A teremtett világért...

A mai nap imádsága:
Urunk, Istenünk! Önmagunk múlandó hatalmának bódulatából ments meg minket! Add, hogy felfedezzünk Téged, add hogy Benned rátaláljunk önmagunkra! Ámen

   

Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.
Apostolok Cselekedetei 17,26-28a

Pál apostol zsenialitása - amit egyháziak csak "megáldott életű"-nek mondanak - most is kiütközik. Világlátása, Isten-felfogása 2000 év után is teljesen friss, mondhatni: mai. Van-e, lehet-e nagyobb kívánsága, az egynek, az egyénnnek, mint az egység? Érezheti-e magát nagyobb teljességben a csepp a sivatag perzselő homokjában, mintha együttmozog a végtelen óceánnal? Nyilvánvaló - csak megromlott természetünk tiltakozik ellene -, hogy Isten egységre teremtett minket. Nyilvánvaló, hogy szeretetre teremtettek vagyunk, csak körül kell néznünk a világban.

Körülnézés helyett többnyire egy irányba nézünk. Kiválasztott céljainkhoz csökönyösen ragaszkodunk, tudomást se véve más célokról. Nem a magunkválasztotta cél a hibás, hanem az a lelkület, mely azt sugalmazza: Szerezd meg, ha kell, akár mindenáron! Így azután sosem lesz elég nagy a ház, sosem lesz elég új és elég nagy az autó, s sosem vesszük észre, hogy mindaz, ami nekünk annyira fontos - olyannyira, hogy még az Istent is félretesszük ezen "fontos" dolgaink miatt - végsősoron csak kellékek. Díszletek, amiket majd mások használnak néhány évtized múlva, néhány évtizedig, de ők sem, és mi sem vihetjük magunkkal, ha "ebből" a világból el kell költöznünk "abba" a világba. Milyen nyomorúságos, hogy amíg egy-egy állatfajon belül az azonos genetikai egyedek (egy vérből valók...) nem pusztítják egymást, eladdig az ember már azért is ölni képes, mert a másik nem hajlandó ugyanazt gondolni, mint ő...

"Hátha kitapinthatják" - sóhajtja reménységét Pál. Olyan magától értődő lenne, s mégis olyan tragikusan nehéz meghozni a döntést: Isten az ÚR... Pedig Benne élünk és mozgunk. Csodálnivaló genetikánkba kódolva ott van Isten "ujjlenyomata" - s a többség mégis úgy él, mintha Isten nem is lenne. Nyilvánvaló az is: Istenre szükségünk van. Ez nemcsak lelkünk legnagyobb sejtése földi vándorlásunk során, de megtapasztalható valóság is, hogy aki természetellenesen ellöki magától Teremtőjét, ott egyfajta "hiánybetegség" áll elő. A természetest, a naturánkból fakadót nem lehet a természetidegennel pótolni. Aki mégis eszerint él, az az anyag foglyává válik, s kizárja magát abból a csodából, hogy megélhesse: Isten Lélek..





Akaratunk...

A mai nap imádsága:
Uram! Nehéz lemondanom magamról, önző gondolataim naponta kísértenek. Ezért menekülök Hozzád, s kérem segítségedet a mai napon is! Ámen.



Ezután versengés is támadt köztük arról, hogy ki a legnagyobb közöttük. Erre ő így felelt nekik: "A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.
Lk 22,24-26

Tudatos létünk nagyobb része azzal telik, hogy érvényesíteni próbáljuk saját akaratunkat... Néha ez egyszerűnek tűnik, máskor áthághatatlan akadályokba ütközünk. Tény, hogy "Én"-ünk feladása többnyire csak krízisközelben, vagy magában a krízisben történik meg. Lemondani önmagunkról sokak számára a személyes szabadságuk feladását jelenti - ezért "távolról kerülik a kérdést". Ki akarna szolga lenni, ha szabad? Nem igaz?

A szabadság bizony soha nem teljes, a szabadság csakis viszonylagos lehet. Ennek elsődleges oka, hogy testben, azaz múlandóságban élünk. A régiek egyszerűen így fogalmazták meg ezt az eleve elrendelt állapotot (hogy ti. halálra születtünk): bűnösök vagyunk, kivétel nélkül mindannyian. Manapság a bűnt nem illik nevén nevezni, helyette jobban szeretik a "jogtalanság" mindig relativizálható fogalmát használni. Így éljük át a klasszikus szerecsenmosdatás (amikor a négert fehérre akarják mosni) mindennapos jogszolgáltatási tragédiáját! Így lesznek gazemberekből bársonyszékben pöffeszkedő hatalmasok... Ha csak középeurópaiságunk átka lenne ez... sajnos ez a józan paraszti észt veszejtő "vírus" a "civilizált" emberiséget újra és újra lebetegíti. Ha a szabadságom ennyire részleges, akkor mondjak le önként még arrról a kevésről is? Ez nem elfogadható "üzlet" a ma emberének...

Így aztán marad a versengés. Nemcsak a magas politikában, a legkisebb közösségekben is, sőt még a párkapcsolatban is. Férfi és nő küzd így egymással, ahelyett, hogy egymásért küzdenének. Pedig ha képesek lennének lemondani "önmagukról" nemcsak a világ lenne jobb, de mindenek előtt saját életük minősége változna meg... De ahogyan a majmocska nem engedi el a kókuszdióba rejtett banánt, úgy ragaszkodik az ember is vélt szabadsága-keltette illuzórikus céljaihoz!

Amióta világ a világ, soha nem volt ennyíre sokrétű, színes és csábító az emberkínálta szolgáltatás. Hérakleitosz (Kr.e. 535-475) is megmondta már: "Mindennek ellenértéke az arany" - azaz pénzért mindent megszerezhetsz magadnak. Isten azonban bölcsen teremtette meg világát. Ami igazán fontos benne, azt nem lehet pénzen megvásárolni: se boldogságot, se barátot, se szerelmet, se egészséget, se hitet, se békességet. Aki azonban ezeket a soha el nem múló javakat keresi, annak bizony a szolgálat útjára kell lépnie, hogy megtalálja azokat a mennyei kincseket, amiket nem emészt a moly, s a rozsda... Az evangélium az, hogy ezen az úton szüntelen kísér minket Valaki...



Időnk...

A mai nap imádsága:
Uram! Egyszer az én időm is lejár... Add, hogy ne céltalanul múljon, hanem hálával teljen! Ámen

   

Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.
Zsolt 90,10

Életünk hasonlítható az eldobott kő ívéhez: A kő - ahogyan életünk is -, első felében büszkén tör a magasba, aztán - a második felében - ballisztikus pályán zuhan a föld felé. A zsoltáros bölcsessége igen figyelemre méltó, hiszen azt mondja ki, ami évezredes tapasztalás: az ember életének dele nem az 50. esztendő, hanem a 35(!) - jobb esetben a negyven. Manapság szokássá vált - főleg a diplomások körében -, hogy karrier után kezdik el a "fiatalok" a klasszikus családi életet. Harmincöt felett kezdik el azt, amihez legkésőbb a huszas éveik közepén/végén kellene hozzálátni... Érveket persze lehet pro és kontra felsorolni a modern életstílussal kapcsolatban, de az ősi bölcsességet senki nem ignorálhatja, hogy ti. "mindennnek rendelt ideje van".

A multi-cégeknél úgy látszik jobban ismerik a Bibliát, mint a hétköznapi életben, mert aki 35 felletiként jelentkezik munkára, azt jó alaposan megnézik... 35+35=70, azaz a harmincöt felettiek már a "kifutó modell"-kategóriába tartoznak, márpedig a Company-nak olyan (tapasztalatlan) friss munkaerőre van szüksége, akiket lehet még serkenti az ingyen-kávéval... Ja, hogy az életünk első felében testünk ellen elkövetett bűneinkért életünk második felében fizetünk meg - ez már a mi bajunk, nem a multi problémája!

Abban is igazat kell adnunk a zsoltárosnak, hogy életünk nagyobb része nemcsak fáradtságos, de hiábavalóság is. Olyan dolgokért küzdünk és áldozzuk fel értékes éveinket, amiket néhány év után megemészt a moly, s a rozsda, mert elhisszük, hogy az életminőségünket nem a Teremtőnkhöz való viszony, hanem a "dolgok" birtoklása határozza meg.

Az életünk mintegy villanás - hamar kialszik, s már ott is vagyunk a végén. Nem tudom melyik fájdalmasabb: az Isten számonkérése vagy magunk számadása? Beismerni magunknak, hogy nem úgy éltünk, ahogyan kellett volna... ez talán a legnagyobb ítélet. Belátni balgaságunkat: Körbevett minket Isten csodálatos világa, s mi ahelyett hogy ennek dícséretére szegődtünk volna, a saját nyomorult kis világunkra áldoztuk minden időnket, energiánkat. Isten számtalan találkozást készített el nekünk - másokkal és Önmagával -, mi pedig rendre azt mondtuk: "Most nem érek rá, most nagyon fontos dolgom van!" Mi lehet fontosabb, mint az Isten maga? Talán az, hogy "Majd én megmutatom!"? Mi lehet fontosabb feleségünknél, férjünknél, gyermekeinknél, családunknál, barátainknál, a ránkbízottaknál?

Kibúvót könnyen talál az ember: "Dolgoznom kell, meg kell csinálnom!" A hívő ember is dolgozik, elvégzi a feladatait, barátai vannak és családja - mindenezeken felül mégis jut ideje az Istenre is. A hívő ember ugyanis ismeri a titkot: a munkában is találkozhat Teremtőjével, sőt miközben keményen dolgozik, villanhatnak át lelkén a legnagyobb felismerései, s fogalmazódhat meg: mit is jelent istenképűen élni ebben a világban...





Isten álma...

A mai nap imádsága:
URam! Tudod, hogy szeretni szeretnék, de nem tudok úgy, ahogyan szeretném. Segíts eligazodnom a lét útvesztőiben, s kegyelmeddel támogass életem minden napján! Ámen


Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és a rossz között...
1 Kir 3,9

Jó és igazságos királyok - úgy néz ki -, csak a mesékben vannak... Amióta kitalálta az ember az írást, azóta olvashatjuk a krónikások évezredeken is átívelő bizonyságtételét: az emberiség történelme a hatalomért folytatatott küzdelem történelme is egyben. (Voltak talán kivételek, akik vezetői hatalmukat valóban a köz javára használták fel, de ők az elenyésző kisebbség...) Az Ószövetség tanúsága szerint ilyen lehetett Salamon király is, hacsak nem ő is "irodalmi figura" volt, ahogyan egyes kutatók állítják. Nem kell nagyon keresgélni - akárcsak saját történelmünkben -, hogy észrevegyük: az utókor nemegyszer csinált a minden ősi törvényen átgázoló despotákból nemzeti hőst, olykor még szentet is...

Ez a krónikás-történet - ami tulajdonképpen egy álom -, arról szól, hogy Salamon király még álmában is azon gyötrődött, hogyan vezesse a népét az Isten akarata szerint. Nem egyszerű feladat! A vezetés mindig aktuális kérdés, súlyosan égetővé akkor válik, amikor a vezetők elveszítve a maradék realitásérzéküket is, olyan messzire kerülnek a vezetettektől, hogy gyakorlatilag már két teljesen külön világban léteznek.

A triumfáló, az egekbe-magasztalt európai közösségünk erkölcsi-gazdasági-pénzügyi eresztékei mostanság recsegnek-ropognak, s csak idő kérdése mikor jön el a kritikus pillanat: ez így nem mehet tovább! A favorizált EU-ban közel 30millió(!) embernek nincs munkája... Milyen jövőképe van/lehet annak a fiatalnak, aki évek óta munkanélküli? Csodálkoznak az vezetők, hogy a fiatalok nem akarnak családot alapítani, s Európa öregszik? Százmilliárd-eurókkal konszolidálnak bankokat Európa-szerte, s az élni-, dolgozni-, tanulni-akaró fiataloknak a jövő kiszámíthatóságának a minimumát sem adják meg! De kik is? Azok, akik alig húsz év múlva teljesen inaktívvá válnak, akiknek nagy részét öregotthonokban ápolnak majd, mert alapvető szükségleteik ellátására sem képesek... Ezek a majdani "szociális esetek" maguk mögött hagytak iszonyatos csődtömeget: a szemét-hegyeket, a sugárzó atomhulladék-bányák tucatjait, a generációkba belékódolt társadalmi igazságtalanságokat - ez az átkos örökség még hosszú-hosszú időn keresztül emlékezteti az utókort, kik is voltak ezek 20-21. századi "jóemberek"...

És a JóIsten? Nos, Őt zsebre-vágták, hátbaverték, leköpték és kigúnyolták... paródia-figurává, vicclap-illusztrációvá zsugorították. Hatalmát "elrelativizálták" olyannyira, hogy az minden ember lelkiismeretfurdalás nélkül kimondhassa: Isten nem is létezik. Az ÚRIsten pedig mindezt csöndben tűrte és hallgatott. Amivel nem számol az oktalan embere, hogy egyszer az ÚRIsten minden teremtményére ráborul az elmúlás... az utána következő csend, Isten hallgatása lesz maga az ítélet! A csendet csak a néma sírás és a fogaknak csikorgatása töri majd meg: álmodni kellett volna az Istent, s odaélni szeretetét mások elé...




Keresztény élet...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy mindig meg tudjam, különböztetni a természetest a természetellenestől, hogy a jót cselekedhessem! Ámen

Éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.
Ef 4,1b-3
Keresztény élet... Sokan sokfélét értenek ezalatt. Vannak, akik úgy gondolják, elégséges az istentiszteletek buzgó látogatása, s az imádságos elmélyülés, vannak, akik úgy vélik, hogy a keresztényeknek - akár erőn felül is - szolgálniuk kell ebben a világban, s ezért ki nem fogyva az ötletekből, folyamatosan valamilyen egyházi "projekt(b)en" szorgoskodnak, megint mások úgy gondolják: az krisztuskövető élet, az nem más mint a normális élet.
Az egyház latin neve az ecclesia, vagy görögül az eklészia, mindkettő, szó szerint, 'kihívottakat' jelent. Az Isten tehát valamilyen formában megszólít, s aztán kihív a világból, hogy aztán visszaküldje ugyanoda a 'választottait', de mostmár "Istenben megerősödve", megtisztulva, azaz rátalálva újra az ember teremtettségbeli méltóságukra.
Nemcsak méltatlan az a világ, ahol az emberi méltóságot sárba tiporják, de egyben istentelen is! Kizsákmányolni nem csak karddal és korbáccsal lehet, lehetséges ezt megtenni szimpatikus mosollyal, öltönyben és nyakkendőben! Egyrészt óriási válság van a világ nyakában, egy generáció már biztosan belerokkan - úgy lelkileg, mint gazdaságilag(!) - ugyanakkor a bankok nyeresége óriási! "2012 a második legnyereségesebb év volt az amerikai bankszektor számára, 2013 első negyedéve pedig a legnyereségesebb negyedév - derült ki az FDIC ma nyilvánosságra hozott negyedéves jelentéséből." - portfolio.hu De vérlázító istentelenség a gyermekmunka, a nők kiszolgáltatottsága is, az élet számos területén.
Amikor a nő reklám-elemmé silányul, "árucikké" a szórakoztatóiparban, akkor nem szabad azon csodálkozni, hogy tömegével megbicsaklik az anyai ösztön. Családalapításról, tartalmas párkapcsolatról lassan-lassan csak a kormányprogramok megszerkesztői álmodoznak -, s ezt sem felebaráti szeretetből teszik, hanem alapos indokkal: ha nem születnek gyermekek, ha nincs normális családi élet, ahol munkaszeretetre nevelődhetnek a gyermekek, akkor végül is ki fogja befizetni az adót?!??
A keresztény embert (is) bosszathatja, hogy a család ősi "intézményét" egyszintre emelik a korrupt törvényalkotók az egyneműek "házasságával, de ezzel nem lenne szabad foglalkozniuk. Addig ugyanis, amíg a mások abnormalitásával foglalkoznak - még ha liberálisként valaki azt is vallja, hogy két ember együttélése, szexuális irányultsága magánügy is, egyébként tényleg az(!), de a gyermekek örökbefogadásának jogát is megadni, ez már a pozitív diszkriminációt is meghaladja, sőt ez már jogegyenlőtlenség, a kiskorúak sérelmére(!!!) - eladdig nem azzal foglalkozik, hogy a saját életét normális mederben tartsa. Márpedig az Isten az ember méltóságát az Ő isteni REND-jébe, az Élet szeretet-orientáltságú normalitásába "szőtte" bele...


Várakozás...

A mai nap imádsága:
URam! Nehéz nekem a várakozás, hiszen oly sok mindent szeretnék csinálni az életemben, s mégis oly keveset tudok megvalósítani álmaimból! Istenem, adj nekem türelmet és kitartást, hogy Hozzád való hűségem napról napra erősödjék, s felfedezhesselek Téged életem minden dolgában! Ámen

    

Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.
2 Pt 3,9

Senki sem szeret várakozni... Ha valaki nem érkezik meg a megbeszélt időpontra, akkor az bizony nemcsak bosszantó lehet, de ha számunkra közelállóról van szó, akkor automatikusan felvetődnek bennünk az egyre irreálisabb "miért-kérdések" is ... Aztán, ha végre megérkezik az, akire vártunk, aki nekünk nagyon fontos, egy pillanat alatt elfelejtjük, milyen keservesek voltak a várakozás hosszú percei, órái, mert annak örölünk, hogy végre közösségben lehetünk azzal, akire nagyon vártunk.

Amikor Isten népe szenvedett, akkor gyakran sóhajtoztak az ÚR után: "Miért nem segít az ÚR?" -, de mi, elkötelezett hívő emberek is olykor csöndesen perlekedünk Teremtőnkkel, hiszen olyan nyilvánvaló számunkra, hogy mire lenne szükségünk, s az Isten pedig "nem adja meg"... Megnyugodhatnánk, hiszen Isten is nagyon jól tudja, mire van nekünk szükségünk, csak hát életünket szabad akarattal is párosította, s az így kapott nagy szabadságunkkal többnyire nem tudunk mit kezdeni. Amit ajándékként adott Isten - választás szabadsága -, azt rettenetes döntési tehernek véljük, pedig jobban tennénk, ha bíznánk a JóIsten gondviselő kegyelmében, s tiszta fejjel és szívvel döntésre vinnénk mindazokat a dolgokat, amik lelkünket nyomják!

Isten már csak azért sem késlekedik ígéreteivel, mert Ő időben és időn kívül is a "vagyok, aki vagyok", vagyis az Örökkévaló Létező, s amit Ő ígért időtlenül, azt nekünk kel csak egyszer valamikor időben elfogadnunk... Mivel Isten a szeretet Istene, ezért a várakozás idejét is életünk tartalmasabbá formálására használja. Aki megtanul Istenre figyelni, az önmagát is helyesen értékeli: felismeri, hogy ő nem angyal, de nem is ördög, hanem ember, akit Teremtője azért engedett beleszületni ebbe a világba, hogy emberlétével/életével, neki rendelt sorsában tükrözze az isteni szeretetet. Ezt hívjuk küldetésnek, mely misszió életünk utolsó leheletéig tart!

Azt, hogy emberül kell élnünk itt a Földön, sajnos nem mindenki érti meg, s még kevesebben vannak, akik emberséges emberként teszik a dolgukat. Sokan oldozzák fel magukat: "Ha a másik úgy tesz, ahogyan, akkor én is!" s "Ha valaki belémkönyököl, akkor könyökölök én is!" Mindennek aztán az a következménye, hogy emberek gátlástalanul átgázolnak egymáson, s közben ideológiákkal, életfilozófiával nyugtatgatják lelkiismeretüket: "A cél szentesíti az eszközt"... "Különben is, egy életem van nekem is!" s hasonló sehová sem vezető álbölcsességek.

Isten azonban nem azt akarja elérni, hogy elszaladjunk Tőle, hanem hogy Hozzá térjünk! Ezért szólít meg minket néha keményebben, határozottaban is, jóllehet szelíd hívását - ha odafigyelnénk rá -, akkor minden nap meghallhatnánk. Mi elég gyakran türelmetlenkedünk, de Isten nem egyszerűen türelmes, Ő maga a Türelem. Ezért, ha "másképpen nem megy", akár egy egész emberöltőn át várakozik ránk...
Szerző: Andre Lowoa  2018.05.30. 07:16