Állhatatosság...
A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy felismerjem hibáimat, s kegyelmed révén kijavíthassam, amit elrontottam! Ámen
Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.
1 Kor 10,13b
...ezt mondja egy Saul-Pál. Tehát Pál véleménye/látása szerint az Isten "hagy minket" kísérteni...(igaz, erőnkön felül NEM!) hogy elkészítse a szabadulás útját is. Magyarul: engedi a kísértést, hogy megszabadíthasson! Akkor most: kísért a JóIsten? A kérdés nem mai, modern-embertől jövő, Krisztus követői között, már a kezdetektől izgalmas probléma-velvetésről van szó. Tény, hogy Pál teológiai álláspontja olykor alapvetően más, mint a többi apostolé - most is ezzel szembesülünk. Jakab apostol - az ÚR testvére(?) - ugyanis ezt írja levelében: "Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. (Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.)" Jak 1,13-14(15)
Valláslélektani tény, hogy az istenkép alapvetően befolyásolja az etikát. Példának vehetjük 5 Móz 20,10-17-et: "Ha egy város ostromára készülsz, szólítsd fel azt békés megadásra. Ha békés megadással válaszol, és megnyitja előtted kapuit, akkor legyen az egész benne lakó nép adófizető szolgáddá. De ha nem fogadja el a békét, hanem harcra kel veled, akkor zárd körül! És ha kezedbe adja Istened, az ÚR, akkor hányd kardélre a benne levő férfiakat mind. De a nőket, a gyermekeket, az állatokat és mindazt a zsákmányt, ami a városban van, vedd birtokodba, és élvezd az ellenségtől elvett zsákmányt, amit neked adott Istened, az ÚR. Így bánj mindazokkal a városokkal, amelyek igen messze esnek tőled, és nem az itt levő népek városai közül valók. De az itt lakó népek városaiban, amelyeket Istened, az ÚR ad neked örökségül, ne hagyj életben egy lelket sem! Irtsd ki őket mindenestül: a hettitákat, az emóriakat és a kánaániakat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat, ahogyan megparancsolta neked Istened, az ÚR;" vagy az ÚJszövetségből a Mt 26,52-ben a jézusi parancsot/ajánlást: "Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el."
Az is tény, hogy a mostanság - kb. 400 éve kezdődött - hangoztatott, de még a 20-21. században is nemegyszer sárba-tiport ún. "emberi jogokat" még Luther Mártonunk sem hallott róla, a Római Birodalomban szó sem lehetett róla, s természetesen az Ószövetség népe számára is ismeretle jogi kategória volt! Ezért amikor egyik vallás a másik orra alá dörgöl ezt vagy azt, nos, ez enyhén szólva is nem "fair"... Azt viszont már nem csak lehet, de meg is kell említeni, hogy a harmadik évezredben már nem létezhet(!) alternatív etika, s nincs létjogosultsága olyan kultúrának, amely a rombolást, a pusztítást eszményíti! Persze azért maradjunk a realitás talaján! Ahogyan elméletben nincs két különböző jogrendszer a világban: egy a gazdagoknak, s egy a szegényeknek, a gyakorlatban mégis létezik az erősebb "jogérvényesítése" a gyengébb kárára! S ezen a helyzeten - úgy néz ki -, hogy már csak a valamikori világvége változtathat, mert az emberszívek jóllehet érzik, mi a szeretet igazsága, mégis minden generáció ugyanúgy belelép az önzés/öntörvényűség kelepcéjébe.
Isten tehát nem teszi próbára hitünket, mi magunk "tesztel(get)jük" a JóIstent, amikor el-eltérünk az Ő teremtettségbeli jó rendjétől, mert azt hisszük/gondoljuk: "megy ez nekünk egyedül is". A REND-etlenségnek azonban mindig következménye van, s az előállt rendezetlenség bizony nem a mindig-gonoszkodó Káosz műve, hanem egyszerűen csak: törvény. A látható világban ezt úgy hívjuk: hatás-ellenhatás, a lélek világában pedig helyénvalónak tartjuk - s irodalmian, őszintén szépek, s teljesek az "áldás/átok" kifejezések...
Élet...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy minden ember tisztelje az életet, add hogy felismerjünk benne Téged! Ámen
Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.
Károli Gáspár és fordító brigádja az időtájt - állatkert nem lévén - nem láttak még vízilovat, így aztán az izmos, nagytestű szépséges állat, amiben gyönyörködik az ÚR - fordítástechnikai delicatesként - megmaradt böhémótnak... Tartja egy anekdota, hogy jó Luther Mártonunkat is megkérdezte egyszer valaki: "Ember-e vagy majom a néger?" -, mire ő azt találta válaszolni: "Nem tudom, még nem láttam négert!" Mára nagyot fordult a világ, no meg össze is zsugorodott. Már a pici gyermek is ismeri a vizilovat, a zsiráfot, s sok más egzotikus állatot, az iskolákban meg tanítják, hogy nem a bőr színe teszi emberré az embert, s különben is nem néger, a néger, hanem afrikai...
Ma már tudjuk - a mitokondriális DNS-vizsgálatokból -, hogy genetikailag egy ősanyánk van (ergo: testvérei vagyunk egymásnak!), s hogy a JóIsten ugyanazokból a fehérjemolekulákból "rakta ki" ki állatot és az embert. Kétezer évvel ezelőtt semmit nem tudtak még a génekről, de azt azért megfogalmazták ők is: "az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette az ÚRIsten".
A tudományos felismerések azonban - úgy néz ki -, nemigen befolyásolják az ember etikáját. Csúcstechnológiát értünk el a harmadik évezred elejére, s továbbra is ember gyilkolja ember-testvérét halomra. Ezért mondják a teológusok, igazi életvédő etika nem létezik Isten-tudat nélkül. (Folyamatosan vetítik az evolúció-elmélet szebbnél szebb animációkkal tarkított tudományos ismeretterjesztő filmjeit, hogy eltompítsák bennünk a belső hangot: Isten teremtményei vagyunk. Persze, ha nem azok vagyunk, hanem "csak úgy, csak véletlenül, Isten közreműködése nélkül" kifejlődtünk a csillagközi kavicsokból, akkor nem is kell elszámolni életünkkel a Teremtőnknek!)
Pedig Isten nincs messze egyikünktől sem: Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk! Isten másik neve ugyanis: Élet. Aki vizsgálja az élet legkülönfélébb formáit, az egyik ámulatból esik a másikba. Az élet eme nyilvánvaló, csodás volta még sem viszi közelebb az embereket egymáshoz. Gyűlölködnek és gonoszkodnak, mintha nem lenne semmi közük egymáshoz, sőt esztelenségükben a Föld ökoszisztémáján is hatalmas sebeket ejtenek. Mi lesz ennek a vége? Annak, hogy ennyire nem ismerjük el az élet élethez való jogát, hogy ennyire nem érdekel minket az Isten? Pusztulás... de ezt a poklot nem a JóIsten, hanem mi magunk csináltuk magunknak! Van-e kiút, van-e megoldás? Lutherünk így vezeti fel parancsolat-magyarázatait (ezt tartja kívánatos alapnak): "Istent félnünk és szeretnünk kell!" -, ami az Élet feltétel nélküli tiszteletét jelenti... E nélkül ugyanis csak reprodukcióra képes biológiai szerkezetek vagyunk, de nem istenképű emberek, márpedig erre teremtettünk, erre hívattunk el, ezért jöttünk le erre a Földre mindannyian...
Isten igéje...
A mai nap imádsága:
Uram! Áldott legyen mindenki, aki hallgatja igédet, Szentlelked által hordozz mindnyájunkat! Ámen
Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.
1 Thessz 2,13
A "viva vox evangelii"-nek, azaz az élőszóval hirdetett evangéliumnak számtalan formája van, s az igehirdetéssel kapcsolatban valóban találó a szólás: "Kinek a pap, kinek a papné"... hiszen ahány ember, annyiféle Istenhez vezető út/sors is befolyásolja, hogy kinek melyik igehirdetési forma áll legközelebb a szívéhez. Az egyik szereti hallgatni az egyszerű hétköznapi "heppiendes" történeteket, a másik számára nem is prédikáció az, amelyben nincsenek jelen a költészet valóságmegfogó gondolatai, a harmadik számára, ha egy prédikáció nem feszegeti a legvégső kérdéséket, akkor annak meghallgatására már nem is érdemes időt pazarolni...
Az igehirdetés szolgálata egyetlen korban sem volt könnyű dolog. Sem Pál apostol korában, sem a középkorban és természetesen ma sem. A törékeny emberi szóval közelebb hozni/húzni az emberszíveket Istenhez reménytelen emberri vállalkozás csupán... Minden becsületesen felkészült igehirdető egyetlen mentsége a Szentlélek folyamatosan munkálkodó ereje, mely képes a szavak közti csöndben is üzenetet "átadni" a Végtelen Istentől a véges ember számára. Más a hallás, s megint más a meghallás... Istentisztelet utáni búcsúzó kézszorításokban, s félszavakban megnyilvánuló "Ez most pontosan nekem szólt!"-visszajelzések gyakran elgondokodtatnak - huszonegy év után elég jól ismerve a rámbízottakat engem is: Vajon a prédikáció melyik mondata lehetetett olyan célbataláló? Gyanítom, hogy sokszor nem az, amit én mondtam, hanem amit a Lélek hallatott...
Életünk egyik legszebb része, hogy szavakba tudjuk foglalni érzéseinket/gondolatainkat, s közölni tudjuk azt másokkal. Ezért van olyan nagy "boom"-ja az internetnek, ezért nem csillapodik éhségünk az információk után. Életvezetésünk bölcsességéről vall, hogy a negatív információk vagy az építő pozitívak vannak-e túlsúlyban napi információ-gyűjtésünkben? Életminőségünk pedig nagymértékben függ attól, hogy azok, akik mellettünk élnek mennyire értik mindazt, amit elmondunk nekik.
Isten igéjét hallgatni, azon elmélkedni az egyik leghasznosabb dolog a világon! Tisztítja és mélyíti a kapcsolatunkat Istennel és embertársainkkal, életünk nagy kérdéseire segít megtalálni a választ, s megerősít minket abban, hogy amit teszünk, s ahogyan élünk az nemcsak Istennek tetsző, de nekünk is "üdvös" és nem utolsó sorban belesimít minket az Isten teremtettségbeli harmóniájába...
Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.
1 Thessz 2,13
A "viva vox evangelii"-nek, azaz az élőszóval hirdetett evangéliumnak számtalan formája van, s az igehirdetéssel kapcsolatban valóban találó a szólás: "Kinek a pap, kinek a papné"... hiszen ahány ember, annyiféle Istenhez vezető út/sors is befolyásolja, hogy kinek melyik igehirdetési forma áll legközelebb a szívéhez. Az egyik szereti hallgatni az egyszerű hétköznapi "heppiendes" történeteket, a másik számára nem is prédikáció az, amelyben nincsenek jelen a költészet valóságmegfogó gondolatai, a harmadik számára, ha egy prédikáció nem feszegeti a legvégső kérdéséket, akkor annak meghallgatására már nem is érdemes időt pazarolni...
Az igehirdetés szolgálata egyetlen korban sem volt könnyű dolog. Sem Pál apostol korában, sem a középkorban és természetesen ma sem. A törékeny emberi szóval közelebb hozni/húzni az emberszíveket Istenhez reménytelen emberri vállalkozás csupán... Minden becsületesen felkészült igehirdető egyetlen mentsége a Szentlélek folyamatosan munkálkodó ereje, mely képes a szavak közti csöndben is üzenetet "átadni" a Végtelen Istentől a véges ember számára. Más a hallás, s megint más a meghallás... Istentisztelet utáni búcsúzó kézszorításokban, s félszavakban megnyilvánuló "Ez most pontosan nekem szólt!"-visszajelzések gyakran elgondokodtatnak - huszonegy év után elég jól ismerve a rámbízottakat engem is: Vajon a prédikáció melyik mondata lehetetett olyan célbataláló? Gyanítom, hogy sokszor nem az, amit én mondtam, hanem amit a Lélek hallatott...
Életünk egyik legszebb része, hogy szavakba tudjuk foglalni érzéseinket/gondolatainkat, s közölni tudjuk azt másokkal. Ezért van olyan nagy "boom"-ja az internetnek, ezért nem csillapodik éhségünk az információk után. Életvezetésünk bölcsességéről vall, hogy a negatív információk vagy az építő pozitívak vannak-e túlsúlyban napi információ-gyűjtésünkben? Életminőségünk pedig nagymértékben függ attól, hogy azok, akik mellettünk élnek mennyire értik mindazt, amit elmondunk nekik.
Isten igéjét hallgatni, azon elmélkedni az egyik leghasznosabb dolog a világon! Tisztítja és mélyíti a kapcsolatunkat Istennel és embertársainkkal, életünk nagy kérdéseire segít megtalálni a választ, s megerősít minket abban, hogy amit teszünk, s ahogyan élünk az nemcsak Istennek tetsző, de nekünk is "üdvös" és nem utolsó sorban belesimít minket az Isten teremtettségbeli harmóniájába...
Szenvedés...
A mai nap imádsága:
Uram! Fájdalmakban vergődik gyönyörűnek teremtett világod. Segítsd meg eltévedt teremtményedet, hogy Hozzád visszatalálva emberként éljen, s dicsérjen Téged! Ámen
...és (Isten) letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak."
Jel 21, 4
A Földön nincs még egy olyan félresikerült teremtmény-fajta, mint az ember... Minden más élőlény küzd az életbenmaradásért, de a homo sapiens az egyetlen, amely képes ölni szavakért, s csak azért mert másképpen gondolkodik(!) fajtársa valamiről. S ami a talán a legundorítóbb: képes ölni, s öletni a profitért... Csoda-e hát, ha ennyi a könny, s a szenvedés a világban? Az emberiség történelme gyakorlatilag a háborúk, s a hatalmi harcok története. Nemcsak régen, manapság is kipusztulnak népek és/vagy nemzetek végérvényesen a történelem nagy színpadáról: tuccik... tűzföldi indiánok... s számunkra ismeretlen őslakosok...
A halál akkor is jön, ha nem hívjuk, de a halál segédjeiként élni a legnagyobb bűn. Fegyvert forgató katona, tőzsdei spekuláns, hatalom-mániás diktátor, a másik ember életét keserűségekkel megrövidítő politikus, lélekben mind egyforma... és nem képeznek kivételt azok sem, akik a kényelmes élet ígéretétől megszédültek, s a jövőt abortálják/tagadják lelkiismeretlen orvosok, s "gyógyszergyártók" közreműködésével... Ne csodálkozzunk ezekután azon, ha Európa szép lassan kiöregszik, s elpusztul.
A fájdalom abban nyilvánul meg, hogy az idő kerekét nem lehet visszafordítani: ami megtörtént, az megtörtént. A halott nem támad fel, amit leromboltunk, az magától nem épül fel újra. Mindazok, akiket megbántottunk, akiknek fájdalmat okoztunk, ha meg is bocsájtanak nekünk, teljesen elfelejteni nem fogják az ellenük elkövetett gonoszságokat - mert ők is csak emberek, s nem istenek...
Az igazi öröm abból fakad, hogy ami az ember számára lehetetlen, az az Isten számára lehetséges. Az evangélium azt jelenti, Isten képes letörölni a könnyet, s el tudja némítani ajkunkon a jajkiáltást, mert meggyógyítja lelkünket. Ezért a "Hogyan csinálod ezt Isten?" cinikus kérdésfeltevétese helyett inkább azt kellene kérdeznünk: "Ember, miért nem hiszel már végre?"...
Szeretet...
Imádkozzunk!
URam! Szeress, hogy szerethessek! Ámen
Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt.
1 Jn 3,1
Isten szeret minket... mint Atya a gyermekét. Mi így - sajnos - nem tudjuk szeretni Őt, de, ami még nagyobb baj: felebarátainkat sem. Így aztán magától értődő, hogy rajtunk keresztül nem ismerik meg az Atyát sem! Mahatma Gandhi - aki minden nap olvasott néhány részletet a Hegyi Beszédből - mondta: "Ha találkoztam volna egyetlen igaz kereszténnyel is, magam is azzá váltam volna!"
Isten teremtményének lenni méltóság, Isten gyermekének lenni pedig kiváltságos állapot. Ebbe a különleges pozícióba nem lehet beleszületni, ezt a jogot nem lehet megvásárolni sehol, ezért küzdeni kell - nem Sátánnal, Ördöggel, ártó démoni hatalmakkal (ezekkel való harc nem a mi dolgunk) -, hanem önmagunkkal! Mert nem az Kísértő, hanem mi magunk vagyunk a "probléma"! (Az evangélium éppen annak a kinyilatkoztatása, hogy Krisztus által egy teljesen újkorszak kezdődött, mert "Őalá vettetett minden hatalom"...)
Isten szeretete abban nyilvánul meg, hogy bármilyen állapotban vagyunk, Ő emlékeztet minket arra a méltóságra, amire rendelt minket: ti., hogy istenképűségre teremtettségünkben tükrözzük az Ő szeretetét! Ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha életünket tisztán tartjuk, hogy a bűn pora ne lepje be életünket, s ne törjön meg rajtunk a fölülről jövő atyai "szeretet-fény"...
Az, hogy szeret minket, s elfogad minket a Mennyei Édesatyánk olyannak, amilyennek vagyunk, fel kellene ébresztenie bennünk azt a készséget, akaratot, hogy kezdjünk el "dolgozni" azon, hogy olyanná váljunk, amilyennek Ő valójában látni szeretne minket. Ez nem az ÚRIsten istenségét növeli, hanem a mi emberségünket emelné. S aki tud emberebb ember lenni a holnapban, mint a mában volt, az tölti be a missziói parancsot, hiszen nem csak az a fontos, hogy a világ megismerje az igazságot az Atya elhívottjai által, hanem úgy hirdető a jó hírt meghallóval együtt jelekké váljanak ebben a múlandó világban. Ha ez megtörténik, akkor neveznek minket Isten gyermekeinek, egyébként nem...
...és (Isten) letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak."
Jel 21, 4
A Földön nincs még egy olyan félresikerült teremtmény-fajta, mint az ember... Minden más élőlény küzd az életbenmaradásért, de a homo sapiens az egyetlen, amely képes ölni szavakért, s csak azért mert másképpen gondolkodik(!) fajtársa valamiről. S ami a talán a legundorítóbb: képes ölni, s öletni a profitért... Csoda-e hát, ha ennyi a könny, s a szenvedés a világban? Az emberiség történelme gyakorlatilag a háborúk, s a hatalmi harcok története. Nemcsak régen, manapság is kipusztulnak népek és/vagy nemzetek végérvényesen a történelem nagy színpadáról: tuccik... tűzföldi indiánok... s számunkra ismeretlen őslakosok...
A halál akkor is jön, ha nem hívjuk, de a halál segédjeiként élni a legnagyobb bűn. Fegyvert forgató katona, tőzsdei spekuláns, hatalom-mániás diktátor, a másik ember életét keserűségekkel megrövidítő politikus, lélekben mind egyforma... és nem képeznek kivételt azok sem, akik a kényelmes élet ígéretétől megszédültek, s a jövőt abortálják/tagadják lelkiismeretlen orvosok, s "gyógyszergyártók" közreműködésével... Ne csodálkozzunk ezekután azon, ha Európa szép lassan kiöregszik, s elpusztul.
A fájdalom abban nyilvánul meg, hogy az idő kerekét nem lehet visszafordítani: ami megtörtént, az megtörtént. A halott nem támad fel, amit leromboltunk, az magától nem épül fel újra. Mindazok, akiket megbántottunk, akiknek fájdalmat okoztunk, ha meg is bocsájtanak nekünk, teljesen elfelejteni nem fogják az ellenük elkövetett gonoszságokat - mert ők is csak emberek, s nem istenek...
Az igazi öröm abból fakad, hogy ami az ember számára lehetetlen, az az Isten számára lehetséges. Az evangélium azt jelenti, Isten képes letörölni a könnyet, s el tudja némítani ajkunkon a jajkiáltást, mert meggyógyítja lelkünket. Ezért a "Hogyan csinálod ezt Isten?" cinikus kérdésfeltevétese helyett inkább azt kellene kérdeznünk: "Ember, miért nem hiszel már végre?"...
Szeretet...URam! Szeress, hogy szerethessek! Ámen
Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt.
1 Jn 3,1
Isten szeret minket... mint Atya a gyermekét. Mi így - sajnos - nem tudjuk szeretni Őt, de, ami még nagyobb baj: felebarátainkat sem. Így aztán magától értődő, hogy rajtunk keresztül nem ismerik meg az Atyát sem! Mahatma Gandhi - aki minden nap olvasott néhány részletet a Hegyi Beszédből - mondta: "Ha találkoztam volna egyetlen igaz kereszténnyel is, magam is azzá váltam volna!"
Isten teremtményének lenni méltóság, Isten gyermekének lenni pedig kiváltságos állapot. Ebbe a különleges pozícióba nem lehet beleszületni, ezt a jogot nem lehet megvásárolni sehol, ezért küzdeni kell - nem Sátánnal, Ördöggel, ártó démoni hatalmakkal (ezekkel való harc nem a mi dolgunk) -, hanem önmagunkkal! Mert nem az Kísértő, hanem mi magunk vagyunk a "probléma"! (Az evangélium éppen annak a kinyilatkoztatása, hogy Krisztus által egy teljesen újkorszak kezdődött, mert "Őalá vettetett minden hatalom"...)
Isten szeretete abban nyilvánul meg, hogy bármilyen állapotban vagyunk, Ő emlékeztet minket arra a méltóságra, amire rendelt minket: ti., hogy istenképűségre teremtettségünkben tükrözzük az Ő szeretetét! Ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha életünket tisztán tartjuk, hogy a bűn pora ne lepje be életünket, s ne törjön meg rajtunk a fölülről jövő atyai "szeretet-fény"...
Az, hogy szeret minket, s elfogad minket a Mennyei Édesatyánk olyannak, amilyennek vagyunk, fel kellene ébresztenie bennünk azt a készséget, akaratot, hogy kezdjünk el "dolgozni" azon, hogy olyanná váljunk, amilyennek Ő valójában látni szeretne minket. Ez nem az ÚRIsten istenségét növeli, hanem a mi emberségünket emelné. S aki tud emberebb ember lenni a holnapban, mint a mában volt, az tölti be a missziói parancsot, hiszen nem csak az a fontos, hogy a világ megismerje az igazságot az Atya elhívottjai által, hanem úgy hirdető a jó hírt meghallóval együtt jelekké váljanak ebben a múlandó világban. Ha ez megtörténik, akkor neveznek minket Isten gyermekeinek, egyébként nem...
