Idő...
A mai nap imádsága:
URam! Sokszor türelmetlenkedem, s perlekedem Veled és másokkal is, hogy sok-sok dologra nem jut időm. Istenem, adj szívembe békességet, hogy bölcsen tudjam beosztani azt az időt, amit nekem rendeltél, s kegyelmed révén amit kaptam tálentumként, azt megduplázhassam! Ámen
A türelmes ember nagyon értelmes, a türelmetlen pedig nagy bolondságot követ el. A szelíd szív élteti a testet, az indulat viszont rothasztja a csontokat.
Péld 14,2-30
Türelem - rózsát terem. Bár tisztában vagyunk a várakozás szükségszerűségével, nincs bosszantóbb számunkra, mint a várakozásra elfecsérelt percek, órák! Azt gondolhatnánk, csak azóta romlott minőségileg az életünk, amióta mérjük magunknak az időt, valójában minden kor embere harcba száll az időért, amikor személyesen rádöbben, hogy a neki rendelt idő az bizony véges.
Az idő nemcsak véges, de ráadásul nem is a mienk (ez is az Istené), csak ajándékba kapjuk, s az egyetlen, amit tehetünk, hogy igyekszünk hasznosan eltölteni, ami többé-kevésbé sikerül is. Mivel az idő mindenki számára véges, ezért a másik idejéből elvenni csak annyit van jogunk, amennyit ő maga saját akaratából rendelkezésre bocsát. Ezért a ki nem fizetett túlóra (tipikus, nálunk is gyökeret eresztett multi-kapitalista gondolkodás!) az elvégzett munka utáni elmaradt bérek (körbetartozásos magyar valóság) mindenekelőtt az egész világot kerékbetörő kamatos kamatrendszer - Isten elleni bűn! Jó tudni, hogy az ún. "sötét középkorban" az egyház tiltotta a kamatok szedését, mondván: az idő Istené, a véges ember nem dolgoztathatja a maga hasznára a végtelen Istent; de még a római birodalomban is csak 6%-os ügyleti kamat volt, a tengeri kölcsön kamatlábát volt 12%-ban határozták meg. Több mint szégyene a harmadikévezredeleji politikának - beleértve a magyart is -, hogy jogi támogatottságot adott a 300-450%-os THM-nak, s jogi védelmet a jogtalanul gyarapodóknak! Erre egyetlenegy fogalom adhatja a korrekt meghatározást: az ilyen hozzáállás az élet törvényeihez nem egyszerűen embertelen, hanem istentelen, az ÚRIsten akaratával teljesen ellentétes...
A türelmetlen ember tényleg sok bolondságot követ el - gondoljunk csak a közlekedésre! Önmaguk fontosságának túlértékelése miatt évente ezrével halnak - csak itt Magyarországon! -, mert esztelenül száguldanak gépjárműveikkel! Hova is sietnek ezek a tudatlanok, akik nemcsak magukat, de másokat is a halálba rántanak? A szelídség valóban életet véd, de manapság, aki szelíd, arra hamar ráfogják, hogy élhetetlen, tesze-tosza alak... A siker-propaganda örvénylő sodrásában persze senki nem akar alulmaradni, így aztán mindenki "élni" akar - bármilyen áron! Kitűzött céljának elérésben nem számít az sem, ha átgázol törvényen, embereken, de még az sem, ha saját maga egészségével fizet mindenért. S amikor összeomlik a közösség, mert már nem tudja tovább elhordozni az igazságtalanságokat, akkor bizonnyal ezek az emberek fognak leginkább nyöszörögni, s kárhoztatják majd a miattuk szakadékba-zuhant világot...
Ha perlekedünk az idő miatt, annak egyedül mi látjuk kárát. El kell fogadunk a törvényt, hogy bizony végesek vagyunk, s sorsunk a múlandóság. Mindemellet lehetőségünk van arra is, hogy Isten kegyelmében bízva életünk részévé váljon a remény: van tovább, van odaát, s Istennel együtt győzedelmeskedni fogunk még az időn is. A szeretetlen ember az időben ellenséget lát, de aki szívébe beengedi az a Szeretet Istenét, az az elmúlásában is észreveszi az isteni lehetőségeket...
A türelmes ember nagyon értelmes, a türelmetlen pedig nagy bolondságot követ el. A szelíd szív élteti a testet, az indulat viszont rothasztja a csontokat.
Péld 14,2-30
Türelem - rózsát terem. Bár tisztában vagyunk a várakozás szükségszerűségével, nincs bosszantóbb számunkra, mint a várakozásra elfecsérelt percek, órák! Azt gondolhatnánk, csak azóta romlott minőségileg az életünk, amióta mérjük magunknak az időt, valójában minden kor embere harcba száll az időért, amikor személyesen rádöbben, hogy a neki rendelt idő az bizony véges.
Az idő nemcsak véges, de ráadásul nem is a mienk (ez is az Istené), csak ajándékba kapjuk, s az egyetlen, amit tehetünk, hogy igyekszünk hasznosan eltölteni, ami többé-kevésbé sikerül is. Mivel az idő mindenki számára véges, ezért a másik idejéből elvenni csak annyit van jogunk, amennyit ő maga saját akaratából rendelkezésre bocsát. Ezért a ki nem fizetett túlóra (tipikus, nálunk is gyökeret eresztett multi-kapitalista gondolkodás!) az elvégzett munka utáni elmaradt bérek (körbetartozásos magyar valóság) mindenekelőtt az egész világot kerékbetörő kamatos kamatrendszer - Isten elleni bűn! Jó tudni, hogy az ún. "sötét középkorban" az egyház tiltotta a kamatok szedését, mondván: az idő Istené, a véges ember nem dolgoztathatja a maga hasznára a végtelen Istent; de még a római birodalomban is csak 6%-os ügyleti kamat volt, a tengeri kölcsön kamatlábát volt 12%-ban határozták meg. Több mint szégyene a harmadikévezredeleji politikának - beleértve a magyart is -, hogy jogi támogatottságot adott a 300-450%-os THM-nak, s jogi védelmet a jogtalanul gyarapodóknak! Erre egyetlenegy fogalom adhatja a korrekt meghatározást: az ilyen hozzáállás az élet törvényeihez nem egyszerűen embertelen, hanem istentelen, az ÚRIsten akaratával teljesen ellentétes...
A türelmetlen ember tényleg sok bolondságot követ el - gondoljunk csak a közlekedésre! Önmaguk fontosságának túlértékelése miatt évente ezrével halnak - csak itt Magyarországon! -, mert esztelenül száguldanak gépjárműveikkel! Hova is sietnek ezek a tudatlanok, akik nemcsak magukat, de másokat is a halálba rántanak? A szelídség valóban életet véd, de manapság, aki szelíd, arra hamar ráfogják, hogy élhetetlen, tesze-tosza alak... A siker-propaganda örvénylő sodrásában persze senki nem akar alulmaradni, így aztán mindenki "élni" akar - bármilyen áron! Kitűzött céljának elérésben nem számít az sem, ha átgázol törvényen, embereken, de még az sem, ha saját maga egészségével fizet mindenért. S amikor összeomlik a közösség, mert már nem tudja tovább elhordozni az igazságtalanságokat, akkor bizonnyal ezek az emberek fognak leginkább nyöszörögni, s kárhoztatják majd a miattuk szakadékba-zuhant világot...
Ha perlekedünk az idő miatt, annak egyedül mi látjuk kárát. El kell fogadunk a törvényt, hogy bizony végesek vagyunk, s sorsunk a múlandóság. Mindemellet lehetőségünk van arra is, hogy Isten kegyelmében bízva életünk részévé váljon a remény: van tovább, van odaát, s Istennel együtt győzedelmeskedni fogunk még az időn is. A szeretetlen ember az időben ellenséget lát, de aki szívébe beengedi az a Szeretet Istenét, az az elmúlásában is észreveszi az isteni lehetőségeket...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy akaratod szerint tudjam élni életemet! Ámen
A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart!
Évezredeken keresztül senki nem kérdőjelezte meg, hogy Isten fenn van a mennyben... Logikusnak tűnt, hogy Isten csak odafönt "van", ahová ember fel nem érhet, ahová ember nem repülhet, csakis az lehet Isten "lakóhelye". A régi elképzeléseket mára újak váltották fel, Istent már nem illik három dimenzióba beszorítani, egyébként is: az Isten Lélek, Aki mindenhol jelen van, ilyetén módon az Ő viszonylatában "fent és lent" értelmetlen fogalmak. Ugyanakkor a klasszikus térbeli Isten-elképzeléstől egyhamar nem tudunk szabadulni - már csak nyelviségünk okán sem, hiszen számos szófordulat, szólás használja ezeket a képeket -, így jó ideig Istent odafenntre tudjuk, hiszen mi idelenn élünk, s a pokol ennél a földi életnél is rosszabb hely, azaz a "helye" csak lejjebb lehet...
Istent legmagasabbra - s hova, ha nem a mennybe(?) - helyezni tehát természetes emberi elgondolás, hiszen ő nem egyszerűen "magasabb" Létező, mint mi, hanem maga a LÉTEZÉS. Az Örökkévaló, az EGY. Minden belőle, általa és érte van, ami van, s nyilvánvalóan minden azért van úgy ebben a világmindenségben, ahogyan van, mert Ő így akarta. Nem haszontalanok tehát a csillagok ezermilliárdjai, a szubatomi részecskék óriási energiái! Isten teremtői jó akarata az élet minden formája, lent a tenger mélyén, az egész földkerekségen vagy a Világmindenség másik sarkában...
Az emberiség az elmúlt száz évben fejlődésének leglátványosabb szakaszát éli, s egyben a legkritiusabbját is, hiszen hihetetlen lehetőségeivel önmaga létét is veszélyezteti. (Míg ez korábban az atomháborút jelentette, mostanság válogatni lehet az önmegsemmisítés legkülönfélébb fajtái - modifikált vírusok, génmanipuláció, környezeti ártalmak vagy éppen nanotechnológiás mellékhatások - között. A nagy kérdés a ma embere számára nem az, hogy Isten miért vagy hogyan teremtette mindezeket a lehetőségeket, hanem az: hogyan élünk ezekkel?
Mire használjuk ezeket vívmányokat, hiszen önmagában a technológia még nem jobbítja az emberi életet. Minőségi változás, javulás, emelődés csak akkor áll elő, ha technológiát etikusan alkalmazza az ember. Ezért - akarjuk vagy sem -, ha túl akarjuk élni önmagunkat, akkor homo eticus-szá kell válnunk! A hívő ember tudja, hogy mindez Isten nélkül nem sikerülhet, mert igazi etika csak Istenre alapozottan élhető. Az emberi szisztéma (humanizmus) az mindig sebezhető, könnyen torzuló, ahogyan tapasztaljuk is, amikor a békenóbeldíjas amerikai elnök háborút folytat; de tudjukj: a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve... Ezért kell, az Abszolútum, a mindenki felett álló Isten, aki természetesen "számonkér" - mindenért! Ha Istenben vagyunk, akkor közösségben, a közösségért élünk, ha Isten-nélküliek vagyunk, akkor már nem a közösségi "mi"-ben, hanem az "én"-ben gondolkodunk, s nem a közösségi jólétét szolgáló célok, hanem az ideológiai igazságok lesznek fontosabbak... Ez pedig - a történelem erre tanít minket -, mindig az Isten akaratával való szembehelyezkedést jelentett...
Készségért a valóság meglátására...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Realitás-érzékemet csiszold gondviselésed által! Bocsásd meg szeretetlenségemet, s türelmetlenségemet, melynek elszenvedői környezetemet terhelik! Kérlek, segíts hogy közelebb tudjalak magamhoz, s békességed átjárja szívemet, s egész életemet, s nem perlekedjek Veled sem, hanem hálát adhassak mindenkor mindenért! Ámen
Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: "Miért formáltál engem ilyenre?"
Róma 9,20
Tipikus eset: fiatal, bájos és egészséges és mégis szomorúan kérdezi magától: "Hogy nézek ki? Milyen vagyok?" S a kérdések kérdése: "Miért vagyok éppen ilyen?". Önmagunk elfogadásának tinédzserkori küzdelmei az idő megszépítő távlatából nézve eltörpülnek, de helyünk megtalálása a világban, önmagunk helyes értékelése elég feladatot ad életünk felnőttkori részében is... Istennel való perlekedésünknek számos oka van. Miért nem vagyok olyan sikeres, mint a másik, miért nem sikerülnek úgy életem kisebb-nagyobb dolgai mint a többieknek, miért marad egészséges a másik, s én miért lettem beteg? - s ki tudja még hány nagyon fontos kérdést vetünk oda Istennek, mindenért okolva Őt: "Igen Uram, ha szeretnél..."
Vakmerőségünk, hogy szembeszállunk végesként a Végtelennel a bűn arroganciájából fakad. Megromlott természetünkből következik, hogy a kijavítandó hibát nem a magunk életében keressük, hanem a környezetünkben. Nem akarjuk belátni, hogy csakis én magam vagyok az oka annak, hogy oda jutottam, ahova. Nem voltam elég szorgalmas, nem voltam elég alázatos, nem voltam elég állhatatos. S, ha valaki azt gondolná, hogy középpkorban favorizált erényeket propagálni a mai világban nem elég "modern", akkor gondoljon csak arra, hogy jóléti társadalmunk milyen iszonyatosan komoly egészségügyi problémája az elhízás. Munkára nem nevelődött, mozgásszegény kultúrában felnevelkedett, elhízott gyermekeink adják a jövő társadalmát, s már felnőtt életük hajnalán kiderül: alig terhelhetők - tisztelet kivételeknek(!) -, se testileg, se lelkileg.
Felfedezni a mi saját, mikrovilágunkban Isten gondviselését, a megnyugvásunkhoz vezető első lépés. Megtalálni azokat az eseményeket, emelkedett pillanatokat életünkben, melyek kapcsolópontok a Végtelen Istenhez - mindennapjaink felülről küldött, elfogadásunkra váró ajándékok. Adományok, melyeket nem kiválóságunkért kapunk, sem nem azért, hogy sebezhetetlen legyen életünk, hanem csakis egyetlenegyért: Belátni, hogy a Végtelen Mindenható Isten véges létezésünket mennyire szereti... Ha ezt belátjuk, akkor olyan úton haladunk tovább, amely ide-odakanyarog, hegynek fölfelé, s völgybe szalad, mégis egyenesnek tűnik, mert Isten felé visz.
Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: "Miért formáltál engem ilyenre?"
Róma 9,20
Tipikus eset: fiatal, bájos és egészséges és mégis szomorúan kérdezi magától: "Hogy nézek ki? Milyen vagyok?" S a kérdések kérdése: "Miért vagyok éppen ilyen?". Önmagunk elfogadásának tinédzserkori küzdelmei az idő megszépítő távlatából nézve eltörpülnek, de helyünk megtalálása a világban, önmagunk helyes értékelése elég feladatot ad életünk felnőttkori részében is... Istennel való perlekedésünknek számos oka van. Miért nem vagyok olyan sikeres, mint a másik, miért nem sikerülnek úgy életem kisebb-nagyobb dolgai mint a többieknek, miért marad egészséges a másik, s én miért lettem beteg? - s ki tudja még hány nagyon fontos kérdést vetünk oda Istennek, mindenért okolva Őt: "Igen Uram, ha szeretnél..."
Vakmerőségünk, hogy szembeszállunk végesként a Végtelennel a bűn arroganciájából fakad. Megromlott természetünkből következik, hogy a kijavítandó hibát nem a magunk életében keressük, hanem a környezetünkben. Nem akarjuk belátni, hogy csakis én magam vagyok az oka annak, hogy oda jutottam, ahova. Nem voltam elég szorgalmas, nem voltam elég alázatos, nem voltam elég állhatatos. S, ha valaki azt gondolná, hogy középpkorban favorizált erényeket propagálni a mai világban nem elég "modern", akkor gondoljon csak arra, hogy jóléti társadalmunk milyen iszonyatosan komoly egészségügyi problémája az elhízás. Munkára nem nevelődött, mozgásszegény kultúrában felnevelkedett, elhízott gyermekeink adják a jövő társadalmát, s már felnőtt életük hajnalán kiderül: alig terhelhetők - tisztelet kivételeknek(!) -, se testileg, se lelkileg.
Felfedezni a mi saját, mikrovilágunkban Isten gondviselését, a megnyugvásunkhoz vezető első lépés. Megtalálni azokat az eseményeket, emelkedett pillanatokat életünkben, melyek kapcsolópontok a Végtelen Istenhez - mindennapjaink felülről küldött, elfogadásunkra váró ajándékok. Adományok, melyeket nem kiválóságunkért kapunk, sem nem azért, hogy sebezhetetlen legyen életünk, hanem csakis egyetlenegyért: Belátni, hogy a Végtelen Mindenható Isten véges létezésünket mennyire szereti... Ha ezt belátjuk, akkor olyan úton haladunk tovább, amely ide-odakanyarog, hegynek fölfelé, s völgybe szalad, mégis egyenesnek tűnik, mert Isten felé visz.
Kettős mérce...
A mai nap imádsága:
Uram! Szeretnék bizalmat adni másoknak, de bizalmatlanná tett ez a világ... Kérlek, add szívembe a szeretet bátorságát, hogy Szentlelked erejét megtapasztalva Igazságod szolgálatába állhassak, s úgy élhessek, ahogyan azt Gondviselő Jóságod szerint eleve elrendelted mindannyiunk számára! Ámen
Halljátok meg ezt ti, akik a szegények vesztét kívánjátok, és ki akarjátok pusztítani az ország nyomorultjait! Mert így beszéltek: Mikor múlik el az újhold, hogy gabonát árulhassunk, és a szombat, hogy gabonával kereskedjünk, kisebb vékával, nagyobb súlyokkal, és hamis mérleggel csalva, hogy megvehessük a nincsteleneket pénzen, a szegényeket egy pár saruért, és eladhassuk a hulladék gabonát?
Ámósz 8,4-6
Ámósz próféta, az egyszerű pásztor-próféta és fügetermesztő kisgazda - mindenféle szociológiai előképzés nélkül, mondhatni: a józan eszére hagyatkozva - jól látta a közösségére leselkedő veszélyeket... Ha korabeli társadalomkritikáját összevetjük a mai helyzettel - megállapíthatjuk -, alapjaiban véve, szinte semmit nem változott az ember, ma is ugyanolyan "nyereségérdekelt", mint évezredekkel ezelőtt. Annak idején ügyesen manipulált vékákkal és súlyokkal, manapság pedig átláthatatlanságig bonyolult, csak a beavatottak számára érthető pénzügyi konstrukciókkal és számítógépes technikával tartják életben ugyanazt a közösségromboló magatratást: a kettős erkölcsiséget. Nemcsak Ámósz próféta szájából, akkor és ott, de manapság is sok kritika éri a zsidóságot kettős erkölcsisége miatt... Könnyű dolga lenne a világnak, ha ez az "alaptulajdonság" valójában csak nemzet-specifikus lenne, mert akkor könnyen rá lehetne fogni a világ baját a muszlimokra, a kínaiakra vagy éppen a zsidókra. A baj sokkal, de sokkal súlyosabb ennél: örök emberi alapállásunk a kettős mérce. A Mester így mondja: "Más szemében keresitek a szálkát, a tietekben pedig nem veszitek észre a gerendát." S tényleg, más mércével mérjük magunkat, mint másokat. Ami felháborodást vált ki bennünk másoknál, azt elnézzük magunknak, ami botránkozást keltő másoknál, ha velünk történik meg, akkor védjük a "mundér becsületét", s mentegetődzünk: "A lónak is négy lába van, mégis megbotlik!"
Mára ez a kettős erkölcsiség azonban túllépte az eddig ismert határokat. Nemcsak a kereskedés, de az egész emberlét alapfeltétele a bizalom, s ha ez a folyamatos meghasonlásban elvész, akkor összeomlik a (világ)társadalom. A mostani, egyre mélyülő válság nem egyszerűen gazdasági krízis, hanem a bizalom globális válsága! Ha egy társadalomban azt tanítják iskolákban és családban egyaránt, hogy egymásnak testvérei vagyunk, akkor a felnövekvő generáció egymással kooperálni fog, de ha a gyermekeinket a mindennapos környezet (család, iskola, TV, stb.) a sikercentrikusságba 'idomítja' bele, akkor a jövő generációja mindenkiben csak vetélytársat és legyőzendő konkurenciát fog látni.
Márpedig az emberi élet alapja nem a verseny, hanem a bizalom. Aki bizalmatlan, az emberségében gyenge, s aki lélekben gyenge, az végső menedékként hamar az erőszak eszközeit választja. Hogyan lehet bizalomra újra 'ránevelni" a másikat, s mindenek előtt önmagunkat? Csakis úgy, ha Ahhoz fordulunk, Akitől minden bizalom származik, s AKinek bizalma nélkül nem is léteznénk! Oda kell fordulnunk az Élet Urához, mert emberlétünk garanciája csakis Nála van, nem pedig a tőzsdék cikk-cakkos görbéiben...
Halljátok meg ezt ti, akik a szegények vesztét kívánjátok, és ki akarjátok pusztítani az ország nyomorultjait! Mert így beszéltek: Mikor múlik el az újhold, hogy gabonát árulhassunk, és a szombat, hogy gabonával kereskedjünk, kisebb vékával, nagyobb súlyokkal, és hamis mérleggel csalva, hogy megvehessük a nincsteleneket pénzen, a szegényeket egy pár saruért, és eladhassuk a hulladék gabonát?
Ámósz 8,4-6
Ámósz próféta, az egyszerű pásztor-próféta és fügetermesztő kisgazda - mindenféle szociológiai előképzés nélkül, mondhatni: a józan eszére hagyatkozva - jól látta a közösségére leselkedő veszélyeket... Ha korabeli társadalomkritikáját összevetjük a mai helyzettel - megállapíthatjuk -, alapjaiban véve, szinte semmit nem változott az ember, ma is ugyanolyan "nyereségérdekelt", mint évezredekkel ezelőtt. Annak idején ügyesen manipulált vékákkal és súlyokkal, manapság pedig átláthatatlanságig bonyolult, csak a beavatottak számára érthető pénzügyi konstrukciókkal és számítógépes technikával tartják életben ugyanazt a közösségromboló magatratást: a kettős erkölcsiséget. Nemcsak Ámósz próféta szájából, akkor és ott, de manapság is sok kritika éri a zsidóságot kettős erkölcsisége miatt... Könnyű dolga lenne a világnak, ha ez az "alaptulajdonság" valójában csak nemzet-specifikus lenne, mert akkor könnyen rá lehetne fogni a világ baját a muszlimokra, a kínaiakra vagy éppen a zsidókra. A baj sokkal, de sokkal súlyosabb ennél: örök emberi alapállásunk a kettős mérce. A Mester így mondja: "Más szemében keresitek a szálkát, a tietekben pedig nem veszitek észre a gerendát." S tényleg, más mércével mérjük magunkat, mint másokat. Ami felháborodást vált ki bennünk másoknál, azt elnézzük magunknak, ami botránkozást keltő másoknál, ha velünk történik meg, akkor védjük a "mundér becsületét", s mentegetődzünk: "A lónak is négy lába van, mégis megbotlik!"
Mára ez a kettős erkölcsiség azonban túllépte az eddig ismert határokat. Nemcsak a kereskedés, de az egész emberlét alapfeltétele a bizalom, s ha ez a folyamatos meghasonlásban elvész, akkor összeomlik a (világ)társadalom. A mostani, egyre mélyülő válság nem egyszerűen gazdasági krízis, hanem a bizalom globális válsága! Ha egy társadalomban azt tanítják iskolákban és családban egyaránt, hogy egymásnak testvérei vagyunk, akkor a felnövekvő generáció egymással kooperálni fog, de ha a gyermekeinket a mindennapos környezet (család, iskola, TV, stb.) a sikercentrikusságba 'idomítja' bele, akkor a jövő generációja mindenkiben csak vetélytársat és legyőzendő konkurenciát fog látni.
Márpedig az emberi élet alapja nem a verseny, hanem a bizalom. Aki bizalmatlan, az emberségében gyenge, s aki lélekben gyenge, az végső menedékként hamar az erőszak eszközeit választja. Hogyan lehet bizalomra újra 'ránevelni" a másikat, s mindenek előtt önmagunkat? Csakis úgy, ha Ahhoz fordulunk, Akitől minden bizalom származik, s AKinek bizalma nélkül nem is léteznénk! Oda kell fordulnunk az Élet Urához, mert emberlétünk garanciája csakis Nála van, nem pedig a tőzsdék cikk-cakkos görbéiben...
Öröm...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy felismerjem akaratod, s tartani tudjam életemben a rendet...
Ámen.
Végül, testvéreim, örüljetek, állítsátok helyre a jó rendet magatok között, fogadjátok el az intést, jussatok egyetértésre, éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz.
2 Kor 13,11
Mindenki boldogan akar élni, de a boldogságról mindenkinek egy kicsit más az elképzelése. Egy valamiben mindegyik közös: azt tehessem, amit szeretnénk, azaz szabadságomban ne legyek korlátozva, se, térben, se időben, és persze anyagilag sem... Sok keresztény ember még ma sem élhet szabadságban, mert azon a területen, ahol élnek, még igen messze vannak kormányok és világnézetek a tolerancia gyakorlásában. Sokan pedig felszabadultan élnek, talán túlságosan is! A mindent elfedező kegyelemre hivatkoznak, miközben élik szabados, olykor kicsapongó életüket. Nem szép dolog ez, éljenek úgy, ahogyan szívük diktálja, de ne nevezzék magukat krisztuskövetőnek, azaz keresztényeknek! Nincs rombolóbb, mikor valakiről nagyon is jól tudják, hogy laza "erkölcsű", nemcsak feleségéhez hűtlen, de az elveihez is... de azért valamiért, mégis kedveli a templomos környezetet, s abban a pillanatban, amikor beül a templompadba - már botránkoztat is. Az ilyen ember "kárhozatra eszi az ÚR testét és issza a vérét", mert a kegyelmet ugyan beengedi az életében, de a nyomában járó rendet már nem.
Sok ilyen "rendetlen" keresztény miatt fordulnak el az egyháztól. Leggyorsabban a gyermekek, hiszen ők közvetlen közelről látják és tapasztalják, hogy valójában milyen is szüleik élete. Persze vannak bőséggel olyanok is - Istennek legyen hála! -, akik ugyanazt az irányt szeretnék követni saját életükben, amit otthon is megéltek. A rend törvényeskedő alkalmazásának (szekták) ugyanakkor semmi köze nincs a krisztuskövetéshez. Senkit nem szabad erre idomítani, hiszen a keresztény élet alapja éppen az önkéntesség. Ugyanakkor hiszünk Isten szeretetének életformáló erejében, abban, hogy Isten elfogadásában megtalálva létünk értelmét végül is a jó, az üdvös mellett döntünk.
Ámen.
Végül, testvéreim, örüljetek, állítsátok helyre a jó rendet magatok között, fogadjátok el az intést, jussatok egyetértésre, éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz.
2 Kor 13,11
Mindenki boldogan akar élni, de a boldogságról mindenkinek egy kicsit más az elképzelése. Egy valamiben mindegyik közös: azt tehessem, amit szeretnénk, azaz szabadságomban ne legyek korlátozva, se, térben, se időben, és persze anyagilag sem... Sok keresztény ember még ma sem élhet szabadságban, mert azon a területen, ahol élnek, még igen messze vannak kormányok és világnézetek a tolerancia gyakorlásában. Sokan pedig felszabadultan élnek, talán túlságosan is! A mindent elfedező kegyelemre hivatkoznak, miközben élik szabados, olykor kicsapongó életüket. Nem szép dolog ez, éljenek úgy, ahogyan szívük diktálja, de ne nevezzék magukat krisztuskövetőnek, azaz keresztényeknek! Nincs rombolóbb, mikor valakiről nagyon is jól tudják, hogy laza "erkölcsű", nemcsak feleségéhez hűtlen, de az elveihez is... de azért valamiért, mégis kedveli a templomos környezetet, s abban a pillanatban, amikor beül a templompadba - már botránkoztat is. Az ilyen ember "kárhozatra eszi az ÚR testét és issza a vérét", mert a kegyelmet ugyan beengedi az életében, de a nyomában járó rendet már nem.
Sok ilyen "rendetlen" keresztény miatt fordulnak el az egyháztól. Leggyorsabban a gyermekek, hiszen ők közvetlen közelről látják és tapasztalják, hogy valójában milyen is szüleik élete. Persze vannak bőséggel olyanok is - Istennek legyen hála! -, akik ugyanazt az irányt szeretnék követni saját életükben, amit otthon is megéltek. A rend törvényeskedő alkalmazásának (szekták) ugyanakkor semmi köze nincs a krisztuskövetéshez. Senkit nem szabad erre idomítani, hiszen a keresztény élet alapja éppen az önkéntesség. Ugyanakkor hiszünk Isten szeretetének életformáló erejében, abban, hogy Isten elfogadásában megtalálva létünk értelmét végül is a jó, az üdvös mellett döntünk.
Elfogadni az intést, keresni a kooperáció lehetőségeit csak az az ember tudja megvalósítani, aki szeretve van, mindenek előtt az Isten által, de természetesen embereken keresztül. Ezért kiemelkedően fontos a keresztény közösségek szerepe. Ez az a hely, ahol megtanulhatja valaki az alkalmazkodást, s élvezheti azt, milyen is, amikor egyik ember felelősséget hordoz a másikért. MIndenek mércéje végül is a békesség. Nem lehet nyugodt az az ember, akinek élete rendetlen, nincsenek ügyei "lerendezve". "Paktumot" kell kötni, ebben nincs kompromisszum. El kell fogadni Istent életünk Urának, s törekednünk kell az Ő akaratának teljesítésére. Mindeközben abban is hiszünk, hogy a buzgóságból el is rontanánk valamit, Isten még a rosszat is jóra tudja fordítani gondviselő szeretetével... S, aki el tudja mondani: Velem az Isten, az már érti, mit jelent a Krisztus követése a gyakorlatban...
