Boldogság...


A mai nap imádsága:

Uram! Köszönöm Neked a szabadítást, amit Fiad áldal megcselekedtél! Uram, nem kérem, hogy megértsem a titkot, de kívánom, hogy éljek e titok által kiteljesedve boldogan, felebarátaim javára, s a Te dicsőségedre! Ámen

 

Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét,
és nincs lelkében álnokság.
Zsolt 32,2

Dávid király - hogy élt-e vagy sem, vitatkozzanak rajta a történészek* - egy bizonyos a neki tulajdonított tanítókölteményben sok bölcsesség rejlik - lám, a régiek is beleláttak a lélek rejtelmeibe, s nemcsak a múlt század utolsó harmadában elismert pszichológia-tudomány nyitogatta először a lélek kapuit...

De miért is mondható boldognak az, akinek bűnét nem rója fel az ÚR? Sokan arra gondolnak, nyilván azért, mert az ÚRIsten nem "számoltatja el" Dávid királyt az elkövetett borzalmas bűnéért, s itt elsősorban nem a házasságtörésről van szó (gyaníthatóan Bethsabé is jól kifigyelte, hogy mikor szokott a király a kertjében sétálni...), hanem arról a gyilkosságról, amivel tetézte bűnét. Az már csak tovább dramitizálja ezt az ószövetségi csodálatos történetet, hogy "mindezt előre megfontoltan" sőt "különös kegyetlenséggel" (az ölés minősített esetei ezek!), hiszen az első sorban hadakozóknál semmiféle "harci etika" nem létezett, ott az volt a fontos, hogy a katonák halálukkal is minél tovább húzzák az időt, felkészülési időt hagyva az "elit" harci alakulatoknak. Nátán próféta később - amikor úgy tűnt, hogy már minden rendben, sőt a jogosság látszatával elvette a megözvegyült Bethsabét - igencsak "rápirít" Dávidra. A próféta példa-meséjében nyilvánvalóvá teszi az igazságtalanságot, amin mindenki felháborodik - így Dávid király is -, s a "Te vagy az, óh király!"-lelkiismeretébresztő mondattal a napnál is világosabbá válik: a legjobb, bizalmi emberét (Úriás Dávid testőrparancsnoka volt!) küldte a halálba csak azért, mert nem volt elég neki a sok felesége és számos ágyasa... Amit akkor és ott nem látott - mert a bűn mindig elvakít -, most kívülrő szemlélve teljesen nyilvánvaló számára is... Félre ne értsük Istent! Ő mindenkit "elszámoltat" a végén... Ez alól nem kivétel sem Dávid király, sem mi magunk, hiszen elszámolás nélkül nem is létezhetne felmentés.

A boldogság tehát nem abból fakad, hogy jóelőre tudom: "Úgyis megúszom az egészet!" A boldogság már itt és most azok lelkében lakozik, akiknek az ÚR nem rója fel bűnüket, azaz felmentetteknek tudják magukat. Isten előtt bűnös az, akire a körülmények különös együttállásai nemcsak rábizonyítják elkövetett gazságukat, de bűnösnek is érzik magukat. Isten (tisztasága, szépsége) közelében ugyanis nem lehet nem észrevenni saját tisztátalanságunkat, önző gondolatainkat és cselekedeteinket. Ha Istent egy kicsit is a közelünkbe - azaz szívünkbe - engedjük, akkor nyilvánvalóvá válik álnokságunk, önigazolást kereső makacsságunk. Isten közelében - Isten márpedig minden embert vonz, az más kérdés, hogy ki mennyire engedelmeskedik ennek a vonzásnak - lelkiismeretfurdalása van az embernek... Ez a lélek-tűz pedig olyan, ami nem oltható el semmivel. Luther Márton is azt mondja: "Hiába laksz te az emeleten, a pincébe zárt kutyád vonyítása mindig felhallatszik az emeletre!"

A lelkismeretet elaltathatja hatalom, pénz vagy szenvedélyek, de nem olthatja ki egyetlen emberi dolog vagy akarás sem. Lelkiismeretfurdalásunk azért van, mert Isten lelket teremtett belénk... S ha Istentől van a lelkiismeretfurdalás, akkor csakis Ő adhatja meg a lélek békességét is. Dávid békéje az isteni megbocsájtáson alapul, de azért az Isten sem "felejt", hiszen Dávid bármennyire is akart templomot építeni, azt csak Salamon király teheti meg.

Boldogan élni azt jelenti, megtalálni az Isten-adta méltóságunkat. Boldogan élni viszont csak akkor tudunk, ha nem kötöznek meg minket félelmek és aggodalmak, elkövetett bűnök és gyötrő mulasztások, mert Istenben megtaláltuk a szabadítást, s ebben a megtalált szabadságban neki szolgálunk életünk minden napján...

* A bibliai történetben Dávid mindössze egy parittyával és egy kővel felszerelkezve győzte le az óriás Góliátot. A fiatal pásztorfiú felülkerekedett a filiszteusok három méter magas, bárddal hadakozó "élő harcigépén". A történet a gyengéknek a hatalmasok feletti győzelmének szimbólumává vált, Dávidból pedig legenda lett, aki először mint harcos ér el sikereket, végül Izrael népének királya lesz. A mainzi egyetem történészei szerint azonban az egész csak kitaláció, ha Dávid egyáltalán létezett, önző uraság volt, aki egy jelentéktelen kis népen uralkodott.
- Évek óta kutatjuk a történelmi emlékeket, de semmilyen bizonyítékot nem találtunk arra, hogy Dávid király valós történelmi személy lett volna, sőt én magam még azt is kétségbe vonom, hogy a Dávid és Góliát közti harc egyáltalán megtörtént - nyilatkozta a National Geographic német kiadásában Wolfgang Zwickel Ótestamentum-szakértő.
Egy Tel-Avivban dolgozó izraeli professzorasszony szerint is azonban mellékes, hogy Dávid valóban létezett-e vagy sem, ugyanis a Biblia megalkotói egy évszázadok óta húzódó folyamatot gyorsítottak meg a segítségével.
- Dávid a zsidó történelem egyik szimbólummá vált figurája, akinek segítségével felgyorsult az állam kialakulása. Innentől kezdve mindegy, hogy valóban élő személyről alkották-e vagy sem - nyilatkozta Israel Finkestein, a Tel-Aviv-i Régészeti Intézet igazgatója.



Egység...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy mindig azt keressem, ami összeköt és emel, ne pedig azt, ami szétválaszt, s rombol! Ámen



Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.
ApCsel 17,26-28

"Egy vérből" valók vagyunk, ráadásul minden (földi-eredetű!) élőnek - jelen tudásunk szerint -, ugyanaz a DNS-rendszer biztosítja a létezését. "Evolúciós szükségszerűség" - vallják a fejlődés-hitűek, "Isten bölcs rendelése/tervezése" - gondolják a teremtés-elméletet elfogadók. Annyi bizonyos, hogy egyik ember a másikkal azért "kompatibilis", mert egy közös ősük volt, azaz: egy vérből származnak/teremtettek meg. Ez azonban azt jelenti, hogy egymásnak testvérei vagyunk! Azt már tudjuk - a genetikai vizsgálatokból -, hogy minden kékszemű embernek egy anyja volt - úgy kb. 6000 évvel ezelőtt, s azt is, hogy kb. ezidőtájt veszítették el európai őseink Afrikából hozott sötétebb bőrszínüket.

Egyértelmű biológiai jelek hívják fel tehát figyelmünket arra, egyetlen nagy család tagjai vagyunk, ennek ellenére még mindig nem szembesültünk azzal: testvérei vagyunk egymásnak! Pál areopágoszi beszédében a művelt hellének figyelmét pontosan erre akarta ráirányítani: az "ismeretlen isten" nagyon is megismerhető: a teremtett világ 'csodáin' keresztül éppen úgy, mint a lélek vizsgálata által, hiszen "Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk".

Harmonikus mozgásunk/életünk ebben a világban azonban csak akkor lehetséges/kivitelezhető, ha nem különféle "izmusok"-meghatározta istenképekbe próbálunk belekapaszkodni, hanem megtaláljuk az élet életszerűségének dinamikáját minden történésben. Ehhez természetesen másfajta látás kell: nem csak ezoterikus (belső-utas), s nem is csak exoterikus (dogmatikus-alapú), hanem a kettő egészséges vegyítésén alapuló józan szemlélődés.

Tény, hogy a ma embere számára nem igazán értelmezhető az obszerváns (szemlélődő) életforma. Saját-utas elképzelései motiválják magatartását, holott az ember másképpen gondolkodik, amikor közösségben van, s megint csak másképpen, amikor úgymond maga "szemlélődik". A szemlélődés távolságtartást jelent a világtól (belső szobában, ajtót bezárva imádkozni, hogy a világ zaja, csillogó fényei ne vonják el figyelmünket a lényegestől.

Isten nincs messze egyikünktől sem. Ő ránk köszön, hívogat mindenen keresztül! Megismerésre hív, amikor fizikai törvényei jobb megértésére inspirálja a kutató elmét; vonzást ébreszt, amikor fel-feltárulkozik az élet apró, s ámulatba ejtő csodáiban. De Isten közöttünk "történik", amikor elfogadja az Ő jó rendjét, egymást segítve élünk/dolgozunk! Isten van közöttünk, amikor valóságként fogadjuk igei ígéreteit életünk evilági, s remélt túlvilági dolgaiban... Isten van közöttünk, amikor nem erőlködünk, hanem egyszerűen csak szeretünk.

 

Éveink...



A mai nap imádsága:

Uram! Add bölcsen élni napjaimat, hogy örömmel vegyem az időt, melyet nekem, s szeretteimnek ajándékoztál! Ámen.

 

"Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod."
Jn 21,18

Majd négyezer év távlatából bizonyára minket is megérint ennek a mondatnak a bölcsessége, amit a Mester mond tanítványának, Péternek. (Most vonatkoztassunk el attól, hogy közvetlen ezután egy értelmező betoldást olvashatunk János evangélistától - Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal dicsőíti meg majd Istent.) Az ősi bölcsesség, mely talán a civilizáció hajnalától kísérte az embert, az elmúlás tragikus szépségét foglalja magában - definíció-szerű pontossággal.

A mobilitás igen fontos része életünknek, a szabadság megélésének egyik alapvető formája. Modern korunk a mozgásban, az úton-levésben látja a létezés célját. Erre épülnek a "húzó-ágazatok": turisztika, autógyártás, s ide vehetjük a virtuális "utazást" is... Mindezeket támogatja-erősíti a 20. század végének nagy találmánya a számítástechnika. Jóléti világunkban - ez a világ lakosságának az egytizede, ahová mi is tartozunk - a slusszkulcs-egyszerűségű mozgási szabadságunkat elsősorban nem az emelkedő benzinárak korlátozzák, hanem az idő. Akár tudomást veszünk róla, akár nem - az idő eljár mindannyiunk feje fölött...

A fiatalsághoz hozzátartozik a "menni-akarás". Sok szülő tartja érzelmi pórázon felnőtt gyermekét, akinek megvan a saját útja, azaz a saját élete, amit neki kell végig küzdenie, remélhetőleg egy választott társsal, aki hűséges szövetségese ebben egészen a halálig. Szövetségben megöregedni - áldás. Jól tudja ezt a hívő ember, ezért ragaszkodik Ahhoz a Szövetségeséhez, Aki soha el nem hagyja: az Istenhez. Nagyszerű, felemelő, különlegesen szép, ha szerelemből házasodik az ifjú és a leány, ha szerelemben élik életüket, s szerelemben fogják egymás kezét életük végén is. A keresztény ember úgy látja, hogy Isten nélkül ez a "program" igencsak nehezen valósítható meg, ezért keresi Teremtőjét élete minden dolgában. Vannak, akik úgy döntenek, hogy életükben nincs helye az Istennek - ők azok, akik közül kikerül a legtöbb reménytvesztett, a világot szürkének és hidegnek látó ember...

Az élet értékét az Isten adja. Nem az istenképek a meghatározó fontosságúak, melyeket minden vallás a maga szimbólumkészletével próbál megfesteni, hanem az Egy, Oszthatatlan, Örökkévaló Isten. Tőle jövünk, s hozzá megyünk... akkor is, amikor már menni sem tudunk, mert életünk végére értünk. A kérdés megdöbbentően egyszerű: Földi vándorlásodban kit engedtél be életedbe, ki vándorolt veled?...

 

Jócselekedetek...


A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy a segítő kezek egymásra találjanak, s ha Te is úgy gondolod, isteni hatalmaddal sorvaszd el mindazokét, akik a gonoszságot munkálják, s rombolják teremtettségedet! Ámen


Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.
1 Pt 2,12

Istenes, hívő életet nem lehet tisztességtelen magatartással élni! Ennek ellenére elkél az apostoli buzdítás az első keresztények között is, mert bizony akadtak olyanok, akik úgy gondolták, hogy a hit a lélek dolgaival foglalkozik, s a testnek pedig - hogy nyugton maradjon - teljesíteni kell a kívánságait. Az egyik fő ok, amiért az apostolok újra és újra a jóra való buzgólkodást állítják az első krisztuskövetők elé például, hogy az ember nem kereszténynek születik, hanem azzá válik... A krisztuskövetés ugyanis személyes, önkéntes döntés alapján felvállalt célirányos magatartás, ami a "mindennapi jó" melletti döntés következetességében nyilvánul meg. Ez nincs csak úgy "magától", ezt bizony tanulni, olykor újratanulni kell, mert még a legkiválóbbak is elbotlanak vagy meglankadnak a jó cselekvésében.

Sok "frissen" krisztuskövető vált ember véli úgy, hogy élete végre elérkezett a perfekciós szakaszába, s innentől kezdve a bűnnek már nincs hatalma fölöttük. Aztán szép lassan kiderül, ha a világ kísértéseit egyelőre le is tudták győzni a JóIsten kegyelme révén, azért vannak olyan emberi tulajdonságaik, melyek sok bűn melegágyává válnak: vélt igazsághoz való eszelős ragaszkodás, kényelemszeretet, eredendő lustaság vagy egyszerű, emberi mulasztás. Ilyenkor történik meg az, hogy a keresztény ember (is!) megszégyenül(het), mert nyilvánvalóvá válik, hogy ő is csak ember. Senki nem szent, senki nem perfekt, de aki törekszik az Isten akaratának betöltésére, az látványosan kevesebbet vétkezik, mulaszt.

Manapság, amikor a tisztesség az egyenlő a jogossággal, de a jogosság nem egyenlő az igazsággal - s ezért számtalan igazságtalanság terheli a világot, s benne kicsiny hazánk társadalmát is -, különösen is fontos felhívni a figyelmet a jó cselekedetekre. Ezek ugyanis mintát adnak, megoldási utat mutathatnak. Nagyon fontos a keresztény karitatív, szociális munka, de NEM A KERESZTÉNYEK ISTENTŐL RENDELT FELADATA, hanem a mindenkori államhatalomé, hogy a lehető legkisebb területre szorítsa vissza mindazt, ami támadja, akadályozza a jó kibontakozását! Spórolni oktatáson, egészségügyön, rendőrségen, tisztességtelenül magas adókat bevezetni, méltánytalanul alacsony fizetéseket megszabni a a gonosz erők pártolását(!) jelenti... Aki józan, az látja, hogy a többség megkérdezése nélkül a kevesek érdekét szolgáló felvett gigantikus hitelek kamatos-kamatait hogyan akarják "behajtani" a többségi társadalmon, mintha ők idézték volna elő mindezt... lásd görög - s a sorban a többi - példát!

Mindenki látja, érzi, hogy válságban a van az egész világ, s hogy ezt nem a "kisember" idézte elő. A kisembert noszogatni, hogy kétfillérjéből legalább egyet adjon oda a szociális gondok enyhítésére - egyébként is Mari nénje és Pista bátyja röstelljék magukat, hiszen ők az okai a globális felmelegedésnek is(!) - nem más, mint a hatalmon levők bicskanyitogató arroganciája és felháborító pimaszsága, mely megmutatkozik az Isten törvényeinek következetes semmibevételében. A világnak azonban nemcsak kezdete, de egyszer vége is lesz - a sajátunknak gyaníthatóan hamarabb -, azaz a "meglátogatás napja", az Isten számonkérése egyszer bekövetkezik! Aki akar, ezzel számolhat, aki pedig nem akar számolni az ÚRIstennel... hát... lelke rajta!

 

Megtérésért...

 

 

A mai nap imádsága:
Uram! Tőled elfordult életek boldogtalanságával találkozom naponta. Könyörülj Uram rajtuk, s irgalmadat éreztesd velem is, mert Nélküled semmi vagyok! Ámen


Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé. Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: "Vajon ti is el akartok menni?" Simon Péter így felelt: "Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad."
Jn 6,67-68
A jézusi statisztika ma is megállja helyét. Ma sincs másképp, a ige magja folyamatosan hull a Jóisten kegyelméből, de a földtípusok (embertípusok - Magvető példázata) ugyanazok, azaz nem lettünk az elmúlt kétzer évben egy csöppet sem vallásosabbak, belátóbbak... többen, mint az "egynegyed" ma sem próbálja élni azt, amit a Mester elénk él... Sőt, mintha az utóbbi időben a Történelem Ura jobban megrostálná az övéit!
Felgyorsult korunk könnyű életet sugalmazó étafilozófiái lehetnek ámulatba ejtően "modernek" és sikerígéretűek, de tartalmasak, melyek úgy igazából kiállják/megállják a próbát - aligha. Ami nehéz, am áldozatot követel, az egyre inkább háttérbe szorul. Az aktív amatőrzenélők száma - egy Kodály országában! - egyre inkább zsugorodik. Ennek oka nemcsak az instrumentek egekbe szökő ára, hanem az az idői áldozat is (úgy 8-10 év minimum!) amíg elfogadható szinten és minőségben szól az adott hangszer. A "mindent rögtön, csak most, csak itt"-világunkban ókonzervatív csengése van mindannak, ami időigényes. Akcelerált (felgyorsult) világunk még se hozott nekünk több boldogságot, inkább keserűséget.
Jézus követése minden korban meglehetősen időigényes vállalkozás, sőt erő is kell hozzá. Úszni az árral szemben mindig is az "egynegyedek" kiváltsága volt. Nem csoda, ha sokan elpártolnak a Mestertől - ma is. De hová mehet a ember, hová menekülhet? Bárhová fut, Isten ott van, önmaga gondjai-bajai, bűnei elől nem futhat el senki. A lelkiismeret gyorsabb lábokon jár, mint mi... Ha otthon vagyunk, ha távol vagyunk (Tékozló fiú példázata), mindenhol ugyanazt kívánjuk: Istent magát. Péterrel együtt mi is megvalljuk: "Uram, kihez mennénk?"
Az Örök élet beszéde, nemcsak a nemlátható világ, de a látható igazságairól is szól. Az igazság ismeretére eljutni pedig a tudatos élet alapja. Elismerni a tényt, hogy Istenre vágyakozunk, lelkünk megelégítésére, harmóniára önmagunkkal, világgal és Istennel - a keresztény (krisztianoj=krisztuskövetők) élet alfája. A Nagy Mágnes vonzását egész életünkben érezzük. Ha elfordulunk Tőle, mert életerőnk "akkumulátorai" kellően nagy ellenpólusú mágneses teret generálnak, akkor se higgyük azt, hogy ez örökké tart... az akkumulátorok egyszer lemerülnek! A kérdés tehát csakis egy: akkumulátorra vagy Istenre bízzuk-e életünket?
Szerző: Andre Lowoa  2018.05.29. 04:21