A mai nap imádsága:
Uram! Naponta hallom és látom, hogy az istentelenség hogyan érleli keserű gyümölcseit... Embertelenség, találékony gonoszság hálójában vergődik Tőled elszakadt teremtményed... Uram, kérlek, könyörülj rajtunk, hogy szereteted hatalma érvényesüljön a világban, s kiváltképp a mi életünkben, úgy ahogyan azt megígérted a Téged szeretőknek! Ámen.
Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: "Ki a nagyobb a mennyek országában?" Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: "Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.
Mt 18,1-3
Jézus és a gyermekek - egyik legkedveltebb ábrázolás ez a biblikus művészetben. Maga a "téma" is igen hálás: hiszen ahol kisgyermekeket látunk, ott másképp látunk... A gyermekkel együtt - jobb esetben - mi is gyermekké válunk, legalább egy kicsit(!), legalább egy kis időre. Aki nem tud mit kezdeni a gyermekekkel, az az élettel sem tud mit kezdeni. Akinek pedig nem adatik meg, hogy gyermeke legyen, az életének egy különlegesen fájó sebét kell hordoznia, mely a legváratlnabb pillanatokban szakad fel újra... Éppen ezért nem is képes semmi pótolni a gyermektelenség fájdalmát, csakis az Isten.
De mégis: Mit tudnak a gyerekek, amit a felnőttek nem vagy "már nem"? Mindenek előtt a szent játékban élnek, az osztatlan idő gyönyörűségét élvezve. Barátom édesapja a Garam folyó partján elterülő kis faluban gyermekként élte át 1944-45 háborús feszültségeit, a rokonok, a falubéliek veszteségeit, kínjait. Ő elmondhatná, hogy nehéz gyermekkora volt - Benes-dekrétum: kitelepítés, újrakezdés a nulláról... Mégsem panaszkodott! Dolgos, prezíc életének alapját mély katolikus hite, s családja adta. Ő mondta többször - nekem is - garamvölgyi gyerekkorát nem cserélné el egy napra sem a mai "computerelőttülő" gyerekekével! Mit kapott, mit adtak neki, amit látása szerint a maiak nem?
Gyermekként a legnagyobb örömöket felfedezéseink, a világ számtalan csodájával való első találkozásaink adják. Növekedni ismeretben úgy, hogy közben magunk is növekedünk, s bele-gyarapodunk testben és lélekben a felnőtt világba - életünk legszebb, s szinte minden későbbit meghatározó legfontosabb korszaka. Ezért fontos szépségre, jóságra, Isten- s emberszeretetre nevelni gyermekeinket, mert amit kapnak, azt adják vissza... Istent elvető, hitet fölöslegesnek tartó családból (nagy valószínűséggel) önző, gátlástalan emberek kerülnek majd ki - s persze mindenütt munkálkodhat az Isten kegyelme -, de istentelenségben gyökerezve a szeretetlenség gyümölcsei érnek be, mert jól tudjuk: a tövises bokorról nem szednek fügét... Ezért, aki nem válik gyermekké, s nem fogadja úgy Isten közeledését, amilyen szelídséggel Ő közelít - annak bezárulnak a távlatok, s élete legnagyobb nyomorúságaként azt kénytelen megélni, hogy számára a (meg)látás(ok) a horizonttal véget ér(nek)...
Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: "Ki a nagyobb a mennyek országában?" Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: "Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.
Mt 18,1-3
Jézus és a gyermekek - egyik legkedveltebb ábrázolás ez a biblikus művészetben. Maga a "téma" is igen hálás: hiszen ahol kisgyermekeket látunk, ott másképp látunk... A gyermekkel együtt - jobb esetben - mi is gyermekké válunk, legalább egy kicsit(!), legalább egy kis időre. Aki nem tud mit kezdeni a gyermekekkel, az az élettel sem tud mit kezdeni. Akinek pedig nem adatik meg, hogy gyermeke legyen, az életének egy különlegesen fájó sebét kell hordoznia, mely a legváratlnabb pillanatokban szakad fel újra... Éppen ezért nem is képes semmi pótolni a gyermektelenség fájdalmát, csakis az Isten.
De mégis: Mit tudnak a gyerekek, amit a felnőttek nem vagy "már nem"? Mindenek előtt a szent játékban élnek, az osztatlan idő gyönyörűségét élvezve. Barátom édesapja a Garam folyó partján elterülő kis faluban gyermekként élte át 1944-45 háborús feszültségeit, a rokonok, a falubéliek veszteségeit, kínjait. Ő elmondhatná, hogy nehéz gyermekkora volt - Benes-dekrétum: kitelepítés, újrakezdés a nulláról... Mégsem panaszkodott! Dolgos, prezíc életének alapját mély katolikus hite, s családja adta. Ő mondta többször - nekem is - garamvölgyi gyerekkorát nem cserélné el egy napra sem a mai "computerelőttülő" gyerekekével! Mit kapott, mit adtak neki, amit látása szerint a maiak nem?
Gyermekként a legnagyobb örömöket felfedezéseink, a világ számtalan csodájával való első találkozásaink adják. Növekedni ismeretben úgy, hogy közben magunk is növekedünk, s bele-gyarapodunk testben és lélekben a felnőtt világba - életünk legszebb, s szinte minden későbbit meghatározó legfontosabb korszaka. Ezért fontos szépségre, jóságra, Isten- s emberszeretetre nevelni gyermekeinket, mert amit kapnak, azt adják vissza... Istent elvető, hitet fölöslegesnek tartó családból (nagy valószínűséggel) önző, gátlástalan emberek kerülnek majd ki - s persze mindenütt munkálkodhat az Isten kegyelme -, de istentelenségben gyökerezve a szeretetlenség gyümölcsei érnek be, mert jól tudjuk: a tövises bokorról nem szednek fügét... Ezért, aki nem válik gyermekké, s nem fogadja úgy Isten közeledését, amilyen szelídséggel Ő közelít - annak bezárulnak a távlatok, s élete legnagyobb nyomorúságaként azt kénytelen megélni, hogy számára a (meg)látás(ok) a horizonttal véget ér(nek)...
Közösség...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne felejtsem el soha létezésem célját, s megcselekedjem, amiért életre hívtál! Ámen
URam! Add, hogy ne felejtsem el soha létezésem célját, s megcselekedjem, amiért életre hívtál! Ámen
Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?
Róm 8,35
Róm 8,35
Ezek bizonnyal nem... A szükségben ugyanis világosan látjuk, tudjuk, érezzük, honnan jöhet a segítség, ilyenkor így kiáltunk vagy sóhajtunk: "Istenem, segíts!". Ellenben a jólét, korlátoknélküliség, a hatalmi helyzet, a hamis kiválasztottság-tudat, a rátartiság - egyszóval az önzés - nem csak elválaszthat, de azonnal el is választ minket a krisztusi szeretettől!
Régi igazság, hogy sokkal nehezebb az embereket lelkesíteni valamiÉRT, mint valami ELLEN. Ezért gyártanak - lásd "független" média! - ma is szakadatlanul ellenségképeket a politikusok, a vezető személyiségek. Nem csoda, hiszen mindig könnyebb a problémákat "ráhúzni" zsidókra, arabokra, afrikaiakra, kínaiakra, kommunistákra vagy jobboldaliakra, hívőkre vagy ateistákra, mintsem megoldani azokat! A mélyszegénységben élő embernek persze nem "segélyke" kellene, hanem értelmes munka és tisztességes bér, amiből gyermekeket nevelhet, emberhez méltó életet élhet! Az embereknek soha nem az ideológia kellett, hanem a kiszámíthatóság, a lehetőség a tanulásra, felemelkedésre, a minőségi(bb) élet kialakítására. (Ha ennek a minimális esélyét sem látták, na akkor kezdtek el ideológiákat gyártani... nem is akármilyeneket!)
Ha a gyártulajdonos bekamerázza még a mellékhelyiséget is, s nem embernek, hanem robotnak képzeli a felebarátját, akkor az ilyen rendszer már meghasonlott önmagával, s megérett az ítéletre! Ne higgye senki, hogy a ketrecbe zárt oroszlán megszelídül, a fogság, a béklyó inkább az elemi ösztönöket ébreszti fel, erősíti - lásd börtönökben a fogvatartottak egymásközötti brutalitását! Az erőszak, az elnyomás nem ad perspektívát, hanem a távlatos jövőt zúzza szét!
Az ember nem szegénynek vagy gazdagnak születik, hanem embernek. Lehet valaki szegényként is hitvány vagy gazdagként igazi Ember! A mesék alapmotívuma - a szegényember legkisebbik fia végül is elnyeri a királykisasszony kezét -, nem a "csóringerek álma", hanem annak az alapigazságnak a megfogalmazása, hogy ember és ember között nem lehet akkora különbség, mint ami mostanság is létezik. A társadalmi státuszának megfelelő házasság még ma is óriási kényszerítő erő, nem csak a kasztrendszer-múltú Indiában, de a jóléti, "felvilágosult"nyugati társadalomban is. (Csak végső esetben engedik meg a polgáriak beházasodását az egykorvolt uralkodói családokba! Az ok egyszerű: az ő felfogásuk szerint vannak az URALKODÓK, s vannak, akiket URALNI kell - ők az alattvalók! (Megjegyzés: az alattvaló nem alábbvaló!!! Jézus URunk se a gazdag farizeusok pártján állt...)
Az ember méltóságát, életét nem korlátozhatja se király, se diktátor, se miniszterelnök, de még kiváltságos kevesek érdekeit szolgáló jogrendszer sem! Egyedül Isten uralkodhat az ember fölött, mert Tőle kaptuk az életet. Ha valaki istent játszik, s élet-halál urának képzeli magát, akkor csak idő kérdése, mikor fog megítélődni a körülmények, a történelmi-távlatú társadalmi konstellációk okán! Isten igazsága elől ugyanis nincs semmiféle kibúvó, egyszer mindenkinek, mindenért felelni kell Őelőtte - s rendjén is van ez így, mert a szeretet csak igazsággal együtt érvényes, egyiket kijátszani a másik ellen - fatális tévedés!
Rettegés...
A mai nap imádsága:
Uram! Sok dolog félelmet kelt bennem, Te jól ismered lelkem legmélyének gondolatait is. Kérlek adj nekem bizodalmas szívet, hogy bölcsen Rád hagyatkozzam minden döntésemben! Ámen
Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál.
Péld 29,25
Aggódásunk - úgy tűnik -, csak akkor ér véget, ha kimegyünk ebből a világból... Bizony mindig van miért aggódnunk: gyermekeinkért, szeretteink egészségéért, financiális biztonságunkért, azért, hogy sikerüljön az adott munkát elvégeznünk, s ki tudja még mi mindenért nem aggódunk - persze mindenki a maga vérmérséklete szerint. Van, aki bevallja, sőt, ki is mutatja mások felé, s olyan ember is van, aki nem mutat ki semmit, de belül majd szét feszíti az aggodalom. Az aggodalmat lehet elfogadható keretek közé szorítani (Gondviselés-hit normalitása!), de az aggodalmaskodást nem, mert az olyan, mint a kiáradt folyó... Jézus Hegyi Beszédében az aggodalmaskodás ellen emel szót, mert az a bizalmatlanság bizonyítéka, s ugyanezen ok miatt veti el - nem az esküt(!) -, hanem az esküdözést...
A rettegés nem más, mint konkrét dologtól való félelem. Sok fiatal retteg attól, hogy talál-e magának "hozzáillő segítőtársat". Szingli-divat ide vagy oda, a zsebkendők most is oda vannak készítve a kedvenc filmsorozat mellé, mert áhitattal várják a magától értődő bekövetkeztét: a happyendes megoldást... S miért a banalitásokkal és közhelyekkel teletűzdelt párbeszédekben a szerepét egyébként ügyesen játszó főhőssel/főhősnővel való mélységes együttérzés? Mert a filmbéli banális helyzetek a hétköznapi életérzéseket tükrözik vissza. Mert igenis rettegünk a betegségtől, a haláltól, az egyedülléttől, a veszteségtől, a kudarctól...
A krisztusi ember is ember, tehát olykor fél, de tudja, hogy félelmei hol foszlanak szét, hol találja meg lelke nyugalmát: egyedül az Istennél. Ezért nem retteg embertől, hiszen a másik ember is csak ember... "Ha Ő velünk, ki ellenünk? Az ÚR a mi oltalmunk!" - énekeljük egyházunk himnuszában. Istenben mindig oltalmat talál a lélek, de az istenített emberek végül csak csalódást okoznak. Ezért fontos beleszőnünk életünk minden napjába az Istent, hogy Általa kiteljesedhessünk...
Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál.
Péld 29,25
Aggódásunk - úgy tűnik -, csak akkor ér véget, ha kimegyünk ebből a világból... Bizony mindig van miért aggódnunk: gyermekeinkért, szeretteink egészségéért, financiális biztonságunkért, azért, hogy sikerüljön az adott munkát elvégeznünk, s ki tudja még mi mindenért nem aggódunk - persze mindenki a maga vérmérséklete szerint. Van, aki bevallja, sőt, ki is mutatja mások felé, s olyan ember is van, aki nem mutat ki semmit, de belül majd szét feszíti az aggodalom. Az aggodalmat lehet elfogadható keretek közé szorítani (Gondviselés-hit normalitása!), de az aggodalmaskodást nem, mert az olyan, mint a kiáradt folyó... Jézus Hegyi Beszédében az aggodalmaskodás ellen emel szót, mert az a bizalmatlanság bizonyítéka, s ugyanezen ok miatt veti el - nem az esküt(!) -, hanem az esküdözést...
A rettegés nem más, mint konkrét dologtól való félelem. Sok fiatal retteg attól, hogy talál-e magának "hozzáillő segítőtársat". Szingli-divat ide vagy oda, a zsebkendők most is oda vannak készítve a kedvenc filmsorozat mellé, mert áhitattal várják a magától értődő bekövetkeztét: a happyendes megoldást... S miért a banalitásokkal és közhelyekkel teletűzdelt párbeszédekben a szerepét egyébként ügyesen játszó főhőssel/főhősnővel való mélységes együttérzés? Mert a filmbéli banális helyzetek a hétköznapi életérzéseket tükrözik vissza. Mert igenis rettegünk a betegségtől, a haláltól, az egyedülléttől, a veszteségtől, a kudarctól...
A krisztusi ember is ember, tehát olykor fél, de tudja, hogy félelmei hol foszlanak szét, hol találja meg lelke nyugalmát: egyedül az Istennél. Ezért nem retteg embertől, hiszen a másik ember is csak ember... "Ha Ő velünk, ki ellenünk? Az ÚR a mi oltalmunk!" - énekeljük egyházunk himnuszában. Istenben mindig oltalmat talál a lélek, de az istenített emberek végül csak csalódást okoznak. Ezért fontos beleszőnünk életünk minden napjába az Istent, hogy Általa kiteljesedhessünk...
Szolgáló életért...
A mai nap imádsága:
Uram! Számtalan lehetőséget adtál nekem életemben, s én nem úgy forgattam ezeket a tálentumokat, ahogyan azt Te gondoltad. Kérlek segíts nekem felismerni önmagam helyét teremtett világodban, hogy a életem tüze másokat is melegíthessen, s így távlatot, s megelégítő célt nyerjenek múlandó napjaim! Ámen
"Én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké."
Jn 14,16
"Magamra maradtam!" - Talán nincs is ennél keserűbb mondat... Egyedül maradni, amikor az elvégzendő feladatok hullámai összecsapnak a fejünk fölött, egyedül maradni, amikor nagyon kellene a segítő kéz, mert a sajátom már bizonytalan és remeg, egyedül maradni, amikor nagyon kellene a másik biztatása, mert lendületet veszített minden az életemben. Egyedül maradni nemcsak szenvedést jelent, ami idővel csillapodik, hanem fájdalmat, ami nem szűnik. Amióta az ember előtérbe helyezte önmagát - individuális társadalmunk; és persze Istennel szembe is helyezkedett -, azóta iszonyatosan megnövekedett a magányos emberek száma. Programok végeláthatatlan sora hívogatja az embereket világi és egyházi közösségekbe, s az emberek nem vagy alig mozdulnak... ez is jelzi az állapot drámaiságát! Az egyedüllét nem áldásos, mondjuk ki nyugodtan: a magány az büntetés. Nem arról van szó, hogy velünk nem törődnek, hanem arról, hogy én nem törődhetek másokkal. Ennél emésztőbb, értelmetlenebb dolog talán nincs is. Olyan ez, mint a tűz, amely nagy lánggal ég, csodálatosak a lángjai, de senki nem gyönyörködik bennük, s senki nem melegszik mellette...
Isten az életet (a tüzet) azért adta, hogy melegítsünk vele. Ha nem ezt tesszük, akkor minket emészt meg a tűz. Ahhoz, hogy hamuvá porladt életeket lássunk, nem kell világgá mennünk, közvetlen közelünkben is akad jónéhány embertársunk, akik önmagukat helyezték mindenek elé, hajszoltak sikert, álmodtak karriert, de nem számoltak azzal, hogy a tűz nem tart örökké... s amikor a parázs elveszíti utolsó melegét is, kiderül, hogy a szürke hamunak már csak egy stációja marad, hogy magával ragadja, s szétfújja a szél.
Kaptam, s nem adtam... Adhattam volna, de magamnak tartottam meg... Áldozatot hozhattam volna, de önző módon csak magammal voltam elfoglalva... Isten a mindent magával ragadó szerelmét ajánlotta fel nekem, s én élvezeteket hajszoltam... Tavaszt és nyarat ajándékozott nekem a Teremtőm, s nem hozott életem ősze gyümölcsöt sem, s az elmúlás téli fagyos szelei az utolsó parázs-szikrákat is elfojtja... Mit tettem?!? Eltékozoltam az egész életemet, s most egyedül maradtam, s a magány keresztjét hordozom, de ez már nem kiváltság, melynek súlya alatt formálódhatom, hanem a "jutalmam", amit megérdemlek...
...Talán itt véget ér az álom, s felébredve nem felejtem el, hogy még nem késő. Még nem késő szolgálni, még nem késő szeretni, még nem késő áldozatot hozni, még vethetek, hogy gyönyörködhessem egy kicsit az arany búzatáblákban, amikor simogatja az Isten Lelkének Szele...
"Én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké."
Jn 14,16
"Magamra maradtam!" - Talán nincs is ennél keserűbb mondat... Egyedül maradni, amikor az elvégzendő feladatok hullámai összecsapnak a fejünk fölött, egyedül maradni, amikor nagyon kellene a segítő kéz, mert a sajátom már bizonytalan és remeg, egyedül maradni, amikor nagyon kellene a másik biztatása, mert lendületet veszített minden az életemben. Egyedül maradni nemcsak szenvedést jelent, ami idővel csillapodik, hanem fájdalmat, ami nem szűnik. Amióta az ember előtérbe helyezte önmagát - individuális társadalmunk; és persze Istennel szembe is helyezkedett -, azóta iszonyatosan megnövekedett a magányos emberek száma. Programok végeláthatatlan sora hívogatja az embereket világi és egyházi közösségekbe, s az emberek nem vagy alig mozdulnak... ez is jelzi az állapot drámaiságát! Az egyedüllét nem áldásos, mondjuk ki nyugodtan: a magány az büntetés. Nem arról van szó, hogy velünk nem törődnek, hanem arról, hogy én nem törődhetek másokkal. Ennél emésztőbb, értelmetlenebb dolog talán nincs is. Olyan ez, mint a tűz, amely nagy lánggal ég, csodálatosak a lángjai, de senki nem gyönyörködik bennük, s senki nem melegszik mellette...
Isten az életet (a tüzet) azért adta, hogy melegítsünk vele. Ha nem ezt tesszük, akkor minket emészt meg a tűz. Ahhoz, hogy hamuvá porladt életeket lássunk, nem kell világgá mennünk, közvetlen közelünkben is akad jónéhány embertársunk, akik önmagukat helyezték mindenek elé, hajszoltak sikert, álmodtak karriert, de nem számoltak azzal, hogy a tűz nem tart örökké... s amikor a parázs elveszíti utolsó melegét is, kiderül, hogy a szürke hamunak már csak egy stációja marad, hogy magával ragadja, s szétfújja a szél.
Kaptam, s nem adtam... Adhattam volna, de magamnak tartottam meg... Áldozatot hozhattam volna, de önző módon csak magammal voltam elfoglalva... Isten a mindent magával ragadó szerelmét ajánlotta fel nekem, s én élvezeteket hajszoltam... Tavaszt és nyarat ajándékozott nekem a Teremtőm, s nem hozott életem ősze gyümölcsöt sem, s az elmúlás téli fagyos szelei az utolsó parázs-szikrákat is elfojtja... Mit tettem?!? Eltékozoltam az egész életemet, s most egyedül maradtam, s a magány keresztjét hordozom, de ez már nem kiváltság, melynek súlya alatt formálódhatom, hanem a "jutalmam", amit megérdemlek...
...Talán itt véget ér az álom, s felébredve nem felejtem el, hogy még nem késő. Még nem késő szolgálni, még nem késő szeretni, még nem késő áldozatot hozni, még vethetek, hogy gyönyörködhessem egy kicsit az arany búzatáblákban, amikor simogatja az Isten Lelkének Szele...
Világosság...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy igéd legyen életösvényem világossága! Ámen
Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: "Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága."
A fény és a világosság metafora gyakran szerepel a szellemtörténetben - filozófiában, irodalomban -, de a közbeszédben is: pl. világosan gondolkodik vagy "végre megvilágosodott". Nem kell nagyon megerőltetni magunkat, hogy belássuk, hogy kiderüljön, hogy megvilágosodjék bennünk: a VALÓSÁG-látást nevezzük világosságnak, azaz: amikor a FÉNY rávilágít a lényegre.
Ez a FÉNY természetesen nem külső, hanem belső fény. A külső fény az a mesterséges világosság, az "csinált tanítás" amit Nagy Konstantin óta püspökök, majd pápák és Központi Tanító Hivatal hatalomdeformált, szervilis írástudói cenzúráztak vagy zártak dogmatikai vastag falak közé, hosszú évszázadokon keresztül. Sajnos - még mindig, igaz áttételesen, de folyamatosan gyengülő mértékben - ez a mesterséges fény működteti, prezentáltatja a nyugati civilizáció kereszténységét - meg is van az eredménye...
A FÉNY-t - a Mennyei Atya ismeretét hozó, az Élet értelmét bemutató, s azt elénk-élő - Krisztus URunk magában hordozta: "Én vagyok a világ világossága". Nagyobb fény - vagyis nagyobb, ragyogóbb kinyilatkoztatott ismeret - nincs ennél, hiszen a krisztusi szeretet megváltásban megnyilvánuló isteni fény-logikája juttathat el minket a felismerésre: mi végre is vagyunk ezen a világon... Tényleg, mi végre is?
Ha csak az Evangéliumot lejegyző tanítvány-unokák feljegyzéseit kanonizáló és kommentáló birodalmi ideológusokra figyelünk, s eközben nem vesszük figyelembe, hogy Nagy Konstantin és császári utódai által különböző zsinatokra és kongregációkra egybeterelt teológusok olykor-olykor teológiailag eléggé "mellényúltak", akkor meg van a veszélye annak, hogy a Szentlélek "megvilágosító" ereje kialudjék lelkünkben, s életünk sötétségbe forduljon... Ahogyan a "sötét" középkorban, úgy ma is vannak (tömegével!) vallásos őrültek, szélsőséges fundamentalisták, akiknek lelkében totális a "fény-zavar, fény-törés"...
A biblikus gondolkodásban a fény mindig az életet, a sötétség pedig az életellenes erőket jelzi. Érdekes, hogy Isten megteremti a fényt (világosságot), de nem olvashatunk arról, hogy megteremtette volna a sötétséget... Tényleg mi a sötétség? Nemde a fény hiánya? Az, hogy Isten csak fényt teremtett, azt jelenti, hogy Isten csak életet (örök létet!) akar, s nem akarja a létezők lét-halálát, azaz a megsemmisülését. Éppen ezért a teremtett világában nem vész el semmi, nem szűnik meg létezni semmiféle létező, legfeljebb átalakul! Még az energiamegmaradás törvénye is hirdeti Isten LÉT-pártiságát!
Sok keresztény a sötétség elleni személyes küzdelmét fontosabbnak tartja, mint azt, hogy örömmel fogadja a felülről jövő Fényt, ami életet teremt. Isten márpedig nem arra teremtett minket, hogy az éjszaka ellen harcoljunk, hanem arra hívott el mindannyiunkat, hogy a világosság gyermekei legyünk. Ennek "fényében könnyű megállapítani, hogy melyik vallás az igaz, s melyik tanítás az emberi, s melyik az Istentől jövő. A búza és az ocsú szétválasztása régen a szél segítségével történt. Vártak a kedvező széljárásra. Az Isten országában sincs ez máskép, akkor kell szétválasztani a jót a rossztól, amikor fú a Szentlélek szele...
