A német és magyar nyelvű ú. n. „konzervatív” weblapok egyik tisztességes (vagyis olyan, aki nem másoktól, egymással homlokegyenest ellenkező szellemiségű weblapoktól veszi át forrásmegadás nélkül vonóstul-tokostul a cikkeit; aki nem használ fórumot, hogy ezzel növelje látogatóinak számát, de alaposan csökkentse oldalának minőségét; aki soha nem kéreget pénzt, hanem csak annyit tesz, amennyinek finanszírozását maga tudja megoldani; aki nem használ álnevet) és értelmesnek tűnő képviselője november 25-én megjelentetett egy cikket „A nagy kinyilatkoztatás” címmel, mely egy amerikai blogra feltett hosszú tanulmány [címe: XVI. Benedek pápa és a nagy kinyilatkoztatás] német fordítása, s melyet olvasóinak e szavakkal ajánl: „…találtunk egy analízist a Benedek lemondása és Ferenc kormányzásának felállítása után kialakult egyházi helyzetről. Felettébb meggondolni- és megszívlelni valónak tűnik…”

Sajnos, nem ez az első eset, hogy e blog egyik cikkének elolvasása után mély szomorúság vesz rajtam erőt: Nehéz megérteni és elfogadni, hogy értelmes emberek a legkézenfekvőbb tényeket nem hajlandók tudomásul venni. Nem az eredeti tanulmány szerzőjének anti-katolikussága háborított fel, hiszen megszokhattuk, hogy Amerikából (se északi, se déli feléről) nemigen jöhet semmi valóban katolikus, hanem a német honlap készítőjének vallási korlátoltsága.

Az amerikai szerző tanulmányából vett idézetek (szószerinti fordításban):

„II. János Pált néhány konzervatív körben még mindig kritikusan szemlélik. Az Assisi-i béketalálkozó vagy a Korán-csók szeplőt hagytak pontifikátusán, mégis, XVI. Benedek vagy II. János Pál kormányzásának egyetlen pillanatában sem érezték a katolikusok úgy, hogy a fejszét az egyház erkölcsi alapjaira helyezték volna. Ami engem, és sok más embert meglepett, az annak a nagy kinyilatkoztatásnak a súlya, ami ennek az embernek az egyház éléről való távozásával végbement.”
„Kétezer éven át egyetlen pápa – még ellenpápa – sem tette meg, hogy az egyház erkölcsi tanítását lelkipásztori gyakorlatától elszakítsa. A történelemnek egyetlen »ellenpápája« sem próbálta meg soha aktívan a keresztény erkölcsi tanítást felhígítani.”
„Nem, ha a katolikusok egymillió emberből álló menetet szerveznének a Vatikánhoz, hogy a keresztény hit és erkölcs szétzúzása, vagy a Planned Parenthood [a világ legnagyobb abortusz-szervezete] képviselőinek a Vatikánban való jelenléte ellen protestáljanak, ha száz vagy kétszáz millióan írnának alá egy petíciót egy pápai dokumentumban található eretneknek tűnő elképzelések ellen, vagy ha egész püspöki konferenciák felállnának, hogy az Amoris laetitia vagy a Magnum Principium [Bergoglio legújabb motu proprioja, mely kimondja, hogy a liturgikus könyvek fordítása ezentúl a püspöki konferenciák feladata] pápai dokumentumoknak a tradícióval való szakítás szellemében való értelmezését visszautasítanának – akkor, igen, akkor nevezhetnénk a katolikus egyházat »erősnek«.”
„Azért kell imádkoznunk, hogy Krisztus teste jogos haraggal lázadjon fel az ellen a kormányzat ellen, mely a keresztény erkölcs szétzúzását célozta meg.”

[Az valóban csak apróság, és nem ezért idéztem e részeket, hogy a protestánsoknál a házasság nem számít szentségnek, egyáltalán, hogy az ő „erkölcsi” tanításuk egyáltalán nem követi Jézus parancsait – egyszóval, hogy a katolikus erkölcs nem egyezik meg az eretnek és elszakadt „testvérfelekezetek” erkölcsi tanításával, következésképpen ezen utolsó felszólításban a „keresztény erkölcs szétzúzása” kifejezés tökéletesen helytelen: azt ugyanis Luther és Kálvin és a többi „reformátor” már évszázadokkal korábban sikeresen elvégezte.]

E honlapon már sokszor volt szó arról, hogy az ú. n. katolikusok évtizedekig tétlenül és közönyösen nézték végig az Egyház rombolását, a teljes hierarchia árulását, hitehagyását, a tömérdek szentségtörést, melyet Isten és Fia és Egyháza ellen elkövettek, és csak akkor, amikor a nemi erkölcsöt érte támadás, kezdtek el felháborodni – utoljára Az Egyház és Asmodeus című tanulmány 2017. október 12-én feltett részében: „Ezek után nem csoda az sem, hogy mára már oda jutottunk, hogy a »katolikusok«, még az ú. n. konzervatívok is, csak a nemiségről szóló régi tan megsértésekor érzik a katolikus vallást megsértve. Évtizedeken keresztül senki nem emelte fel szavát a hit dolgait és Isten, Jézus, a Szűzanya, a szentek személyét érintő tévtanok terjesztése ellen. Csak most, amikor a »négy láb egy ágyban« »szent« témájáról van szó, jut néhány nyugalmazott írástudónak eszébe, hogy gittegyletbe tömörülve lázadozzon.”
Nos, a fenti részletek igazolják ezen állítás igazát: a szerző egyetlen szóval nem sérelmezi az elmúlt évtizedek szörnyű eretnekségeit és rémséges szentségtörő tetteit, sőt, Assisi és a Korán-csók – amikről tehát tud, hiszen felsorolja őket – említésével elbagatellizálja azokat; majd maga is bevallja, hogy egyedül az egyház erkölcsi „alapjainak”, erkölcsi és csakis erkölcsi tanításának veszélyeztetése háborítja fel, csak ez ellen akar tiltakozni, és csak az ezzel szembeni ellenállásért szólít fel imára.

És mindezt a nyilván sokkal képzett német blog készítője „felettébb meggondolni- és megszívlelni valónak” tartja! Mint ahogy azt a művet is ennek tartotta, melyet nemrég nagy fáradsággal fordított le, illetve melyhez recenziót írt. Ez egy másik amerikai „vallásvédő” műve, Rod Dreher The Benedict Option című könyve. A címben szereplő Benedek nem Ratzingerre vonatkozik, hanem Szent Benedekre, Európa védőszentjére. A könyvben a szerző arra buzdítja olvasóit, hogyha meg akarják őrizni keresztény hitüket, akkor Szent Benedekhez hasonlóan, ők is alkossanak kis keresztény közösségeket, melyekben a keresztény erkölcsiség szerint élhetnek, mert ennek a világnak már se egyének, se kis családok nem tudnak többé ellent állni – ez ma már csak nagyobb, zárt közösségeknek sikerülhet. Fejezeteken keresztül közli az ilyenfajta közösségek létrejöttéhez és megmaradásához szükséges szabályokat, melyek között – hogyan is lehetne másképp – az első az, hogy a legkisebb nevező mentén szerveződjenek, azaz mindegy, hogy milyen felekezetű az a család, mely e közösség részévé akar válni, fogadják el őket és tartsanak össze. Magyarul: mindegy, hogy a jelentkező kálvinista, ortodox, baptista vagy mormon, netán katolikus, egyedül az a fontos, hogy keresztény legyen.
Ez az állásfoglalás is a mai ú. n. konzervatív katolikusok hitbeli eltévelyedésének ékes bizonyítéka: Hogyan nevezhető egy katolikus család számára megoldásnak, célnak egy olyan közösségbe való belépés, melyben nyilvános eretnekekkel él együtt? Mit képviselhetnek az ilyen társaságban a felnőttek, mit tanulhatnak az ilyen közösségben a gyermekek? Hogyan hozható egy nevezőre a katolikus és az eretnek tanítás, lelkület, a katolikus és a protestáns világnézet! Ráadásul mai világunk egyértelműen a protestantizmus eredménye, végkifejlete, azaz minden protestáns, aki tudatosan ragaszkodik hitéhez, és nem tér vissza a katolikus Egyházba, ezáltal aktív részesévé válik e szörnyű, istentelen kor létrejöttének!
A honlap protestantizmusról szóló fiókjában – is – több cikk olvasható, mely e folyamatot (a protestantizmustól a hitvesztésig) tárgyalja: például ez: Korunk a protestantizmus végterméke, vagy Michael Davies írása: „Tévedések partizánjai”. Ez utóbbiból való a következő részlet: „Hanning bíboros a német viszonyokat a következőképpen írta le és magyarázta meg: »Emlékeztetni kell arra, hogy a vegyes egyetemeken a katolikusok és a protestánsok össze lettek keveredve. A kormány számos protestáns professzort nevezett ki, akiknek előadásait a katolikus diákok is látogatták. A megfertőzést tehát nem lehetett kikerülni, csakúgy, ahogy a kerítések sem védenek meg a járványos betegségek elől. Ennek következtében a katolikus filozófusok között is egészségtelen tanok ütötték fel a fejüket. IX. Pius pápának pontifikátusa alatt három vagy négy olyan filozófiai elméletet kellett elítélnie, amelyet katolikus professzorok tanítottak.«”

Az ebben a cikkben idézett szerzők és méltatóik számára a katolikus hit ugyanúgy leredukálódik, mint a „Magányos hívek” című írásban említetteknél. Csak amíg abban az „egyedül a mise” elv számít, addig itt az „egyedül az erkölcs”, „egyedül a szokások” elv a fontos, és minden egyéb ezeknek van alávetve: Tehát, ha megvan a „jó” mise, a többi nem érdekes, ha megvan a „jó” erkölcs, akkor a többi már elhanyagolható: Ezek azok az hit-elvek, melyeket ma az ú. n. tradicionalista „katolikusok” követnek, és ami minden lehet, csak katolikus nem! Mert egy valódi katolikus számára a tan az első, és a második, és a harmadik, és minden egyéb csak ennek a következménye, ami a katolikus tan nélkül maga soha nem katolikus, hanem csak evilági jellegzetessége lehet valaminek!

Vulgáris hasonlattal élve, ezek az „egyedül ez vagy az” nézetek körülbelül olyan lelkületre utalnak, mintha valaki anyjának a két karját tartaná megmenteni érdemesnek, míg az egyáltalán nem érdekli, hogy teste többi része milyen állapotban van: ver-e még egyáltalán a szíve, dolgozik-e még az agya, lélegzik-e még a tüdeje. És közben arról beszél, hogy magát az egész embert menti meg!
Természetes, hogy Krisztus Egyházának van erkölcsi tanítása! De ez csak a függvénye, a következménye tanításának! Elválaszthatatlan ugyan tőle, de akkor is csak a következménye! Amit az is bizonyít, hogy – ha nem is olyan gyakran, mint sokan hiszik és mondják – akadnak olyan nem katolikus emberek, akik ilyen vagy olyan okból valóban nagyon erkölcsös életet élnek.
A katolikus tanítás első, és legfontosabb, minden mást megelőző parancsa a Tízparancsolat első parancsa: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj! Ne legyen más istened! Az összes többi parancs erre az elsőre épül fel, ennek a következménye. Ez az a parancs, ami az össze többi hitelességét megadja. És pontosan ez az a parancs, amit az Assisi-féle találkozókkal, a Korán-csókkal és még sok más eretnek cselekedettel az ember-csinálta-egyház képviselői, vezetői rendszeresen és nyilvánosan megszegnek. És ezt nevezik a fenti cikkek szerzői elhanyagolható „szeplőnek”! De nem csak ők, hanem mindazok, akik ma ellenállóként, igazhitű katolikusként támadják Bergogliot, és az ő szexuális erkölcsöt érintő újításait, miközben a dogmák és parancsok, köztük az első parancsolat folyamatos megsértése egyáltalán nem zavarta, sőt ma sem zavarja őket!

Mi ez, ha nem az ú. n. régi és új tradicionalisták, konzervatívok nyílt hitehagyása! Az elmúlt évtizedekben, sőt évszázadokban Isten e világ követőit, az emberekben bízókat, mindig a korszellemhez igazodókat (a különböző korok „naturalistáit”, lásd A naturalizmus rövid története című cikket), akiket 150 év óta modernistáknak nevezünk, tette próbára. És miként láttuk, ők elbuktak e próbán, eretnekké és aposztatákká váltak. Napjainkban a látszatra még hithű konzervatívokat állítja próba elé: Benne bíznak-e rendületlenül, vagy inkább saját magukban, saját elképzeléseikben? Minden jel arra mutat, hogy ez a vizsga is kudarccal végződik: Korunk a magukat igazhitűnek tartó konzervatívok hitehagyásának a korszaka lett. És úgy váltak hitehagyottá, hogy ezt észre sem vették; hősnek, lankadatlan küzdőnek tartották magukat, sőt a világ is így ünnepelte őket.

De akadnak még olyan „tradicionalisták” is, akik többé-kevésbé látják a problémák gyökerét: a tanbeli eltévelyedéseket. Ők azért nem hajlandók ebből az egyetlen helyes következtetést levonni, nevezetesen, hogy az ember-csinálta-egyház nem Krisztus igaz Egyháza, és Bergoglio és elődei nem Krisztus Egyházának a fejei, mert meg vannak győződve, hogy Jézus e szavai: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (m. m. az Egyházon) (Mt 16,18) azt jelentik, hogy a látható római egyház mindig, a világ végéig Krisztus igaz Egyháza marad. – Vagyis úgy viselkednek, ahogy a zelóták vezette zsidók, amikor 70-ben Jeruzsálem, sőt a templom elpusztulása után sem hitték el, hogy félreértették Isten szavait, és felhúzódva a felső várba még mindig nem adták meg magukat, vakon bízva abban, hogy Isten az utolsó pillanatban megmenti választott népét. Vagyis szó szerint vették Isten szavait, és nem az értelme szerint: Isten választott népét a születés, a faj és nem az ígéret, vagyis a hit, az Isten-gyermekség szerint határozták meg. Az ilyen tradicionalistáknak jót tenne, ha tanulmányoznák a múltat, és tanulnának belőle és az egyháztörténetből, és ha nem a tartalmuktól megfosztott szavakban bíznának, hanem Urunkban, Istenünkben, ha nem a tartalmuktól megfosztott szavakhoz, hanem az igazsághoz, a valósághoz, a tényekhez tartanák magukat.


http://www.katolikus-honlap.hu/1701/elsoparancs.htm