk Téged, gondviselő jóságoddal ölellj át minket, hogy a Te jóságodban megízleljük eljövendő országod örömét, s ez a mindennapi öröm segítségünkre legyen méltósággal megélni embervoltunkat! Ámen
Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!
Lk 12,32
A nyájban mindig akadnak ügyeletes bégető barikák... folyamatosan, s persze meglehetősen fájdalmasan bégetnek, mert meggyőződésük, hogy a távolabbi legelő az zöldebb, s hogy a másik báránykának jutott már megint a nagyobb fűcsomó. Ne is allegorizáljuk tovább, ilyen az egyházi közélet! Nyugodtan megállapíthatjuk, ezen a területen már megvalósult a tökéletes egység, itt teljes az ökumené! Mindegy, hogy nagyegyház vagy kisközösség, ahol emberek csoportot alkotnak, ott megtalálhatóak ezek a viselkedésformák.
Jézus nyája, a választottak mindig kevesen voltak, s kevesen is lesznek. A "Tegyetek tanítvánnyá minden népet!" -, az ún. missziói parancsot nem lehet úgy értelmezni, hogy "Most akkor az egész világ legyen keresztény!" Egyrészt "kiontatott sokakért" - tehát nem mindenkiért -, másrészt hagyjunk egy kis esélyt a JóIstennek is, hogyan is akarja végbevinni teremtői akaratát! Egy bizonyos: Isten országa nem olyan lesz, amilyennek mi itt és most gondoljuk, s nem is úgy jön el, ahogyan azt mi szeretnénk... Az üdvterv forgatókönyvét nem mi írtuk, s nem mi vagyunk a rendezők, sőt, a főszerepet sem mi kaptuk...
Amiben bizakodhatunk, hogy ez a "film" - a teremttet világ - egy nagyon jó film... Csodálatos díszletek vannak benne, meglepő fordulatok, lelki magasságok és mélységek teszik izgalmassá, s ami a legfontosabb: a Jó győz, azaz végül mindenhol uralomra jut az Isten szeretete.
Isten az ő országát már most odadja az övéinek. Nem trónust, s dicsőséget osztogat, hanem mindenekelőtt hitet. Akik hitben élnek, azok Isten országát élik, már itt és most. Igaz még "tükör által, s homályosan", de már megtapasztalhatóan. Tulajdonképpen mindannyiunk számára a legnagyobb teher önmagunk magánya; ezért keresünk magunknak társat, s közösséget. Istennél pedig feloldódik bennünk minden görcs, s megszűnik minden hiányérzetünk, egyszerűen azért, mert végre(!) otthon vagyunk... Valóban otthon, ahol a szeretnek minket, s mi is szerethetünk...
Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!
Lk 12,32
A nyájban mindig akadnak ügyeletes bégető barikák... folyamatosan, s persze meglehetősen fájdalmasan bégetnek, mert meggyőződésük, hogy a távolabbi legelő az zöldebb, s hogy a másik báránykának jutott már megint a nagyobb fűcsomó. Ne is allegorizáljuk tovább, ilyen az egyházi közélet! Nyugodtan megállapíthatjuk, ezen a területen már megvalósult a tökéletes egység, itt teljes az ökumené! Mindegy, hogy nagyegyház vagy kisközösség, ahol emberek csoportot alkotnak, ott megtalálhatóak ezek a viselkedésformák.
Jézus nyája, a választottak mindig kevesen voltak, s kevesen is lesznek. A "Tegyetek tanítvánnyá minden népet!" -, az ún. missziói parancsot nem lehet úgy értelmezni, hogy "Most akkor az egész világ legyen keresztény!" Egyrészt "kiontatott sokakért" - tehát nem mindenkiért -, másrészt hagyjunk egy kis esélyt a JóIstennek is, hogyan is akarja végbevinni teremtői akaratát! Egy bizonyos: Isten országa nem olyan lesz, amilyennek mi itt és most gondoljuk, s nem is úgy jön el, ahogyan azt mi szeretnénk... Az üdvterv forgatókönyvét nem mi írtuk, s nem mi vagyunk a rendezők, sőt, a főszerepet sem mi kaptuk...
Amiben bizakodhatunk, hogy ez a "film" - a teremttet világ - egy nagyon jó film... Csodálatos díszletek vannak benne, meglepő fordulatok, lelki magasságok és mélységek teszik izgalmassá, s ami a legfontosabb: a Jó győz, azaz végül mindenhol uralomra jut az Isten szeretete.
Isten az ő országát már most odadja az övéinek. Nem trónust, s dicsőséget osztogat, hanem mindenekelőtt hitet. Akik hitben élnek, azok Isten országát élik, már itt és most. Igaz még "tükör által, s homályosan", de már megtapasztalhatóan. Tulajdonképpen mindannyiunk számára a legnagyobb teher önmagunk magánya; ezért keresünk magunknak társat, s közösséget. Istennél pedig feloldódik bennünk minden görcs, s megszűnik minden hiányérzetünk, egyszerűen azért, mert végre(!) otthon vagyunk... Valóban otthon, ahol a szeretnek minket, s mi is szerethetünk...
Mindennapi örömeinkért...
A mai nap imádsága:
Uram! Sok dolgom van ebben a világban, s olykor elfelejtem melyik a legfontosabb. Kérlek emlékeztess parancsolataidra, hogy meg-megláthassam mindazt, amit Te mindig látsz! Ámen
Az ÚR látja az ember útjait, s figyeli minden lépését.
Példabeszédek 5,21
"Isten szeme mindent lát." - olyan bölcsesség ez, amely manapság hiányzik a gyermeknevelés eszköztárából. Nem "modern", különben is "Mit ijesztgessük gyermekeinket ilyesmivel? - gondolják sokan. A szülő, ha nem tanítja meg gyermekét indirekt módon sem az Isten komolyan vételére, akkor nemcsak meglopja saját gyermekét, de az élet egyik legfontosabbját, a nemlátható dolgok iránti érzékenységet sorvasztja el emberpalántájának lelkében. Amikor felnő az a "mindenki-szemefénye-aranyos" gyermek, akkor kiderül, hogy mivé lett: emberré vagy (gaz)emberré... Ha nem kapálták(nevelték), akkor személyiségének ez utóbbi öntörvényű része veszi át az uralmat élete felett.
Ha Isten minden lépésünket figyeli - és erről beszél a Mester is, amikor azt mondja, Isten még a "verebekről is gondoskodik" ...hát akkor mennyivel inkább az emberről! -, akkor ennek következményei vannak. Először is, nem "csak úgy" lógunk bele a világmindenségbe biokémiai véletlenszerűségek folyományaként, hanem Isten akaratából élünk, mozgunk és vagyunk. Másodszor a Teremtőnknek célja van velünk... ha ezt nem látjuk be, akkor céltalanná válik az életünk. Harmadszor - s talán ez a leghangsúlyosabb - személyes, jelentéktelennek tűnő történéseink, a Nagy Egész részei, mely nem csak szavaink és cselekedeteink átgondolására (bűn és bűnhődés törvényszerűsége!) kell hogy késztessen minket, hanem annak belátására, hogy az áldozathozatalunknak, a jóért és szépért felvállalt küzdelmeinknek értelme van, mert átnyúlik egyik generációból a másikba: "De kegyelmet gyakorlok ezer ízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják az én parancsolataimat."
Minden lépésünket figyeli az Isten... az ember bármennyire is figyeli a másikat (térfigyelő kamerarendszerek gombamód szaporodása!), azért nem válik istenné, legfeljebb a hatalom mámorában azt hiszi magáról, hogy azzá vált. Az emberek a történelem folyamán nem egyszer szenvedték el a legkülönfélébb totalitárius rendszereket, de Isten nagyítója alatt élni nem azt jelenti, hogy "megfigyeltek" vagyunk, hanem azt, hogy Isten figyel ránk, nehogy olyat tegyünk, amit később nagyon megbánnánk...
Az ÚR látja az ember útjait, s figyeli minden lépését.
Példabeszédek 5,21
"Isten szeme mindent lát." - olyan bölcsesség ez, amely manapság hiányzik a gyermeknevelés eszköztárából. Nem "modern", különben is "Mit ijesztgessük gyermekeinket ilyesmivel? - gondolják sokan. A szülő, ha nem tanítja meg gyermekét indirekt módon sem az Isten komolyan vételére, akkor nemcsak meglopja saját gyermekét, de az élet egyik legfontosabbját, a nemlátható dolgok iránti érzékenységet sorvasztja el emberpalántájának lelkében. Amikor felnő az a "mindenki-szemefénye-aranyos" gyermek, akkor kiderül, hogy mivé lett: emberré vagy (gaz)emberré... Ha nem kapálták(nevelték), akkor személyiségének ez utóbbi öntörvényű része veszi át az uralmat élete felett.
Ha Isten minden lépésünket figyeli - és erről beszél a Mester is, amikor azt mondja, Isten még a "verebekről is gondoskodik" ...hát akkor mennyivel inkább az emberről! -, akkor ennek következményei vannak. Először is, nem "csak úgy" lógunk bele a világmindenségbe biokémiai véletlenszerűségek folyományaként, hanem Isten akaratából élünk, mozgunk és vagyunk. Másodszor a Teremtőnknek célja van velünk... ha ezt nem látjuk be, akkor céltalanná válik az életünk. Harmadszor - s talán ez a leghangsúlyosabb - személyes, jelentéktelennek tűnő történéseink, a Nagy Egész részei, mely nem csak szavaink és cselekedeteink átgondolására (bűn és bűnhődés törvényszerűsége!) kell hogy késztessen minket, hanem annak belátására, hogy az áldozathozatalunknak, a jóért és szépért felvállalt küzdelmeinknek értelme van, mert átnyúlik egyik generációból a másikba: "De kegyelmet gyakorlok ezer ízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják az én parancsolataimat."
Minden lépésünket figyeli az Isten... az ember bármennyire is figyeli a másikat (térfigyelő kamerarendszerek gombamód szaporodása!), azért nem válik istenné, legfeljebb a hatalom mámorában azt hiszi magáról, hogy azzá vált. Az emberek a történelem folyamán nem egyszer szenvedték el a legkülönfélébb totalitárius rendszereket, de Isten nagyítója alatt élni nem azt jelenti, hogy "megfigyeltek" vagyunk, hanem azt, hogy Isten figyel ránk, nehogy olyat tegyünk, amit később nagyon megbánnánk...
Szavaink, életünk...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ajkamon hitelesen csengjen a szó, s életemet akaratod szerint éljem! Ámen
Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg.
Jak 2,12
Érdekes felvetése volt a nagyszerű gondolkodónak, Hamvas Bélának - aki egyébként "evangélikus papgyerek" - , amikor 1960-as évek végén tanulmányaiban azt kutatta, vajon a válság vagy a válság-tudat volt-e előbb? Mert az ember válságban (krízisben) van nemcsak az elmúlt években, hanem az elmúlt néhány ezer év óta... Gyakorlatilag az Isten nélkül élő, az Őt tagadó és törvényeit elvető ember - biblikus műveltségből fakadóan azt mondhatjuk a bűneset óta -, válságban van. Ha nem így lenne, akkor nem ölte volna halomra egymást/magát világrengető háborúkban, birodalmakat szétzúzó gigantikus csatákban. Sajnos, az emberiség történelme egyben a haditechnika, a háborúzás történelme is.
Aki odafigyel a gazdaság híreire, az hamar észreveszi, hogy a mostani válság is - mint a korábbiak - nem ténylegesen gazdasági, hanem pénzügyi/bank-rendszer-i válság. A bankok vezérigazgatói székében pedig nem lelketlen computerek, hanem hús-vér emberek ülnek. Ők döntenek, azokkal a hús-vér embertársaikkal együtt, akik meg a politika magas hivatalainak bársonyszékeit koptatják! A válság pedig mindig attól volt válság, hogy nem lokális, hanem globális! Azaz, nemcsak a magyarhoni emberekre jellemző, hanem a világon mindenkire kiterjedő, s ezt így mondhatjuk: "az Ember" van válságban.
Az ok igen egyszerű: a hit hiánya... Persze mindjárt jobban értjük, ha nem vallásos terminológiát használunk, hanem azt mondjuk: a világméretű problémák mindig a bizalom hiányában gyökereznek. Ha egyik ember bizalmatlan a másikkal, akkor a másikban nem partnert, hanem legyőzendő ellenfelet fog látni, s akkor szerződéseit nem a kölcsönös előnyök, hanem az istenített haszon-elv szerint alakítgatják/csűrik-csavarják, s akkor soha nem a mások javát szolgáló együttmunkálkodás lesz a cél, hanem a másik ember kihasználása, kizsákmányolása...
A bizalmatlanság mindig abból fakad, hogy nem ismerjük a másikat, no meg magunkat se! Tetézi a bajt, hogy velünk együtt szavaink is "válságban" vannak, hiszen az "Ősbűn" óta hajlamosak vagyunk a bűnre azt mondani, hogy az jó, s az isten-adta jót pedig haszontalannak véljük. "Nem értünk a szóból", mert ugyan kommunikálunk, de mégsem vagyunk egységben. (Maga a szó communio, egységet jelent.) Nemcsak az "ÚR testvére" Jakab apostol, de maga Jézus URunk is arra tanít minket, hogy kommunikációnk legyen tiszta, s egyértelmű: "A ti igenetek legyen igen, s a nem, nem"... Ez csak egyféleképpen érhető el: ha a szeretet szabadságában élünk...
Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg.
Jak 2,12
Érdekes felvetése volt a nagyszerű gondolkodónak, Hamvas Bélának - aki egyébként "evangélikus papgyerek" - , amikor 1960-as évek végén tanulmányaiban azt kutatta, vajon a válság vagy a válság-tudat volt-e előbb? Mert az ember válságban (krízisben) van nemcsak az elmúlt években, hanem az elmúlt néhány ezer év óta... Gyakorlatilag az Isten nélkül élő, az Őt tagadó és törvényeit elvető ember - biblikus műveltségből fakadóan azt mondhatjuk a bűneset óta -, válságban van. Ha nem így lenne, akkor nem ölte volna halomra egymást/magát világrengető háborúkban, birodalmakat szétzúzó gigantikus csatákban. Sajnos, az emberiség történelme egyben a haditechnika, a háborúzás történelme is.
Aki odafigyel a gazdaság híreire, az hamar észreveszi, hogy a mostani válság is - mint a korábbiak - nem ténylegesen gazdasági, hanem pénzügyi/bank-rendszer-i válság. A bankok vezérigazgatói székében pedig nem lelketlen computerek, hanem hús-vér emberek ülnek. Ők döntenek, azokkal a hús-vér embertársaikkal együtt, akik meg a politika magas hivatalainak bársonyszékeit koptatják! A válság pedig mindig attól volt válság, hogy nem lokális, hanem globális! Azaz, nemcsak a magyarhoni emberekre jellemző, hanem a világon mindenkire kiterjedő, s ezt így mondhatjuk: "az Ember" van válságban.
Az ok igen egyszerű: a hit hiánya... Persze mindjárt jobban értjük, ha nem vallásos terminológiát használunk, hanem azt mondjuk: a világméretű problémák mindig a bizalom hiányában gyökereznek. Ha egyik ember bizalmatlan a másikkal, akkor a másikban nem partnert, hanem legyőzendő ellenfelet fog látni, s akkor szerződéseit nem a kölcsönös előnyök, hanem az istenített haszon-elv szerint alakítgatják/csűrik-csavarják, s akkor soha nem a mások javát szolgáló együttmunkálkodás lesz a cél, hanem a másik ember kihasználása, kizsákmányolása...
A bizalmatlanság mindig abból fakad, hogy nem ismerjük a másikat, no meg magunkat se! Tetézi a bajt, hogy velünk együtt szavaink is "válságban" vannak, hiszen az "Ősbűn" óta hajlamosak vagyunk a bűnre azt mondani, hogy az jó, s az isten-adta jót pedig haszontalannak véljük. "Nem értünk a szóból", mert ugyan kommunikálunk, de mégsem vagyunk egységben. (Maga a szó communio, egységet jelent.) Nemcsak az "ÚR testvére" Jakab apostol, de maga Jézus URunk is arra tanít minket, hogy kommunikációnk legyen tiszta, s egyértelmű: "A ti igenetek legyen igen, s a nem, nem"... Ez csak egyféleképpen érhető el: ha a szeretet szabadságában élünk...
Színről színre látás...
A mai nap imádsága:
Istenem! Szeretnélek úgy ismerni Téged, ahogyan Te ismersz engem. Tükör által homályos látásomat élesítsd a hit által, hogy tudjalak hirdetni Téged szóval és cselekedettel! Ámen.
Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! Az ÚR így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. És ezt mondta az ÚR: Van itt hely nálam, állj a kősziklára! És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg.
2 Móz 33,18-23
Kíváncsiak vagyunk, különösen vonz minket az ismeretlen. Nemcsak a világ, önmagunk folyamatos megismerése is adja az erőt a hétköznapokhoz. A legnagyobb feladvány az életünkben, a kérdések kérdése bizonyos szempontból mindvégig megválaszolatlan marad: Miért is élünk ezen a világon? Sokféle szép válasz közül egy kiemelkedik: Azért vagyunk, mert Isten így akarta. A végső, felfoghatatlan Valóság "vonzáskörzetében" születhet meg a legkompetensebb válasz - természetesen a hit által.
Istent soha senki nem látta... és mégis! Látni ugyanis nemcsak szemekkel lehet. Bármennyire is csal a szem, valahogyan mégis erre van szükségünk: látni. Látni, hogy aztán mégis azt mondjuk: Láttam, de mégsem hiszem! Istent színről-színre látni azonban mindenre megoldást jelentene - de ez azok számára, akik még testben léteznek ez lehetetlen. Mózesnek és Illésnek megadatott, hogy hátulról láthassák az Örökkévalót, nemhiába ők lettek/voltak Izráel legnagyobb prófétái, Jézus "színeváltozásakor" is ők jelentek meg a "megdicsőülés hegyén".
Miért ez a távolság Teremtő és teremtmény között? Vagy talán az is lehetséges, hogy azért nem látjuk Istent, mert mindenütt ott van? Térben és időben véges ésszel gondolkodva nehéz nekünk átfogni, hogy az egész világmindenségben, a végtelenben mindenütt jelen van a Teremtő. Talán olyannyira nyilvánvaló az Ő léte, hogy nem is merünk a legalapvetőbbre gondolni: Isten bennünk és közöttünk van. János ezt így fogalmazza meg: "Aki szeret, az Istenben van, s Isten is őbenne."
Meglátni valamit hátulról, azaz utólag (is): nagy felismerés. Sokan ezt sem mondhatják el: "Visszatekintettem, megláttam, belátom hibáimat, megpróbálom másképpen alakítani az életemet!" Összhangba kerülni önmagunkkal, a világgal és mindenekelőtt a JóIstennel csak akkor tudunk, ha meg vagyunk győződve a helyes irányról! Aki tudja, hogy merre van az "előre", az nem fordít hátat az Istennek, hiszen jól tudja, hogy akkor megy jó irányba, ha "látja az Istent hátulról" - azaz követi Őt...
Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! Az ÚR így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. És ezt mondta az ÚR: Van itt hely nálam, állj a kősziklára! És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg.
2 Móz 33,18-23
Kíváncsiak vagyunk, különösen vonz minket az ismeretlen. Nemcsak a világ, önmagunk folyamatos megismerése is adja az erőt a hétköznapokhoz. A legnagyobb feladvány az életünkben, a kérdések kérdése bizonyos szempontból mindvégig megválaszolatlan marad: Miért is élünk ezen a világon? Sokféle szép válasz közül egy kiemelkedik: Azért vagyunk, mert Isten így akarta. A végső, felfoghatatlan Valóság "vonzáskörzetében" születhet meg a legkompetensebb válasz - természetesen a hit által.
Istent soha senki nem látta... és mégis! Látni ugyanis nemcsak szemekkel lehet. Bármennyire is csal a szem, valahogyan mégis erre van szükségünk: látni. Látni, hogy aztán mégis azt mondjuk: Láttam, de mégsem hiszem! Istent színről-színre látni azonban mindenre megoldást jelentene - de ez azok számára, akik még testben léteznek ez lehetetlen. Mózesnek és Illésnek megadatott, hogy hátulról láthassák az Örökkévalót, nemhiába ők lettek/voltak Izráel legnagyobb prófétái, Jézus "színeváltozásakor" is ők jelentek meg a "megdicsőülés hegyén".
Miért ez a távolság Teremtő és teremtmény között? Vagy talán az is lehetséges, hogy azért nem látjuk Istent, mert mindenütt ott van? Térben és időben véges ésszel gondolkodva nehéz nekünk átfogni, hogy az egész világmindenségben, a végtelenben mindenütt jelen van a Teremtő. Talán olyannyira nyilvánvaló az Ő léte, hogy nem is merünk a legalapvetőbbre gondolni: Isten bennünk és közöttünk van. János ezt így fogalmazza meg: "Aki szeret, az Istenben van, s Isten is őbenne."
Meglátni valamit hátulról, azaz utólag (is): nagy felismerés. Sokan ezt sem mondhatják el: "Visszatekintettem, megláttam, belátom hibáimat, megpróbálom másképpen alakítani az életemet!" Összhangba kerülni önmagunkkal, a világgal és mindenekelőtt a JóIstennel csak akkor tudunk, ha meg vagyunk győződve a helyes irányról! Aki tudja, hogy merre van az "előre", az nem fordít hátat az Istennek, hiszen jól tudja, hogy akkor megy jó irányba, ha "látja az Istent hátulról" - azaz követi Őt...
Tanítványság...
A mai nap imádsága:
Uram! Tanítsd meg nekem újra és újra, hogy Te vagy az út az igazság és az élet! Add Uram, hogy alázattal, életem példájával is, taníthassak másokat felebarátaink szeretetére. Adj nekem látást, hogy a bűn gerendáját mindig ki tudjam venni szememből, s ne keressem mások szemében a szálkát! Ámen
Te pedig, emberfia, ne félj tőlük, beszédüktől se félj! Ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez!
Ezékiel 2,6-7
Sok keresztény téveszti össze az Ószövetséget az Újszövetséggel, a prófétaságot a tanítványsággal, az apostoli kort a maival. Volt, van, s gyaníthatóan lesz is ebből gond elég! Míg az ószövetségi próféták kemény igazmondása nélkül, a józanságot gyakran vesztett jáveisten-népe elpusztult volna, a minden nép történelmében - az övékben különös gyakorisággal is - fel-felbukkanó önszeretet sodrásában, eladdig Jézus tanításának finomsága, szelídsége, kereszthalálig menő szeretet-példaadása egy alapvetően más utat mutat az istenkereső embernek. Aki Istennél/Istenben van, aki Általa akarja élni mindennapjait, az felebarátjában nem az ellenséget, a megtestesült gonoszt, hanem a szenvedő Krisztus arcát fedezi fel. Ez ad aztán erőt neki ahhoz, hogy elmenjen a börtönökbe, s enni adjon az éhezőnek, pohár vizet a szomjazónak..
Ha megfigyeljük - az egyháztörténelem erről tanúskodik -, a nagy krízisek, háborúk, gazdasági válságok, birodalmak széthullása körüli időkben mindig felerősödtek azok a hangok, melyek a rettenetes világvégét vizionálták. Ilyenkor a személyes egzisztenciális megszorítottság, az értékek általános válsága olyan feszültségeket szül ember és ember között, melyek mélységükkel/magasságukkal/intenzitásukkal messze meghaladják a hétköznapok valóságát, s valóban végidőket sejtetőek. Bármennyire is jogos ilyenkor a kritika, a destruktív ítélet soha nem vitt előbbre, de kiváló táptalajt adott az anarchiának. Még az ószövetségi próféták is, a meglehetősen kemény feddéseiket 'evangéliummal' zárják, felcsillantván mindig a reménységet, hogy az ÚRnál azért ott a mindenkori megoldás, csak hát vissza kell(ene) térni Őhozzá.
Karl Rahner, neves katolikus teológus válaszolta egyszer újságírói kérdésre (Melyik vallás lesz a 'befutó' a harmadik évezredben?): "Természetesen a kereszténység... Ha élni akar a világ, akkor nincs más alternatívája." Nyilvánvaló, hogy Rahner nem a kiszorítósdi teológiákra gondolt, hanem a jézusi integratív etikára, mely az elesettet segíti, a gyöngét támogatja, közösségbe hívja a magányost, mely magatartás, keresztény életvitel építi és szépíti nemcsak az egyházi, de az egész emberi közösséget. Sajnos sok mai keresztény gondolja magát prófétának vagy éppen evangélistának. Még az egyház által hivatalosan kiküldött papok, lelkészek, lelkipásztorok, prédikátorok is gyakran elfelejtik, hogy elhívatásuk tanítványságra szól, azaz ők elsősorban tanítók, s nem azt kell tenniük, amit Péter is tett - elő a karddal, aztán odavágni...
Azok a pásztorok, akik csak korbáccsal és acsarkodó kutyákkal képesek fegyelmezni a nyájukat, bizonyára csak béresek, mert nem szeretik a nyájukat. Azok a tanítók, akik csak pálcával és hangos szóval tudnak rendet tartani, azok nem pedagógusok, hanem idomárok. Azok a tanítók, akikben csak az elszántság buzog, de nincs meg bennük a türelem, a szelídség, azok csak nevükben lehetnek tanítók, a valóságban sohasem. Azok a keresztények, akik egyházi személyként nem felkészültek, s híjával vannak a felülről jövő tudásnak, vagyis az Isten Országa, azaz az Élet (értsd dzóé, mely a görög újszövetség azon szava az életre, melyben az örökélet is benne foglaltatik), azok ugyan szólíttathatják magukat "Atyámnak", de Isten fiainak sosem fognak neveztetni, márpedig a kereszténység, azaz a Krisztus követése erről szól(na)...
Te pedig, emberfia, ne félj tőlük, beszédüktől se félj! Ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez!
Ezékiel 2,6-7
Sok keresztény téveszti össze az Ószövetséget az Újszövetséggel, a prófétaságot a tanítványsággal, az apostoli kort a maival. Volt, van, s gyaníthatóan lesz is ebből gond elég! Míg az ószövetségi próféták kemény igazmondása nélkül, a józanságot gyakran vesztett jáveisten-népe elpusztult volna, a minden nép történelmében - az övékben különös gyakorisággal is - fel-felbukkanó önszeretet sodrásában, eladdig Jézus tanításának finomsága, szelídsége, kereszthalálig menő szeretet-példaadása egy alapvetően más utat mutat az istenkereső embernek. Aki Istennél/Istenben van, aki Általa akarja élni mindennapjait, az felebarátjában nem az ellenséget, a megtestesült gonoszt, hanem a szenvedő Krisztus arcát fedezi fel. Ez ad aztán erőt neki ahhoz, hogy elmenjen a börtönökbe, s enni adjon az éhezőnek, pohár vizet a szomjazónak..
Ha megfigyeljük - az egyháztörténelem erről tanúskodik -, a nagy krízisek, háborúk, gazdasági válságok, birodalmak széthullása körüli időkben mindig felerősödtek azok a hangok, melyek a rettenetes világvégét vizionálták. Ilyenkor a személyes egzisztenciális megszorítottság, az értékek általános válsága olyan feszültségeket szül ember és ember között, melyek mélységükkel/magasságukkal/intenzitásukkal messze meghaladják a hétköznapok valóságát, s valóban végidőket sejtetőek. Bármennyire is jogos ilyenkor a kritika, a destruktív ítélet soha nem vitt előbbre, de kiváló táptalajt adott az anarchiának. Még az ószövetségi próféták is, a meglehetősen kemény feddéseiket 'evangéliummal' zárják, felcsillantván mindig a reménységet, hogy az ÚRnál azért ott a mindenkori megoldás, csak hát vissza kell(ene) térni Őhozzá.
Karl Rahner, neves katolikus teológus válaszolta egyszer újságírói kérdésre (Melyik vallás lesz a 'befutó' a harmadik évezredben?): "Természetesen a kereszténység... Ha élni akar a világ, akkor nincs más alternatívája." Nyilvánvaló, hogy Rahner nem a kiszorítósdi teológiákra gondolt, hanem a jézusi integratív etikára, mely az elesettet segíti, a gyöngét támogatja, közösségbe hívja a magányost, mely magatartás, keresztény életvitel építi és szépíti nemcsak az egyházi, de az egész emberi közösséget. Sajnos sok mai keresztény gondolja magát prófétának vagy éppen evangélistának. Még az egyház által hivatalosan kiküldött papok, lelkészek, lelkipásztorok, prédikátorok is gyakran elfelejtik, hogy elhívatásuk tanítványságra szól, azaz ők elsősorban tanítók, s nem azt kell tenniük, amit Péter is tett - elő a karddal, aztán odavágni...
Azok a pásztorok, akik csak korbáccsal és acsarkodó kutyákkal képesek fegyelmezni a nyájukat, bizonyára csak béresek, mert nem szeretik a nyájukat. Azok a tanítók, akik csak pálcával és hangos szóval tudnak rendet tartani, azok nem pedagógusok, hanem idomárok. Azok a tanítók, akikben csak az elszántság buzog, de nincs meg bennük a türelem, a szelídség, azok csak nevükben lehetnek tanítók, a valóságban sohasem. Azok a keresztények, akik egyházi személyként nem felkészültek, s híjával vannak a felülről jövő tudásnak, vagyis az Isten Országa, azaz az Élet (értsd dzóé, mely a görög újszövetség azon szava az életre, melyben az örökélet is benne foglaltatik), azok ugyan szólíttathatják magukat "Atyámnak", de Isten fiainak sosem fognak neveztetni, márpedig a kereszténység, azaz a Krisztus követése erről szól(na)...
Teremtés...
A mai nap imádsága:
URam! Végtelen világodat csak próbálom megérteni, de nem sikerül. Túlságosan nagy az, s én pedig nagyon kicsi vagyok benne... Istenem, Te a lehetetlen is megvalósítod, ezért könyörgök Hozzád, légy jelen szívemben-lelkemben, hogy elmém ne azt tegye, amit jónak gondol, hanem azt, ami Előtted is érték, s teremtői akaratod megvalósulását szolgálja! Ámen
Elfelejtetted alkotódat, az URat, aki az eget kifeszítette, és alapot vetett a földnek?
Ahány kultúra, annyiféle magyarázat, elképzelés, teória kering az emberek fejében, hogyan is alakult ki vagy teremtődött meg ez az egész világmindenség. Egyben minden vallásos világnézetű ember megegyezik - s a vallásszociológiai felmérések szerint a Föld lakosságának 95-97%-a valamilyen formában hisz egy isteni intelligenciában, tehát nyugodtan kijelenthetjük: az ember vallásos lény -, hogy ez a világ nem véletlenül jött létre, hanem céllal, s a kezdő okot ez a "Legfelsőbb Lény" - Aki nem Teremtetett, hanem öröktől fogva van - szolgáltatta hozzá. Ő az Isten, Akire még nevünk sincs, legfeljebb csak próbáljuk körülírni: Mindenható, Örökkévaló vagy a hétköznapok érthetőségében egyszerűen csak azt mondjuk: Isten.
Embervoltunk lényegi része, hogy hasonlítani akarunk Istenhez. Istenképűnek tartjuk magunkat - hiszen Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk a Szentírás szerint -, de ebbéli törekvésünk többnyire abban nyilvánul meg, hogy Istent nagyon is emberként képzeljük el, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel: haragszik, örül, sír, bánkódik, büntet és jutalmaz...
Az emberiség legnagyobb kihívása mára az lett, hogyan élje túl önmagát. Tudományos-technikai lehetőségeinkkel, ha nem is váltunk Istenné, de félistennek képzel(het)jük magunkat, s mostmár csak az istenképűségünk második felét kellene teljesítenünk: etikussá kell(ene) válnunk! S ki az "etikus"? Aki szeretetből cselekszik, aki tudja, hogy a törvény betöltése a szeretet...
Aki tehát elfelejti az Alkotóját, aki nemcsak őt teremtette meg - de az egész, számunkra felfoghatatlanul nagy, "végtelen" univerzumot is -, az azt felejti el, hogy mivégre is van ezen a világon! Nem gyűlölködésre és rombolásra, hanem szeretetre és építésre és alkotásra teremtett meg minket az Isten! Megszámolhatatlanul sok lehetőséget adott számunkra, hogy könnyítsük önmagunk és mások élettét, s ha meglenne bennünk az a jószándék, amit eleve belénkplántált a JóIsten, akkor itt a Földön már 90%-os-mennyországot alakíthatnánk ki mindannyiunk számára...
Az Isten nélkül, az Ő szeretete nélkül azonban lehetőségeinkkel csak visszaélünk, önző érdekeinknek rendeljük alá őket, s építés helyett többnyire csak rombolunk, és emelés, emelődés helyett csak süllyesztünk és süllyedünk! A nagy etikai mélyzuhanásunkban csakis egyetlen lehetőségünk van, hogy elkerüljük a becsapódást: emlékeznünk kell Teremtőnkre! Újra fel kell szívünkben lelkünkben idézni Őt, hogy felfedezhessük jelenvalóságát, s kegyelme által Benne életet és üdvösséget is nyerjünk!
