Büszkeségünk...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne legyek esztelenül büszke, s add, hogy lássam ne csak a lehetőségeimet, de a korlátaimat is! Gondviselésed palástjával takarj be, ha magam is vacognék, mert nem tudok úgy szeretni, ahogyan szeretném! Mindazt a rosszat, amit elkövettem embertársaim , s magam ellen, fordítsd jóra, hogy Benned és Általad békességet nyerjek! Ámen
A hátukat fordítják felém, és nem az arcukat, de majd ha baj éri őket, így szólnak: Kelj föl, segíts rajtunk!
Zuhanó repülőgépen, süllyedő hajón nincsenek hitetlenek! - tartja mondás -, s valóban, az a bizonyos "jajj-istenem-sóhaj" a szív legmélyéről szóló bizonyságtétel. Amióta ember az ember, azóta igen sokan törték már e fejüket azon, miért van bennünk ez az alapvető tagadás, ellenkezés az Istennel szemben. Eredendő/eredeti bűnnek, katolikus terminológiában áteredő bűnnek nevezzük azt a generációról generációra átszálló készséget, hogy ti. zsigerből nemet mondunk az Istenre, s az ő akaratára, azaz inkább vagyunk szeretetlenek, mint szeretni tudók. A Teremtő Istenben hívők egy rövid szakkifejezést használnak erre az Istentől elfordult állapotra, ez pedig: a bűn. Ebben benne van minden egoizmusból fakadó "izmus", melyek végül is elvisznek, elfordítanak az isteni lényegtől: a Szeretettől.
Lehet-e Istennek hátat fordítani? Aligha... Isten mindenütt jelen van! De lehet úgy élni, hogy Őt teljesen kizárjuk az életünkből. Istent "zsebre lehet vágni", vicceket lehet gyártani Róla, mintha csak a humor világában kaphatna asszisztáló szerepet, de még szembe is lehet köpni, s hátba is lehet verni... De csak itt a Földön, s csak életünk végéig! Utána már nem a mi játékszabályaink szerint alakulnak a dolgok... Isten valóban szépnek és jónak, isteni bölcsességével úgy alkotta meg ezt a világot, hogy benne mindennek következménye van, de isteni kegyelme révén még a rosszat is jóra fordít(hat)ja, hiszen "ahol megsokasodik a bűn, ott megsokasodik a kegyelem is". Mi ez, ha nem evangélium? Ezért bármennyire is szeretnénk elfutni az Istentől - így is, úgy is csak feléje fut(hat)unk!
Régen - rossz prédikátorok még ma is - arra tanították/tanítják a szószék alatt ülőket, hogy "Isten szeme mindent lát", s aki haragvó URával ellenkezni próbál, azt nemcsak megveri Isten (persze nem bottal!), de üdvösségét is "eljátssza" - örökre. Okoskodó prédikátorok, gyakran "kinyilatkoztatnak", s szent meggyőződéssel mondják: Jézus ezt, vagy azt akarja, az ÚRJézus így vagy úgy gondolja, ill. Isten ezt vagy azt mondja... Nos, nincs semmi új a Nap alatt! Ahogyan az izráeli királyok udvarában is voltak szép számmal "megélhetési" próféták, s dörgedelemmel hirdették királyuk aktuálpolitikai intézkedéseiket az "Ezt mondja az ÚR!"-felvezetéssel, ugyanúgy ma is vannak megélhetési prédikátorok - nem is kevesen! -, akik valamilyen evilági érdek szolgálatában állnak, de az ÚRIstenhez csak formálisan van közük...
Amikor végzetesen elfogy az erő, s már nincs semmiféle tartalék az újrakezdésre, hiszen a nekünk rendelt idő utolsó óráihoz, esetleg napjaihoz értünk, akkor hiába kiáltozunk URunkhoz: "Segíts rajtunk!" - keservesen megtapasztaljuk: mindennek rendelt ideje van... Istennek tetsző életet tehát nem odaát Nála kell majd megvalósítani, hanem idelenn kell MEGÉLNI... s a hívő ember tudja azt is, ez csak Istennel együtt járva lehetséges.
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy amit kaptam Tőled, azt ajándéknak tekintsem, s szolgáljak velük a Te dicsőségedre! Ámen
Ha az igazak jutnak hatalomra, örül a nép, de ha a bűnösök uralkodnak, nyög a nép. Aki szereti a bölcsességet, örömet szerez apjának, de aki paráznákkal barátkozik, elpazarolja vagyonát.
Péld 29,2-3
A történelem arra tanít, hogy a legkisebb hatalom is képes deformálni az embert... Sajnos, aki elé nem éltek emberséget - családban, iskolában, munkahelyen, aki a társdalomban mindig csak kitaszítottságot, az esélytelenséget éli meg -, az nagy valószínűséggel nem fog emberségesen gondolkodni, hiszen az ember szinte mindig emberi módon gondolkodik, azaz, amit kapott, azt igyekszik visszaadni: "Ha ti így, akkor én meg úgy!" -, s ehhez önigazoló ideológiát könnyen tud gyártani.
A történelem azonban arra is megtanít, hogy aki képes fölfelé nézni, s van készsége önmaga fölé hinni az Istent - s nem csak egy idealizált, torz istenképet bálványoz -, az a legnagyobb történelmi viharokban is meg tud állni egyenes derékkal, s nem torzul a "karaktere"...
Ma egy olyan világban élünk, ahol egy-két perc alatt kiderülhet az "igazság" minden "nagy emberről", de ugyanakkor a média hatalmával pillanatok alatt még a szentről is be lehet bizonyítani - a nem-gondolkodók számára(!) -, hogy az a bizonyos... akit, feddhetetlennek, példás életűnek mutatkozott, az tulajdonképpen maga az ördög... Régi hatalmi trükk, ha az egyik a másikat le akarja söpörni a politika színpadáról, akkor nem az ellenfél programját kritizálja, hanem a személyét támadja. A média bértollnokai ilyenkor előszeretettel nagyítják fel az általános emberi gyengeségeket, s írják meg "igazságaikat"... Csak a korrektség kedvéért: akik gerinctelenül kiszolgálnak egy igazságtalan társadalmi rendszert - akár a hatalmi hierarchia alján, akár annak a tetején pöffeszkednek is bársonyszékeikben -, azok között nagyságrendekkel több az alkoholista, a drogos, a korrupt, az elvált, züllött életű ember! A rendezettség/rendezetlenség az mindig egész embert érintő!
Ha valaki nem az Élet Istenére néz, Akinek rendje óvja-védi az embert is, annak a földi dolgok lesznek az "istenei", a legfontosabbak, melyek irányítják egész életét. Az ilyen ember - így volt ez Salamon király idejében is - aztán paráznákkal (maga a szó szövetségtörőt jelent!) barátkozik, s elpazarolja vagyonát... ez érvényes az anyagi megfoghatóra is, de a megfoghatatlanokra is, hiszen az ilyen ember a legnagyobb jutalmat veti el magától, hogy istenképű EMBER-ként élje le életét.
Hit
Imádkozzunk!
Hiszek URam! Légy segítségemre hitetlenségemben! Ámen
"de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited"
Lk 22,32a
A Mester - mint mindig - világosan beszél: a hit nem statikus állapot... "Törvényszerű", hogy idővel megfogyatkozik, s ez alól a "vicarius Christi/Krisztus helytartója" itt a Földön, az első pápa, az a Szent Péter, akihez imádságban, (mint közbenjáróhoz) lehet fordulni (katolikus dogmatika szerint) sem kivétel...
Ezért aztán különösen is "gyanús", ha valaki azt a képet mutatja magáról, hogy neki milyen erős a hite/bizonyossága. Vannak ilyen "szuper-hívők" ma is. Nem csak Jézus korában voltak képmutató farizeusok, akik 'oltárhoz-közel/utcasarkon-imádkozva' demonstrálták hitük nagyságát. Ők a "látványhitűek"... Manapság, amikor a gagyi-látvány, a funkció-nélküli dizájn, az eszetlen, botránkoztató performansz az "istenek", amikor az "itt és most" érzésvilága, a felszín csillogása sokak számára fontosabb a távlatban is megmaradó tartalomnál, akkor csak egyet mondhatunk: ez a látvány-(mű)világ egy hitvány-világ...
Énekeskönyvünk 383. énekében (3.vers) így találjuk: "Hitem pedig, mint a változó hold, Hamar elfogy, tölte alig hogy volt; Hol felhat égig, Hol meg elhal, s a homályban késik." Ennél definíciószerűbb meghatározása a VALÓSÁGNAK, szinte már nem is lehetséges!
Az egészséges hit ilyen: ritmusa van. Ideje van az Istenhez-tartozás gyermekien naiv örömének, s ideje van a hit mélyülésének, érlelődésének is; ideje van a megtartó konzervatív gondolatoknak, s ideje van az előbbre-vivő "forradalmiaknak" is. Ha nem így van/lenne, akkor sosem jut(hat)unk el az "evangélium tejétől" a felnőtt, kemény eledelig, márpedig Isten a gyarapodás, a növekedés az emelődés Istene, hiszen ezért nem hagy meg minket olyannak, amilyennek talált minket életünk bizonyos szakaszában.
A "garancia", hogy nem bukunk el végérvényesen, nem nálunk van, hanem Megváltó URunk imádságában. Ennek köszönhető, hogy az úton nem vagyunk egyedül, s sorsunk különös találkozásaiban megerősítést kapunk. Ez tartotta meg Pétert, s ez tart meg minket, mai heves-szívű Pétereket is...
Hatalom...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy amit kaptam Tőled, azt ajándéknak tekintsem, s szolgáljak velük a Te dicsőségedre! Ámen
Ha az igazak jutnak hatalomra, örül a nép, de ha a bűnösök uralkodnak, nyög a nép. Aki szereti a bölcsességet, örömet szerez apjának, de aki paráznákkal barátkozik, elpazarolja vagyonát.
Péld 29,2-3
A történelem arra tanít, hogy a legkisebb hatalom is képes deformálni az embert... Sajnos, aki elé nem éltek emberséget - családban, iskolában, munkahelyen, aki a társdalomban mindig csak kitaszítottságot, az esélytelenséget éli meg -, az nagy valószínűséggel nem fog emberségesen gondolkodni, hiszen az ember szinte mindig emberi módon gondolkodik, azaz, amit kapott, azt igyekszik visszaadni: "Ha ti így, akkor én meg úgy!" -, s ehhez önigazoló ideológiát könnyen tud gyártani.
A történelem azonban arra is megtanít, hogy aki képes fölfelé nézni, s van készsége önmaga fölé hinni az Istent - s nem csak egy idealizált, torz istenképet bálványoz -, az a legnagyobb történelmi viharokban is meg tud állni egyenes derékkal, s nem torzul a "karaktere"...
Ma egy olyan világban élünk, ahol egy-két perc alatt kiderülhet az "igazság" minden "nagy emberről", de ugyanakkor a média hatalmával pillanatok alatt még a szentről is be lehet bizonyítani - a nem-gondolkodók számára(!) -, hogy az a bizonyos... akit, feddhetetlennek, példás életűnek mutatkozott, az tulajdonképpen maga az ördög... Régi hatalmi trükk, ha az egyik a másikat le akarja söpörni a politika színpadáról, akkor nem az ellenfél programját kritizálja, hanem a személyét támadja. A média bértollnokai ilyenkor előszeretettel nagyítják fel az általános emberi gyengeségeket, s írják meg "igazságaikat"... Csak a korrektség kedvéért: akik gerinctelenül kiszolgálnak egy igazságtalan társadalmi rendszert - akár a hatalmi hierarchia alján, akár annak a tetején pöffeszkednek is bársonyszékeikben -, azok között nagyságrendekkel több az alkoholista, a drogos, a korrupt, az elvált, züllött életű ember! A rendezettség/rendezetlenség az mindig egész embert érintő!
Ha valaki nem az Élet Istenére néz, Akinek rendje óvja-védi az embert is, annak a földi dolgok lesznek az "istenei", a legfontosabbak, melyek irányítják egész életét. Az ilyen ember - így volt ez Salamon király idejében is - aztán paráznákkal (maga a szó szövetségtörőt jelent!) barátkozik, s elpazarolja vagyonát... ez érvényes az anyagi megfoghatóra is, de a megfoghatatlanokra is, hiszen az ilyen ember a legnagyobb jutalmat veti el magától, hogy istenképű EMBER-ként élje le életét.
HitImádkozzunk!
Hiszek URam! Légy segítségemre hitetlenségemben! Ámen
"de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited"
Lk 22,32a
A Mester - mint mindig - világosan beszél: a hit nem statikus állapot... "Törvényszerű", hogy idővel megfogyatkozik, s ez alól a "vicarius Christi/Krisztus helytartója" itt a Földön, az első pápa, az a Szent Péter, akihez imádságban, (mint közbenjáróhoz) lehet fordulni (katolikus dogmatika szerint) sem kivétel...
Ezért aztán különösen is "gyanús", ha valaki azt a képet mutatja magáról, hogy neki milyen erős a hite/bizonyossága. Vannak ilyen "szuper-hívők" ma is. Nem csak Jézus korában voltak képmutató farizeusok, akik 'oltárhoz-közel/utcasarkon-imádkozva' demonstrálták hitük nagyságát. Ők a "látványhitűek"... Manapság, amikor a gagyi-látvány, a funkció-nélküli dizájn, az eszetlen, botránkoztató performansz az "istenek", amikor az "itt és most" érzésvilága, a felszín csillogása sokak számára fontosabb a távlatban is megmaradó tartalomnál, akkor csak egyet mondhatunk: ez a látvány-(mű)világ egy hitvány-világ...
Énekeskönyvünk 383. énekében (3.vers) így találjuk: "Hitem pedig, mint a változó hold, Hamar elfogy, tölte alig hogy volt; Hol felhat égig, Hol meg elhal, s a homályban késik." Ennél definíciószerűbb meghatározása a VALÓSÁGNAK, szinte már nem is lehetséges!
Az egészséges hit ilyen: ritmusa van. Ideje van az Istenhez-tartozás gyermekien naiv örömének, s ideje van a hit mélyülésének, érlelődésének is; ideje van a megtartó konzervatív gondolatoknak, s ideje van az előbbre-vivő "forradalmiaknak" is. Ha nem így van/lenne, akkor sosem jut(hat)unk el az "evangélium tejétől" a felnőtt, kemény eledelig, márpedig Isten a gyarapodás, a növekedés az emelődés Istene, hiszen ezért nem hagy meg minket olyannak, amilyennek talált minket életünk bizonyos szakaszában.
A "garancia", hogy nem bukunk el végérvényesen, nem nálunk van, hanem Megváltó URunk imádságában. Ennek köszönhető, hogy az úton nem vagyunk egyedül, s sorsunk különös találkozásaiban megerősítést kapunk. Ez tartotta meg Pétert, s ez tart meg minket, mai heves-szívű Pétereket is...
A mai nap imádsága:
Uram! Szeretnélek megérteni, de nem tudlak. Próbálom felfogni végtelenségedet, de nem sikerül. Amit tapasztalok mégis: kegyelmed naponként megújuló gazdagsága. Istenem, nem is kérek Tőled mást, mint hogy töltsd meg szívemet a Te szereteteddel, hogy életem tartalmat nyerjen, s mindennapjaimat a Te távlataidba helyezve élhessem! Ámen
"tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismerete: az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell... tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség"
1 Kor 8,1b-2 és 5-6a
Minden kornak megvolt a maga "tudományos" világképe, de egyik sem állíthatta, hogy az ismeret teljességével bír. Manapság a tudományosság alapkritériuma, hogy az adott tétel megdönthető legyen... Abban tehát nem lehet vita, hogy az Isten az Isten, abban viszont igen, hogy ez az Isten milyen is valójában. Nemzedékről nemzedékre kutatják az Örökkévalót, de az Ő léte kifürkészhetetlen... Pál jól tudja, hogy az ismeret az nemcsak töredékes, de könnyen felfuvalkodottá is tesz... Ezért jobb, ha valaki nemcsak az ismeretre, hanem mindenek előtt a szeretetre épít. Ez ugyanis mindenki számára érthető "tudás".
Pál nem küszködik más "istenekkel", hiszen tudja, hogy Isten csak egy létezik, Ő az Egy. Minden más erő, amit (még) nem értünk, alig vagy egyáltalán nem találunk rá magyarázatot, lehet "úgynevezett isteneknek" nevezni - mivel ez a fogalom a tudatunkban jobban lefedi az adott jelenséget - de intelligens erő csak egy van, s az az Egy maga.
Ahogyan Pál korában, ma is, se szeri se száma az isten-elképzeléseknek. Egyik elképzelés radikálisabb a másiknál, sőt vannak olyan világlátások is bőven, melyek úgy gondolják, hogy egyenesen Isten akaratának a beteljesítése, ha többit, a másképpen gondolkodókat elpusztítják... Őket nevezték/nevezik vallási fanatikusoknak.
Ahogyan a világmindenség is egy - még ha az nem is univerzum, hanem talán multiverzum -, ugyanúgy az Isten is csak Egy. Ő az, aki volt, aki van, aki lesz, azaz az Örökkévaló. Léte megmagyarázhatatlan, jelenléte - teremtett világ csodái, történelem, lelkiismeret - félreérthetetlen. Megismerésének egyetlen - eleddig leghatásosabb - útja a szeretet. Az a "fajta" , ami leginkább hasonlít az Istenhez: azaz az önfeláldozó. Aki ebben a szeretetben van, az az Istenben van, s Ő is benne (lelkében) lakozik - titokzatosan. Aki ezt éli, s átéli nap mint nap, arra mondják: istenes ember...
"tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismerete: az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell... tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség"
1 Kor 8,1b-2 és 5-6a
Minden kornak megvolt a maga "tudományos" világképe, de egyik sem állíthatta, hogy az ismeret teljességével bír. Manapság a tudományosság alapkritériuma, hogy az adott tétel megdönthető legyen... Abban tehát nem lehet vita, hogy az Isten az Isten, abban viszont igen, hogy ez az Isten milyen is valójában. Nemzedékről nemzedékre kutatják az Örökkévalót, de az Ő léte kifürkészhetetlen... Pál jól tudja, hogy az ismeret az nemcsak töredékes, de könnyen felfuvalkodottá is tesz... Ezért jobb, ha valaki nemcsak az ismeretre, hanem mindenek előtt a szeretetre épít. Ez ugyanis mindenki számára érthető "tudás".
Pál nem küszködik más "istenekkel", hiszen tudja, hogy Isten csak egy létezik, Ő az Egy. Minden más erő, amit (még) nem értünk, alig vagy egyáltalán nem találunk rá magyarázatot, lehet "úgynevezett isteneknek" nevezni - mivel ez a fogalom a tudatunkban jobban lefedi az adott jelenséget - de intelligens erő csak egy van, s az az Egy maga.
Ahogyan Pál korában, ma is, se szeri se száma az isten-elképzeléseknek. Egyik elképzelés radikálisabb a másiknál, sőt vannak olyan világlátások is bőven, melyek úgy gondolják, hogy egyenesen Isten akaratának a beteljesítése, ha többit, a másképpen gondolkodókat elpusztítják... Őket nevezték/nevezik vallási fanatikusoknak.
Ahogyan a világmindenség is egy - még ha az nem is univerzum, hanem talán multiverzum -, ugyanúgy az Isten is csak Egy. Ő az, aki volt, aki van, aki lesz, azaz az Örökkévaló. Léte megmagyarázhatatlan, jelenléte - teremtett világ csodái, történelem, lelkiismeret - félreérthetetlen. Megismerésének egyetlen - eleddig leghatásosabb - útja a szeretet. Az a "fajta" , ami leginkább hasonlít az Istenhez: azaz az önfeláldozó. Aki ebben a szeretetben van, az az Istenben van, s Ő is benne (lelkében) lakozik - titokzatosan. Aki ezt éli, s átéli nap mint nap, arra mondják: istenes ember...
A mai nap imádsága:
Uram! A másokkal való egységet keresem, s próbálkozásaimmal gyakran mégis egyedül maradok. Istenem, segíts engem elmélyülni Tebenned, hogy alázatosan fogadva Igédet, a Szentlélek munkája által egyértelművé váljak ne csak mások, de önmagam számára is! Ámen
Ha pedig a trombita bizonytalan hangot ad, ki fog a harcra készülni? Így van veletek is, amikor nyelveken szóltok: ha nem szóltok világosan, hogyan fogják megérteni, amit beszéltek? Csak a levegőbe fogtok beszélni.
1 Kor 14,8-9
Az Egyház születesének napján csodás dolgok történtek... Különböző nyelvűek tökéletesen értették egymást, mások pedig elragadtatásban sosem tanult nyelveket, sőt mennyei/angyali nyelveket is beszéltek. Rekonstruálni ezt a 'születésnapot' nem lehet, de nem is kell, ahogyan mi is csak egyszer születünk erre a világra. A rendkívüliség éppen a könlegességében, a megismételhetetlenségében rejlik. Sokan mégis próbálkoznak ezzel, sőt egyesek az 'igaz hit' jelének tekintik az ún. nyelveken szólást.
'Kezdő' lelkes hívő koromban megkértem egyik kedves hittestvéremet, hogy kérje meg egyik barátját - aki állítólag nyelveken szólt -, hogy imádkozzék velem, mert nagyon szerettem volna hallani ezt a különleges 'nyelvet' - máig nem tudom, valóban nyelveken szólt-e vagy csak görögül mondta el mellettem térdelve a Miatyánkot -, de a folytonosan körültekintgető, riadt arckifejezésével egyértelművé tette számomra: ha ez a valódi nyelveken szólás, s ez ilyen félelmet kelt, akkor ez nem lehet fölülről jövő adomány, hanem valami egészen más... Egy bizonyos: azóta eltelt majd harminc év, s hiányát a keresztény közösségi életben a nyelveken szólásnak nem éreztem egyszer sem. Pál apostol a 15. fejezetben egyébként azt írja: "Aki nyelveken szól, önmagát építi." - ami azt jelzi, hogy itt elsősorban nem közösségi, hanem belső-szobás alkalomról van szó.
Sajnos ma is sokan vannak, akik a gyülekezetben nem érzik a privát-bensőséges, s a közösségi-nyilvánvaló közötti különbségeket. Így történhet meg, hogy magánéleti párkapcsolati problémája miatt elpityeredik a lelkésznő a szószéken "Testvérek, miért vagyok ilyen szerencsétlen?" vagy kiegyensúlyozatlan szexuális életéből fakadóan a lelkész a gyülekezetben folyamatosan pajzán vicceket mesél, s kétértelmű mondataival szexuális ajánlatokat tesz fiatal, csinos báránykáinak... De olyan is akad, aki küldetésében megtorpanva már csak úgy mer felmenni a szószékre, ha előtte egy-két pohár borral megerősíti magát... Sajnos nem evangélikus, s nem is keresztény-felekezeti sajátosságról van szó, hanem örök emberiről.
Ahogyan a társadalmi érintkezésnek - egész életünket átszövő kommunikációnknak - különböző szintjei vannak, hiszen különféle mélységben beszélek a hittestvéremmel, a munkatársammal, a főnökömmel vagy a beosztottammal, a papommal vagy éppen a férjemmel vagy feleségemmel; ugyanúgy különböző szintjei vannak az Isten-hitünknek is! Azt, hogy ki, miért, s mennyi ideig áll/van ott, ahol - azt egyedül az Isten tudja - Jézus Urunk óva int minket az ítélkezéstől -, az ugyanis a JóIsten hatáskörébe tartózó feladat. Ő Isten - mi emberek vagyunk, s Ő nincs rászorulva a mi ítélkező segítségünkre. Szomorú, hogy a készség az ítélkező együttműködésre még kétzer év után is megmaradt bennünk...
Ahogyan a csatába hívó trombita hangja is egyértelmű, ugyanúgy a keresztény ember kommunikációja is egyértelmű kell hogy legyen, a Mester így mondja: "A ti igenetek legyen igen, s a ti nemetek legyen nem." A világos beszéd nemcsak értelmes, de építő is - természetesen annak, "akinek van füle a hallásra", mert bármennyire is igyekezünk valamit elmondani érthetően vagy törekszünk bizonyságot tenni a szívünkben lakozó reménységről, sokan vannak, akik látván nem látnak, s hallván nem hallanak/értenek".
Levegőbe beszélni, azaz üres szavakkal rezegtetni a levegőt nemcsak a politikusok kiváltsága. Sajnos megtörténik ez szószéken éppenúgy, mint a szószék alatt, hittestvéri nyíltságban vagy párkapcsolati zártságban. Ilyenkor érezzük azt, hogy az üres szavak mennyire súlyosak! Nem árt újra és újra tudatosítanunk: Amennyire az üres fecsegés nem juttat el sehová, olyannyira repít minket az Isten felé az értelmes, bölcs, őszinte, szeretetből fakadó, isteni SZÓ...
Ha pedig a trombita bizonytalan hangot ad, ki fog a harcra készülni? Így van veletek is, amikor nyelveken szóltok: ha nem szóltok világosan, hogyan fogják megérteni, amit beszéltek? Csak a levegőbe fogtok beszélni.
1 Kor 14,8-9
Az Egyház születesének napján csodás dolgok történtek... Különböző nyelvűek tökéletesen értették egymást, mások pedig elragadtatásban sosem tanult nyelveket, sőt mennyei/angyali nyelveket is beszéltek. Rekonstruálni ezt a 'születésnapot' nem lehet, de nem is kell, ahogyan mi is csak egyszer születünk erre a világra. A rendkívüliség éppen a könlegességében, a megismételhetetlenségében rejlik. Sokan mégis próbálkoznak ezzel, sőt egyesek az 'igaz hit' jelének tekintik az ún. nyelveken szólást.
'Kezdő' lelkes hívő koromban megkértem egyik kedves hittestvéremet, hogy kérje meg egyik barátját - aki állítólag nyelveken szólt -, hogy imádkozzék velem, mert nagyon szerettem volna hallani ezt a különleges 'nyelvet' - máig nem tudom, valóban nyelveken szólt-e vagy csak görögül mondta el mellettem térdelve a Miatyánkot -, de a folytonosan körültekintgető, riadt arckifejezésével egyértelművé tette számomra: ha ez a valódi nyelveken szólás, s ez ilyen félelmet kelt, akkor ez nem lehet fölülről jövő adomány, hanem valami egészen más... Egy bizonyos: azóta eltelt majd harminc év, s hiányát a keresztény közösségi életben a nyelveken szólásnak nem éreztem egyszer sem. Pál apostol a 15. fejezetben egyébként azt írja: "Aki nyelveken szól, önmagát építi." - ami azt jelzi, hogy itt elsősorban nem közösségi, hanem belső-szobás alkalomról van szó.
Sajnos ma is sokan vannak, akik a gyülekezetben nem érzik a privát-bensőséges, s a közösségi-nyilvánvaló közötti különbségeket. Így történhet meg, hogy magánéleti párkapcsolati problémája miatt elpityeredik a lelkésznő a szószéken "Testvérek, miért vagyok ilyen szerencsétlen?" vagy kiegyensúlyozatlan szexuális életéből fakadóan a lelkész a gyülekezetben folyamatosan pajzán vicceket mesél, s kétértelmű mondataival szexuális ajánlatokat tesz fiatal, csinos báránykáinak... De olyan is akad, aki küldetésében megtorpanva már csak úgy mer felmenni a szószékre, ha előtte egy-két pohár borral megerősíti magát... Sajnos nem evangélikus, s nem is keresztény-felekezeti sajátosságról van szó, hanem örök emberiről.
Ahogyan a társadalmi érintkezésnek - egész életünket átszövő kommunikációnknak - különböző szintjei vannak, hiszen különféle mélységben beszélek a hittestvéremmel, a munkatársammal, a főnökömmel vagy a beosztottammal, a papommal vagy éppen a férjemmel vagy feleségemmel; ugyanúgy különböző szintjei vannak az Isten-hitünknek is! Azt, hogy ki, miért, s mennyi ideig áll/van ott, ahol - azt egyedül az Isten tudja - Jézus Urunk óva int minket az ítélkezéstől -, az ugyanis a JóIsten hatáskörébe tartózó feladat. Ő Isten - mi emberek vagyunk, s Ő nincs rászorulva a mi ítélkező segítségünkre. Szomorú, hogy a készség az ítélkező együttműködésre még kétzer év után is megmaradt bennünk...
Ahogyan a csatába hívó trombita hangja is egyértelmű, ugyanúgy a keresztény ember kommunikációja is egyértelmű kell hogy legyen, a Mester így mondja: "A ti igenetek legyen igen, s a ti nemetek legyen nem." A világos beszéd nemcsak értelmes, de építő is - természetesen annak, "akinek van füle a hallásra", mert bármennyire is igyekezünk valamit elmondani érthetően vagy törekszünk bizonyságot tenni a szívünkben lakozó reménységről, sokan vannak, akik látván nem látnak, s hallván nem hallanak/értenek".
Levegőbe beszélni, azaz üres szavakkal rezegtetni a levegőt nemcsak a politikusok kiváltsága. Sajnos megtörténik ez szószéken éppenúgy, mint a szószék alatt, hittestvéri nyíltságban vagy párkapcsolati zártságban. Ilyenkor érezzük azt, hogy az üres szavak mennyire súlyosak! Nem árt újra és újra tudatosítanunk: Amennyire az üres fecsegés nem juttat el sehová, olyannyira repít minket az Isten felé az értelmes, bölcs, őszinte, szeretetből fakadó, isteni SZÓ...
A mai nap imádsága:
Uram! Add Benned megtalálnom sorsomat, hogy teljességgel élhessem életemet! Ámen
Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: "Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok." Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.
Róm 9,14-16
Csöndes perceinkben olykor el-elgondolkodunk, miért sikeresek - s talán még boldogok is - egyesek, mások pedig miért olyannyira szerencsétlenek, s többnyire boldogtalanok is. Ki a hibás azokban a helyzetekben, amikor elrontott életek tucatjait látva szűk környezetünkben is sóhajosan megállapítjuk: "Itt aztán igencsak elkéne a JóIsten segítsége!" Szerencsétlenségét vajon mi okozta vagy ki? Farizeusi okoskodással kérdezzük: "Ő vétkezett vagy a szülei?"... Aztán kiderül, ahány ember, annyi sors, s mindegyik más és más. A Gondviselő Isten azért meglátogatja az apák miatt fiakat harmad és negyedízig, s látogatásában emlékeztet...Milyen egyszerű lenne, ha azt mondhatnánk: Az Isten az egyik emberhez jó, a másikhoz meg rossz, de az élet ennél lényegesen bonyolultabb. Isten a ránk mért, személyes sorsunkban jeleníti meg az élet értelmét, s aki pedig az "életet" hajszolja - azaz meg akarja nyerni a világot - az nemcsak élete értelmét, de önmagát is elveszíti.
A hívő ember mindenben az Isten kegyelmét látja. A teremtett világ csodálatos sokszínűségében, a lemenő Napban, a holdfényes nyári esték tücsökciripelős szimfóniájában, emberekhez való viszonyában. Az ilyen embert nem szédítik meg a világvégét propagáló álpróféták hada, a negatív hírek médiából kényszerűen rázúdított szennyáradata sem veszi el a kedvét attól, hogy hálát adjon Istenének! Mindenért. A mindennapi kenyérért, az egészségért, a barátokért, a (házas)társért, a gyermekeiért, a munkáért, a bátorító, vígasztaló testvéri szavakért.
Aki a média-prezentálta világot éli meg valóságként, az olyan világban él, amilyen valójában nincs is! Előregyártott hírek izgalma teszi lehetetlenné, hogy örüljünk annak a valós(!) világnak, amit Isten az ember kedvére, örömére teremtett... Isten - Aki a szeretet Istene - nem "siralomvölgyet" alkotott, hanem egy csodálatos, élhető világot... Ha mégis élhetetlennek találjuk, akkor talán el kellene gondolkodnunk egy kicsit... Önvizsgálatot tartva, vajon azon az úton járunk-e, melyet Isten sorsszerűen nekünk rendelt vagy egy olyan magunkválasztotta sztrádán száguldozunk, ahol ismeretlen szavak a könyörület, az irgalom, s az igazság... s súlytalan a fogalom: Isten.
Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: "Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok." Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.
Róm 9,14-16
Csöndes perceinkben olykor el-elgondolkodunk, miért sikeresek - s talán még boldogok is - egyesek, mások pedig miért olyannyira szerencsétlenek, s többnyire boldogtalanok is. Ki a hibás azokban a helyzetekben, amikor elrontott életek tucatjait látva szűk környezetünkben is sóhajosan megállapítjuk: "Itt aztán igencsak elkéne a JóIsten segítsége!" Szerencsétlenségét vajon mi okozta vagy ki? Farizeusi okoskodással kérdezzük: "Ő vétkezett vagy a szülei?"... Aztán kiderül, ahány ember, annyi sors, s mindegyik más és más. A Gondviselő Isten azért meglátogatja az apák miatt fiakat harmad és negyedízig, s látogatásában emlékeztet...Milyen egyszerű lenne, ha azt mondhatnánk: Az Isten az egyik emberhez jó, a másikhoz meg rossz, de az élet ennél lényegesen bonyolultabb. Isten a ránk mért, személyes sorsunkban jeleníti meg az élet értelmét, s aki pedig az "életet" hajszolja - azaz meg akarja nyerni a világot - az nemcsak élete értelmét, de önmagát is elveszíti.
A hívő ember mindenben az Isten kegyelmét látja. A teremtett világ csodálatos sokszínűségében, a lemenő Napban, a holdfényes nyári esték tücsökciripelős szimfóniájában, emberekhez való viszonyában. Az ilyen embert nem szédítik meg a világvégét propagáló álpróféták hada, a negatív hírek médiából kényszerűen rázúdított szennyáradata sem veszi el a kedvét attól, hogy hálát adjon Istenének! Mindenért. A mindennapi kenyérért, az egészségért, a barátokért, a (házas)társért, a gyermekeiért, a munkáért, a bátorító, vígasztaló testvéri szavakért.
Aki a média-prezentálta világot éli meg valóságként, az olyan világban él, amilyen valójában nincs is! Előregyártott hírek izgalma teszi lehetetlenné, hogy örüljünk annak a valós(!) világnak, amit Isten az ember kedvére, örömére teremtett... Isten - Aki a szeretet Istene - nem "siralomvölgyet" alkotott, hanem egy csodálatos, élhető világot... Ha mégis élhetetlennek találjuk, akkor talán el kellene gondolkodnunk egy kicsit... Önvizsgálatot tartva, vajon azon az úton járunk-e, melyet Isten sorsszerűen nekünk rendelt vagy egy olyan magunkválasztotta sztrádán száguldozunk, ahol ismeretlen szavak a könyörület, az irgalom, s az igazság... s súlytalan a fogalom: Isten.
