Bűnök...

 

A mai nap imádsága:

URam! Tégy bölccsé, hogy csak a Te utaidon járjak! Ámen

A tévedéseket ki veheti észre? Titkos bűnök miatt ne büntess meg!.
Jer 10,12

Ki veszi észre a tévedéseket? Természetesen csakis a másik ember, hiszen, aki téved, az nyilvánvalóan nem veszi észre tévedését, ha észrevenné, akkor nem tévedne... Ez azonban csak részben igaz! Dávid zsoltárain keresztül - saját borzalmasan fájdalmas kárán (Betsabéval közös első gyermeküknek elvesztése!) "megtanulva/megértve" - figyelmeztet másokat: mindennek következménye van! Dávid bűnei labirintusába keveredvén, minden oldalról, félelemmel teli rettegéssel ismeri el, hogy elborítja bűnei sokaságának érzése... Dávid már tudja, a titokban elkövetett bűnnek (Isten szeretet-parancsolatától való elhajlásnak) is megvan a maga következménye! Aki relativizálja hamis cselekedeteit - "Miért ne tegyek én is így vagy úgy, hiszen mások is ugyanezt cselekszik!" - az tulajdonképpen becsapja önmagát!

Elménk sokféleképpen csaphatja be önmagát! A vétkek beismerése helyett a körülmények szerencsétlen együttállására panaszkodunk, s ha nyilvánvaló a "bűnünk", akkor a beismerő "Igen, kudarcot vallottam!"-kijelentéssel is azt a látszatot kívánjuk fenntartani, hogy végül is nem bennünk volt a hiba, hanem az objektív körülményekben, s nem mi, hanem az elháríthatatlan nagyobb erő - a mindig "aktuális" vis maior! - azaz: sajnos nem mi voltunk a "megfelelő emberek a megfelelő helyen"...

Az igazi gond az, hogy a kisebb vétkek rutinszerűen érdemmé magyarázása által képes az ember látása úgy elhomályosulni, hogy aztán már a nagyobb, "igazi(?)"bűnöket sem tartja "halálos" bűnnek, s gátlástalanságában szabadjára engedi a gyeplőt... s féktelen vágtájában, már bizony ideje sincs felismerni, melyik nagy csapda vagy szakadék felé rohan az élete!

A krisztusi módon gondolkodó ember tudja, hogy nem csak a készakarva elkövetett bűnöknek vannak súlyos következményei, hanem minden cselekedetnek! Ezért keresi Isten közelségét, oltalmát, ezért keresi a csendes perceket, hogy önmagát Isten elé helyezve (coram Deo!) megvizsgálja lelkét, s megkeresse a lehetőségeket életének korrekciójára. Egyedül ez nagyon nehéz, szinte lehetetlen, a reménységünk viszont kiemel elesettségünkből: van Pártfogónk az Atyánál!


Elcsendesedés...

 

Imádkozzunk!
URam! Szenteltessék meg a Te neved, hogy ezáltal szentülhessek ! Ámen


„Jézus pedig ezt mondta nekik: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként. És bocsásd meg a mi bűneinket, mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek. ”
Lk 11,2-4

Vannak keresztények, akik "nem látják a fától az erdőt", de hogy természeti képnél maradva nyomatékosítsam ugyanezt: a "kákán is csomót keresnek". Azon vitatkoznak ugyanis, hogy kell-e imádkozni a "Miatyánkot"? Erre okot/alapot ezeknek a jóembereknek - s ez nem vicc(!) - az ad, hogy bár itt Lukácsnál azt olvashatjuk: "ezt mondjátok" Máténál, a Hegyi Beszédben (Mt 6,9) viszonyt ez áll "így imádkozzatok" Nos, akinek ez probléma, hogy "így" vagy "ezt" imádkozzátok, azok olyan messze állnak a lényegtől, mint Makó Jeruzsálemtől...

Lukács hellén műveltségű, nem-zsidó evangélista, Máté pedig zsidó kulturális gyökerű, de pl. nem tudjuk minden evangélistáról - 28-32 evangélium volt használatos még Ireneus (130-202/203) idejében, amiből ő kiválasztott négyet(!) - hogy milyen etnikai-, kulturális háttérrel bírtak. Az, hogy Ireneus óegyházi atya (katolikus egyházban használatos bibliai könyvek listáját ő állította össze) miért csak négy evangéliumot talált 'megfelelőnek' a több, mint 70(!)-ből? - ez már az ő titka marad, de érdemes lenne elgondolkodni azon a fundamentalistáknak, hogy ha az első gyülekezetek használták a többi evangéliumot - márpedig használtak legalább 28-32-őt, sőt bizonnyal többet is - s ezekből épültek, erősödtek az első Krisztus-közösségek, akkor vajon az Ireneus által önkényesen félretett többi evangélium egyike sem volt inspirált? Csak ez a négy? Illetve akkor ennek a négynek minden egyes betűje "ihletett"?

A provokatívnak tűnő kérdést azért kell feltenni, mert sok korlátolt, magát az igazság birtokosának vélő prédikátor butítja folyamatosan hallgatóságát, s tiltja(!) meg a másokkal együttimádkozás lehetőségét, mert azok a Miatyánkot szó szerint mondják, s nem a Miatyánkhoz hasonló módon, szabadon imádkoznak...

Ja, hogy Jézus URunk azért mondja ezt az imádságot, mert a tanítványok kérik "Mester, taníts minket imádkozni!" - ez már elkerüli a szélsőséges bibliaértelmezők figyelmét... Nyilvánvalóan azért kérik Jézust, mert átélték, hogy vannak helyzetek, amikor az ember nem tud, nem bír imádkozni, lelkét teljesen odaszánva "dicsőíteni". S ez így életszerű, ez így természetes... s, aki az életszerűtlent propagálja, az abnormális, s az abnormalitásnak mindig következményei vannak.

A miatyánkot imádkozni - együtt és egyedül is - a lelki élet legemelkedettebb pillanatai. Egyrészt olyan szavak, mondatok ezek, melyek egykoron Krisztus URunk ajkát hagyták el, rezegtették meg a tanítványok dobhártyáját... s, aki ma elmondja ezeket a krisztusi, tiszta kéréseket, annak bizony egész lelke beleremeg. Ennél megerősítőbb, tartalmasabb imádkozást nehéz elképzelni, de hát a szektások éppen azért azok, amik, mert azt hiszik, hogy ők okosabbat és jobbat, sőt még nagyobbat is tudnak mondani, mint az ÚRJézus maga...



Igazság...


A mai nap imádsága:

Uram! Nem akarok más igazságról tudni, mint a Te szeretetedről! A gonoszság nyilait angyalaiddal hárítsd el felőlünk, s add, hogy Neked tetsző élettel dícsérhessünk Téged életünk minden napján! Ámen



Ne mondd: Ahogy ő bánt velem, én is úgy bánok vele, megfizetek mindenkinek cselekedete szerint!
Péld 24,29

Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is.
Mt 5,39

Justitia, az igazság istennője nem vak, de - barokk kor túlzása okán - sokszor annak ábrázolják. Szűzi tekintete - vagyis, hogy nem szeretett még senkit, s ezért pártatlan -, pontos mérlege, melynek serpenyőiben a tények és érdekek, jogok és kötelezettségek a hatalom kikényszerítő ereje (jelképe: a kard) által megmutatják az igazságot. Manapság, amikor minden viszonylagossá vált, az igazsággal kapcsolatban is megjegyezzük: "Igen, de mihez képest?", s mindeközben elfelejtjük: az igazság attól igazság, hogy egyetemes, azaz mindenkire egyformán vonatkozik. (Az, hogy ennek az ellenkezője történik meg sokszor, az nem Justitia bekötött szemének, hanem a mai jogalkotók vakságának, s a jogalkalmazók szabadosságának köszönhető...)

"Ha te így, akkor én is úgy!" - hányszor hallottuk már ezt a mondatot. Megfelelő keretek között ezt még a jog is megengedi, de akkor mit kezdjünk Jézus Hegyi Beszédben elmondott tanításával, hogy ti. "aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is."? Nos, a Mester kijelentéséből mindenekelőtt vonjunk le néhány tanulságot! Először is: aki a jobbomon van, annak én adom a nagyobb tiszteletet, s ha ennek ellenére pofont kapok tőle, akkor azt méltósággal elviselhetem... hiszen vagy azért adom neki a nagyobb tiszteletet, mert egyébként szeretem, s ezért elviselem tőle a rosszat is, vagy azért, mert várok tőle valamit - akkor meg megérdemlem... Az igazi nagy kérdés mégis megmarad: Miért kellene a másik "arcomat" is odaszánni? Azért, mert a gonosszal nem szembeszállni kell, hanem kerülni kell vele a konfrontációt... A Sátánnal, a bűn angyalaival nem harcolni kell, hanem kerülni őket. Ha felveszem a harcot velük - s mily egyenlőtlen ez a küzdelem: "hiszen nem test és vér ellen van nekünk hadakozásunk!" -, akkor az csak "olaj a gonoszság tüzére"...

Fontos tudatosítani, hogy ez a magatartás csak személyes alapú döntésben gyökeredzhet! A másiktól nem, mindig csak magamtól várhatom el az ilyen "hozzáállást". Ugyanakkor azt is tudnom kell, hogy az Isten felelősséget, s ezzel együtt járó hatalmat is adott, s olykor be kell vetnem a "kényszerítő" eszközöket, jelesül: Jézus Urunk is elővette a korbácsot, s kiűzte vele a templomból a kufárokat.

Jó Lutherünket egyszer megkérdezték egy asztali beszélgetésben, vajon mit tenne, ha jönne a török, s rárontana a házanépére? Ő csak ennyit mondott: "Én bizony elővenném a vasvillát, aztán szúrkálnám őket, ahol csak érném! Sőt, ha úgy hozná a Sors, még meg is halnék az enyémiért!" Nem tudom, hogy Bora asszonyság söre, a fáradtság vagy egyszerűen a családapai szeretet fakasztotta ki Mártonunkból ezt a mondatot, de egy bizonyos: a keresztény ember is ember, s joga van az önvédelemhez! Ha erről a jogáról lemond, azt megteheti, de csakis a maga nevében, mert az övéiért küzdenie kell mindvégig... S olykor vasvilla nélkül sokkal nehezebb, de a jószándékú gyenge, elesett védelmében ezt mindig meg kell tennie, hiszen Isten szívbeírt egyetemes törvénye ez....

 

Küzdelem...
A mai nap imádsága:
Istenem! Erőd nélkül semmi vagyok, de szereteted által megerősödöm. Tápláld bennem a hitet, s reménységet, hogy ne szűnjek meg szeretni! Ámen

 

De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk,
hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.
Zsid 10,39
Kőkemény harc a hitnek harca... Miért is? Mert nem test és vér ellen, a fizikai valóságban folyik, hanem a lélek világában - ahogyan azt a apostol mondja. Sokan mégis testben akarják befejezni, azt, amit lélekben kezdtek el... azaz, a törvényeskedés nagyon is evilági, 'testi' vetületében teljesednek ki. Aki lélekben meghátrál, az gyakran testiekben fizeti ki a számlát, hiszen lassan alig akad betegség, amit ne lehetne visszavezetni lelki okokra.
De mit is kell értenünk meghátráláson? A visszavonulást, a vereséget vagy egyszerűen csak konfrontáció kerülését, s az "egylépés-távolság" fegyelmezett betartását? A meghátrálás mindenekelőtt a céltól való eltérést jelenti. A hit célja nem lehet törekvés a hit perfekciójára, hiszen a hit lételeme az örökös kérdésfeltevés. Aki már annyira hisz, hogy nem is kérdez, az vakhitű fanatikus -, de azzal sem az ember, s gyaníthatóan az Isten sem tud sokat kezdeni. A hívő ember hisz az Istenben, éppen ezért nem hiszékeny. Tudja, hogy hitének alapja a megtapasztalt isteni szeretet, s szívében élete végéig 'forgatja' reményteli gondolatait.
Aki hisz, az életet nyer - nemcsak Isten-ígérte örököset, de tartalmas földit is. Az örök élet szépsége a földi küzdelmes élet után érthető/értékelhető igazán, de aki tudja, hogy örök életre teremtett, az másképpen él, másképpen küzd. Újra és újra megbizonyosodik arról, hogy feladatok, kihívások, nehézségek egyre közelebb viszik őt Teremtőjéhez.
Sikerbálványozó világunkban különösen nehéz a vesztes helyzete. Aki alulmarad, mert gyenge, az nem életrevaló - ezt propagálják az evolúcióhitűek, s hiszi el a tudatlan ember, hogy az ő útja is csak akkor lesz sikeres, ha állatá válik... (Jóllehet az evolúció elméletileg a fajok között zajlana, a fajon belül az már természetes kiválasztódás lenne.) Sajnos mai világunkban az egymás "vízalá-nyomása" elsősorban a gazdasági életben történik, mely rég elfelejtette a tisztességes haszon és piaci magatartás fogalmát. A milliósra hízott brókervilág tőzsdei spekulánsai óriási lendülettel, nap mint nap számítógépes algoritmusaikkal gyártják "érték-papír"-jaikat, s forgalmazzák "befektetési alap"-jaikat, melyek érték-telensége éppen mosd kezd nyilvánvalóvá válni a világ számára. A globális kaszinóban garázdálkodó spekulánsok eme értékpapíroknak nevezett "semmikkel", lufi-részvényekkel, s kvázi kötvényekkel, ún. kereskedelmi ügyletekkel, másodlagos értékpapírokkal és forgalmazásukkal 600 ezer(!) milliárd dollárra növelték - két év alatt megduplázva - a származékos pénzpiacok, a világkaszinó virtuális zsetonjait. Mi ez, ha nem aláássa az emberi élet méltóságának? Megfosztani életlehetőségtől, munkától, víztől, biztonságtól emberek milliárdjait...
Istennek mindenre, s mindenkire gondja van - ezt akár kőbe is véshetnénk, mint a tízparancsolatot. Azaz, mindenki megkapja megérdemelt jutalmát - efelől biztosak lehetünk... Másik reggeli igénk ezt mondja: "Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa." Ez evangélium, de egyben figyelmeztetés is azoknak, akik csak ebben a világban gondolkodnak, a halállal még nincs vége a létnek, csak a földi életnek...


Szavaink...


A mai nap imádsága:

Uram! Szavaimat tedd hitelessé, hogy megértsék szeretetedet! Ámen.


A prófétákban lévő lélek pedig alárendeli magát a prófétáknak. Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene.
1 Kor 14,32-33

"Rend a lelke mindennek!" - tanítgatja az idősebb generáció a fiatalabbat... valljuk meg őszintén, nem sok eredménnyel. A mai világban eluralkodott általános zűrzavar sajnos komoly gondot okoz nem csak a ma, de a jövő politikusainak, gazdasági szakembereinek is, s bizony nem mindennepi kihívással kell majd szembenéznük a segítő foglalkozásokban állóknak is. Isten a rend Istene, ezért ha valaki rendetlen, az istentelen is.

De melyik rend a mérvadó? A jog elvárta-, az erkölcsi-, vagy valamelyik vallás parancsolatába került rend? Korunk jóléti társadalmának morálja azon az elgondoláson alapul, hogy végül is minden viszonylagos... S ha ez így van, akkor minek törjem magam annyira? Mit hadakozzak a rendetlenekkel, kinek jó az, ha ellenségeket gyűjt magának? "Ne szólj szám, nem fáj fejem!"-elvet jól beleidomították korunk emberének szívébe-lelkébe, s az egyébként nagyon fontos személyes szabadság tőszomszédságában így virágzik a szabadosság... Ugye azt nem gondolja senki komolyan, hogy a "rendetlen" ember az felelősséget vállal a másikért? Ha a "maga szénája is csehül áll", akkor hogyan tudna segíteni a szomszéd kazlánál?

A mértéktelen önzésre berendezkedett világ a saját sírját ássa... Nincs jövő áldozat, befektetés nélkül. Tessék megnézni az "eszement", agresszív reklámokat, melyek - tisztelet a kivételeknek - a pornográfia határát súrolják... Pedig a képlet nagyon egyszerű: most kerülnek vezető pozíciókba azok a 30-40 évesek, akik számára nem jelent szinte semmit az Isten. A JóIsten nekik egy Starwars-figura - egy mese a sok közül...

Az anyagvilág javainak mértéktelen habzsolása azonban sosem tesz jóllakottá. Békességet csak ott lelhetünk, ahol a békesség az Erő maga: ez pedig a Legfőbb Jó, az Abszolútum, az Örökkévaló, a "Vagyok, Aki, Vagyok" - Akire nincs embernek szava, akire mi magyarok azt mondjuk: Isten. Ez az Isten minden embert békességre hív. Az eljutásunk Őhozzá, a Rend megismerése nélkül nem lehetséges. Betartásával - vagy abban való tévhitttel, hogy betartjuk Isten rendjét - nem juthatunk el Hozzá. Ezért van szükség az Ő kegyelmére... A próféták ezt a kegyelmet hirdették, s hirdetik ma is. Olykor vehemens szavakkal, máskor hallgatással, de hirdetik...
Szerző: Andre Lowoa  2018.05.28. 05:00