Biztonságért...

A mai nap imádsága:
Uram! Elrejtettséget adj nekem, Tebenned! Ámen


Az ÚR szárnyai alá jöttél oltalmat keresni.
Ruth 2,12

Aki ma sikeres akar lenni, az biztonságot ígér. Adódik ez bizonyára abból, hogy az emberek nagy bizonytalanságban élnek. Anyagi egzisztenciális is sújt sajnos sokakat, de a lelki bizonytalanság sokkal elszomorítóbb. Az az ember, aki magányos és bizonytalan, annak élete nem szomorú, hanem maga a szomorúság... Akinek lélekben bizonytalan, azt kihasználják az élet minden területén. Nemcsak Jézus vagy különösen Mohamed próféta követelte az özvegyek és árvák össztársadalmi védelmét (Mohamed a maga életén tapasztalta mit jelent az árvaság), de igazából akkor erős egy ország, ha abban a kicsit, az elesettet nem kihasználják, eltiporják, hanem hordozzák.

A biztonság nem kőkerítésekben, mindenféle csúcstechnológiás térfigyelő-rendszerekben, világűrből árgus szemekkel ránkfigyelő műholdakban, de nem is atombiztos betonfalakban rejtőzik. A biztonság a szívben lakozik. Aki tudja, hogy életének Ura kicsoda, az nem aggodalmaskodik. Sem azon, hogy "mit egyen, se azon, hogy mit igyon", hiszen tudja, hogy amire szüksége van, azt megadja neki Gondviselő Mennyei Atyja. Érdekes módon az Úrban bizakodók közösséget alkotnak, míg azok, akik a biztonságot az anyagiaktól remélik, magányosságukkal, sőt, gyakran pánikszindrómájukkal is küszködnek. Érdekes az is, hogy akik sok gyermeket vállalnak, s Istenfélelemben nevelik őket, azok valódi szociális biztonságot nyernek, míg azok, akik abban reménykednek, hogy összekuporgatott pénzecskéjükkel majd nívós szolgáltatást vásárolnak - sokszor pórul járnak. (Nem azt kapják, amire vágyakoztak.) S mit ér a nívós szolgáltatás, ha az ember nem hivatással teszi azt? Hivatás-válságról beszélnek már régóta, de nemcsak a rendőrség, az egészségügy, sőt nem is csak édes hazánk, de az egész világ válságban van, s "mindennek oka a Mammon (a pénz) szeretete/imádata...

Gyerekkoromban megcsodáltam baromfiudvarunkban, ahogyan a kotlós szárnyai alá bújnak a kiscsibék. Irígykedve néztem az anyjuk tollai közé fúródó pihés csöpp életkéket, lélekben magam is köztük voltam... El-elbóbiskolásuk egyértelműen jelezte: a szárnyak alatt biztonságban érzik magukat. Aki fejét Isten oltalmazó szárnya alatt hajthatja le, annak édes álmai vannak, s "még álmában is kap eleget", aki pedig mindezt elveti, az lelkének békétlenségét kapja meg - jutalmul.




Hitünk...

A mai nap imádsága:
Uram! Segíts, hogy hinni tudjak! Ámen.

Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.
1 Kor 15,19

Ahány ember - annyiféle vallásosság. Az egyik mindent igyekszik a józan eszével magyarázni, a másik az folyton-folyvást az élményt keresi, vannak akik számára a fundamentalista-dogmatikus kijelentések adják a biztonságot, megint másokat a bibliai mondatok örök, őszinte, emberi érzéseket magába záró zárványainak csodálata tölt el új erővel. Kinek van igaza? Az egyes embernek - aligha...

Életünk elképzelhetetlen a reménykedés nélkül. Édestestvérével, a hittel együtt vagyunk képesek szeretni, túlélni a veszteséget, a fájdalmat. Nélkülük a holnap és holnapután elszürkülne, az élet szép lassan ellaposodna, s földi létünk vége irtózatos csapásként közelítene felénk. Vannak, akik így élik meg életük végét. Nyüszítenek... Önmagukban és egzisztenciálisan kifelé is: Eszelős sietséggel kívánják még behabzsolni a világból mindazt, amit eladdig nem sikerült birtokba venni. Életünk materiális része ilyen szempontból lyukas zsák, megtelni sohasem fog. Ezért tartja Pál legnyomorultabbaknak mindazokat, akik csak ebben az életben reménykednek.

Mitől ennyire fontos az "odaát"? Talán a középkori ember túlvilágra-fókuszált gondolkodása mégis helytálló volt? Fontosabb nekünk az örök élet bizonyossága, mint az evilági élet biztonsága? Úgy tűnik - bármennyire is tiltakozik az eszünk, - hogy igen! Lelkünk mélyén ott mocorog-fészkelődik a belénkplántált isteni rész, ami újra és újra felébreszti a lelkiismeretünket: Megtettem-e, amire elhívattam? Megtaláltam-e, amit mindig is kerestem? Bementem-e a lehetőségek nyitott kapuin vagy az ismeretlen utáni kíváncsiságtól hajtva többnyire a zárt ajtókon dörömböltem?

Békességet, bizonyosságot csak az Isten adhat - mindenkinek az életében külön-külön, ráadásul téridős létünkben jól elszórva... Ezek a lélekvezető sóhajos gondolat-morzsák, melyeket életünk végéig gyűjtögetünk, "jóllakottá" és ezért pöffeszkedővé soha nem tesznek, éppen ellenkezőleg, alázatra nevelnek: Isten megmarad Istennek, hogy az ember morális ember maradhasson.



Isten útja.

A mai nap imádsága:
URam! Utaidat ismertesd meg velem, s igéd legyen ösvényem világossága! Ámen
    

Mindenki rendelkezik a gyógyítás kegyelmi ajándékával? Mindnyájan szólnak nyelveken? Mindnyájan meg tudják azt magyarázni? De törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra. Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat.
1 Kor 12,30-31

Karl Rahner, katolikus teológus beszél az első, s az ún. második naivitásról... Az első a gyermekkori vallásos gondolatok, az egyszerű, tiszta hit világa - s ide vehetjük az ifjúkori romantika szép válaszokat kereső buzgóságát is - a másodikat pedig általában az öregkorban, sok-sok tapasztalás után találjuk meg. A keresztények többsége élete nagyobb részét a két naivitás között éli le, s különösen az első naivitás utáni időszakban nagy a kísértés a hívő ember életében, hogy Isten országában is mindent "begyűjteni" akar, mint az anyagvilágban. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy igazán látványos keresztény életet szeretne élni: szavára tömegek térjenek meg, élete minden perce boldog legyen - s ehhez hasonlók...

A korinthusi gyülekezet frissen megtértjei is mindent akartak: prófétálni és nyelveken szólni, prédikálni és tanítani. Ez a teremtett világ már csak ilyen: egyszerre mindent nem lehet birtokolni benne. Lehet próbálkozni, lehet hinni a különféle ígéretes metódusoknak, hogy ez "működik", az igazságot azonban a régiek már megfogalmazták szólásaikban: "Ki sokat markol, keveset fog!" Nos, ez a nép bölcsesség érvényes az Isten országában is: Mindenki mindent nem birtokolhat, mert a nagy Egész csak akkor működik egységes egészként, ha benne a részek különféle, de egyformán fontos feladatokat látnak el! Isten közelébe jutni sokféleképpen lehet, s aki azt gondolja, hogy vannak olyan "kegyelmi ajándékok", amik gyorsabban, könnyebben, egyszerűbben, kevesebb erőfeszítéssel juttatnak el az Örökkévalóhoz - az téved. Minél nagyobbnak tűnik a kegyelmi ajándék, annál nehezebb azt fogadni, s elhordozni!

Az apostol a legkiválóbb utat mutatja: ez pedig a szeretet útja. (Mai alapigénk utáni mondatok már a híres "Szeretet himnuszából" valók!) A szeretetet nem magyarázni kell, hanem élni. Nem megtanítani kell, a szeretés tudományát, hanem szeretni kell azt, akit a szeretet útjára akarunk terelgetni. Itt jön elő a család, s elsősorban a szülők feladata! Az, hogy a gyermekből milyen ember lesz, az bizony nagymértékben függ attól, hogyan látják el Istentől rendelt feladatukat az édesapák, s az édesanyák. Az apának nem családi papnak, hanem édesapának, az anyának nem prófétanőnek kell lennie, hanem családanyának. A gyermekeket nem ránevelni kell az Istenhitre, hanem úgy kell velük együtt élni, hogy ez legyen a család minden tagja számára az élet normalitása. Ahol a vallásos élet feszültség forrása, ahol a hit nem békességet munkálja, hanem békétlenséget szít, ott nem az Isten Szentlelke irányít, hanem valami nagyon is emberi akarás érvényesül. Márpedig, ami emberi az elmúlik... az Isten szeretete viszont soha el nem múlik.





Útaink...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy az egyedüllét ne rémítsen, a fáradtság ne keserítsen el, s életem ösvényén a találkozások mindig építsenek engem is és azokat is, akikkel gondviselő akaratodból találkozhatom! Ámen


Az ÚR minden ösvénye szeretet és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.
Zsolt 25,10

Azok számára, akik betonon tanultak meg járni, cipőben - nem pedig mezítláb füvön - az ösvény szó némi magyarázatra szorul: ez ugyanis nem járda, nem épített út, hanem gyalogút; járás, amit az azon közlekedők jól ismernek. Az ösvény erdők szélén, mezőn át kacskaringózó "csapás", amiről az idegenek vajmi keveset tudnak, de az ott élők, a naponta arra járók ismerik emelkedőit, s lejtőit, rejtett zugait, ahol jól esik egy nagyobb napmelegítette kövön megpihenni, vagy egy kidőlt farönkön leülve gyönyörködni néhány percig a természet aznapi apró csodáiban, míg a láb újra erőre kap. A legnagyobb haszna az ösvénynek mégis az, hogy a "helyiek" jól tudják hová vezet...

Az ösvény nem a tömegek útja, nem gyorsforgalmi út vagy autósztráda, ahol a sebesség, a gyors célba-jutás a legfőbb érték. Az ösvény "lényege", hogy az az én utam, az nekem kanyarog, melynek szélén a fű nekem zöld, s ismerem a köveit, s virágait, s a fákat, de a leglényegesebb, hogy ezen az úton "itthon is vagyok", hiszen itt a fák is ismernek engem. Az ösvény az én sorsom, nem mások sorsa, hanem a sajátom. Egyedi, megismételhetetlen, Istentől "rám szabott". Tiltakozni ellene értelmetlen - ha feladom, önazonosságomat sértem vele -, ha hűséggel járok rajta, a kiteljesedésemet munkálom.

"Két pont között legrövidebb út az egyenes." - tartja a szólás, de az Isten útjai, ha kacskaringósak is, mégis hamarabb célba juttatják a vándort. Ha nem így lenne, akkor nem lenne mindenható a Mindenható, s a kegyelemnek sem lenne sok értelme. Aki már járt erdei utakon, az jól tudja, hogy a célállomáshoz eljuthatunk a völgyön keresztül vagy éppen a hegyen át, de az ösvény kanyaroghat éppen a hegyoldalon is. Mindegy tehát, hogy lent vagy fent járok - a célt nem véthetem el, kitaposott út mindkettő.

Nemcsak az ösvények fonódnak egybe, de minden út beletorkollik egy másik útba is. Az Isten Gondviselése azt is jelenti, hogy az utak találkozása nem feltétlenül "vagy-vagy"-ot jelent! Isten éppen azért Isten, mert egyszerre több azonos lehetőség közül is választhatunk, hiszen "bárhol járunk, utunkon megőriz minket" - ahogyan azt Jákóbbal is tette ígérete szerint. Ami fontos, hogy sose feledjük: Isten közlekedési szabályokat (parancsolatokat) adott, hogy mindenki célba érjen! Az isteni jó rend érdekében, az útibalesetek kivédése céljából, az útitársak betartják a RENDET, hiszen nemcsak egymásnak, de az Istennek is szövetségesei...





Vezetés...

A mai nap imádsága:
Istenem! Rád hagyatkozom, Veled vagyok! Add, hogy ne felejtsem el tanításaidat, s aszerint is éljek! Ámen

Az ÚR irányítja annak az embernek a lépteit, akinek az útja tetszik neki.
Ha elesik is, nem marad fekve, mert az ÚR kézen fogja.
Zsolt 37,23-24

Időnként jól teszi az ember, ha a Bibliát is kézbeveszi! Reggeli igénket az Útmutatónk így hozza: "Az ÚR irányítja az emberek lépteit." Az eredeti szöveg azonban világosan megmondja, csak azoknak a lépteit vezeti az ÚR, akiknek útjai kedvesek az Isten számára. Nem mindegy! Az ÚR ugyanis nem vezet szakadékba, de rossz útra sem. Ha nem olvassuk figyelmesen a Bibliát, akkor még arra a hibás következtetésre is eljuthatunk, hogy a bűnre maga az Isten csábít, s Ő maga az, aki kísért.

Megtapasztalt igazságunk, hogy a hívő ember Teremtője által 'vezetett'... Ahogyan egy jó apa kézenfogva vezeti gyermekét, ugyanúgy Isten is velünk együtt jár, s vezet. Ez a mindennapokban úgy 'történik', hogy egyszer Isten fogja a mi kezünket - s Ő akkor se enged el, ha mi nagyon akarnánk -, máskor pedig mi fogjuk az Ő ujját, ahogyan kisgyermekeink kapaszkodtak picinyke kezükkel ujjainkba, amikor sétáltunk velük. Régi felismerés, hogy a baj mindig akkor történik, ha a kicsiny gyermek elengedi szülei kezét... Bizony a tragédiák (visszafordíthatatlan események) az életünkben is többnyire akkor következnek be, amikor elengedjük Isten kezét.

Mint minden ember, úgy a hívő is, időnként elesik. Testileg vagy lelkileg botlunk meg, teljesen mindegy, mindkettő nagyon tud fájni. Amikor megütjük magunkat, talán még néhány átgondolatlan perlekedő mondat is elhagyja ajkunkat, de a botlás/bukás első pillanatai után azonnal átvillan rajtunk: Isten segítő keze itt van mellettem, csak bele kell kapaszkodnom! Ez a mi életvezetési tudásunk, melyet alkalmazva komoly 'lépéselőnnyel' bírunk a többiekkel szemben, akik hamis büszkeségük okán nem hagyatkoznak a Gondviselésre.

A hívő ember sem nem okosabb, sem nem ügyesebb, mint a nemhívő, sőt Isten a jókat és gonoszakat is egyaránt szereti. A hívő embernek is ugyanígy egy élete van itt a földön, mint a nemhívőnek, s ugyanígy boldogan akarja azt leélni, mint a nemhívő embertársa. Miért van mégis úgy, hogy a hívő emberek tovább érnek életútjukon, s messzebbre jutnak el a világ s önmaguk megismerésében, mint nemhívő társaik? Az ok egyszerű: Isten benne van a világban. Nem lehet Őt 'kipöckölni' belőle... Ha valaki azt gondolja, hogy Istent ki lehet iktatni a világból, az még nem értette meg az Isten szó fogalmát... A gondolatainkból elég jó hatásfokkal száműzni lehet az Örökkévalót, de az Életből sosem, hiszen az élet csodáiban az Isten ereje csillog.

Ő fogja a kezünket akkor is, amikor erőnk már nincs, hogy belékapaszkodjunk. Ő fogja szorosan akkor is, amikor át kell mennünk ebből a múlandó világból Őhozzá. Az, hogy ez mikor történik csak itt és most fontos, az örökkévalóság szempontjából ez teljesen értékelhetetlen... Persze nemcsak ezt nem értjük, sokminden mást sem. Isten azonban velünk járva életutunkon a legfontosabbakat megtanítja nekünk: például azt, hogy a másik (szabad) kezünket nyújtsuk ki embertársunk felé...
Szerző: Andre Lowoa  2018.05.31. 03:18