A lélekben szegényekért...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Adj nekem, s szeretteimnek minden nap annyit, hogy szívemet hála járja át, s óvj meg attól, hogy szám bármikor panaszra nyíljon ellened! Ámen.
Krisztus feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője is. Ef 5,23
Salamoni bölcsesség... könnyű volt neki ilyet mondania, amikor mesés gazdagsága volt! - mondhatja valaki. Vagy másról lenne szó? Egy biztos: nemcsak Salamon korában voltak olyanok, akik bizodalmukat a vagyonba vetették... Olyan kort élünk, amikor a siker szenteltvize minden alól feloldozza azokat, akik az eredmény érdekében átgázolnak családi életeken, félredobják mindazt, ami építi és megtartja a közösségeket. Ők azok, akik fejükből kitörölték, a tisztesség, a becsület az együttérzés szavakat, akik számára nem létezik adott szó, s a mindennapi busás "haszon" feledteti velük törvénytelenségeiket emberek és Isten ellen.
Manapság nyakkendős gazembereket emlegetünk, Luther korában díszes, magas székben ülőkről szóltak. A lényeg ugyanaz. A nagy tolvajok ereiben sem folyik kék vér, ők is ugyanazon genetikai állománnyal rendelkeznek mint minden ember a földön, s rajtuk is ugyanúgy számonkéri Isten cselekedeteiket, mint mindenki máson... Salamon olyan bölcseséget szól, amin érdemes lenne minden embernek elgondolkodni... Tudja, hogy az Istent nem lehet becsapni, másképpen megközelítve: a bennünk lakozó Istentől kapott részt (lélek) sem tudjuk végérvényesen átformálni. Ferdíthetjük lelkünket egy életen át, de a lelkiismeret parazsából egyszercsak váratlanul felcsapnak a lángok. Luther mondja a lelkiismeretről: "Olyan az, mint a pincébe zárt kutya. Hiába vagy fenn az emeleten, a kutya ugatása oda is felhallatszik." Azaz: hiába kapaszkodtál föl magas státuszba - Istenen és emberen átgázolva -, hiába áltattad magadat önigazoló életfilozófiával, egyszercsak beköszönt az Isten számonkérő csendje... Emberileg nézve ilyenkor nincs menekvés: a következményeket hordozni kell. Hiába a pohár bódulata, az altató tabletták nyugalma, a másnap újra kezdődik, s a "kutya" csak ugat, ugat... A nyugtalan lelkű ember persze védekezik: szól a rádió és a magnó autóban és áruházakban, szinte szünet nélkül ontja magából a TV a képi információkat... csak ne legyen csend! Nincs is. De nincsenek meghitt beszélgetések se... s esélyt sem kap az Isten, hogy szóljon.
Hiába minden. Akárhová is jutunk el életünkben, az Isten Teremtő, az ember pedig halandó marad. Az élet minőségét nem a javak mennyisége, hanem az azokhoz való viszony határozza meg. "Kevésre" mindenkinek szüksége van. Hiszen ha nincs otthona, vagyonkája, akkor nincs hova menekülnie az élet viharai elől... A földi otthon a méltóságteljes emberi élet megéléséhez elengedhetetlen, mégis múlandó. Ezért jobb, ha az ember igaz úton - istenes élettel - szerzi meg a keveset, mert nemcsak nyugodtan alszik, de szívében birtokolja közben a legtöbbet, a legfontosabbat: az Isten Szeretetét.
Krisztus feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője is. Ef 5,23
Salamoni bölcsesség... könnyű volt neki ilyet mondania, amikor mesés gazdagsága volt! - mondhatja valaki. Vagy másról lenne szó? Egy biztos: nemcsak Salamon korában voltak olyanok, akik bizodalmukat a vagyonba vetették... Olyan kort élünk, amikor a siker szenteltvize minden alól feloldozza azokat, akik az eredmény érdekében átgázolnak családi életeken, félredobják mindazt, ami építi és megtartja a közösségeket. Ők azok, akik fejükből kitörölték, a tisztesség, a becsület az együttérzés szavakat, akik számára nem létezik adott szó, s a mindennapi busás "haszon" feledteti velük törvénytelenségeiket emberek és Isten ellen.
Manapság nyakkendős gazembereket emlegetünk, Luther korában díszes, magas székben ülőkről szóltak. A lényeg ugyanaz. A nagy tolvajok ereiben sem folyik kék vér, ők is ugyanazon genetikai állománnyal rendelkeznek mint minden ember a földön, s rajtuk is ugyanúgy számonkéri Isten cselekedeteiket, mint mindenki máson... Salamon olyan bölcseséget szól, amin érdemes lenne minden embernek elgondolkodni... Tudja, hogy az Istent nem lehet becsapni, másképpen megközelítve: a bennünk lakozó Istentől kapott részt (lélek) sem tudjuk végérvényesen átformálni. Ferdíthetjük lelkünket egy életen át, de a lelkiismeret parazsából egyszercsak váratlanul felcsapnak a lángok. Luther mondja a lelkiismeretről: "Olyan az, mint a pincébe zárt kutya. Hiába vagy fenn az emeleten, a kutya ugatása oda is felhallatszik." Azaz: hiába kapaszkodtál föl magas státuszba - Istenen és emberen átgázolva -, hiába áltattad magadat önigazoló életfilozófiával, egyszercsak beköszönt az Isten számonkérő csendje... Emberileg nézve ilyenkor nincs menekvés: a következményeket hordozni kell. Hiába a pohár bódulata, az altató tabletták nyugalma, a másnap újra kezdődik, s a "kutya" csak ugat, ugat... A nyugtalan lelkű ember persze védekezik: szól a rádió és a magnó autóban és áruházakban, szinte szünet nélkül ontja magából a TV a képi információkat... csak ne legyen csend! Nincs is. De nincsenek meghitt beszélgetések se... s esélyt sem kap az Isten, hogy szóljon.
Hiába minden. Akárhová is jutunk el életünkben, az Isten Teremtő, az ember pedig halandó marad. Az élet minőségét nem a javak mennyisége, hanem az azokhoz való viszony határozza meg. "Kevésre" mindenkinek szüksége van. Hiszen ha nincs otthona, vagyonkája, akkor nincs hova menekülnie az élet viharai elől... A földi otthon a méltóságteljes emberi élet megéléséhez elengedhetetlen, mégis múlandó. Ezért jobb, ha az ember igaz úton - istenes élettel - szerzi meg a keveset, mert nemcsak nyugodtan alszik, de szívében birtokolja közben a legtöbbet, a legfontosabbat: az Isten Szeretetét.
Isten nagysága...
A mai nap imádsága:
URam! Bármennyire is próbálkozom, nem tudlak elképzelni, csak hinni tudlak... Kérlek segíts, hogy kegyelmedből kapott értelmemmel megismerhessem akaratodat, s aszerint is éljek! Ámen
Kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az övéi.
Zsolt 95,4
Voltak korok, amikor a ló volt a leggyorsabb közlekedési eszköz, s azt gondolták, hogy a Föld lapos koronghoz hasonló. A technika vívmányainak köszönhetően ma már tudjuk, hogy az Univerzum középpontja nem a Föld, ami körül forognak a csillagok, de hogy valójában milyen hatalmas és titokzatos az egész teremtettség, csak mostanában, az elmúlt évtizedekben kezdjük felfedezni. Milyen érdekes, amíg világképünk kibővült eladdig a szívünk beszűkült. Nem tudunk nagylelkűek lenni az Istenhez, nincs számára hely se hegycsúcson, se földmélyén, de kiszorult a Teremtő a mikrokozmoszból és a makrokozmoszból is... Legalábbis a modern ember így hiszi. Hiszi erősen, hogy Isten nincs, s csak úgy magától állt össze ez a világ, mert ezt valahogyan izgalmasabbnak véli, mint azt, hogy "intelligens teremtés" által állt volna elő a világ.
Bárhova is tolja ki az ember a megismerés határait, a Végtelen Istent befogni, kémcsőbe dugni, s vizsgálat tárgyává tenni soha nem tudja. Az Isten ugyanis azért Isten, mert Isten... A véges csak a végest érti meg, a Végtelen Istent akkor kezdjük majd csak igazán megismerni és megérteni, ha mi magunk is elkezdjük a reménység szerinti, soha el nem múló örök életünket! Eladdig marad a hit, ami nem megszerezhető tudás - bár ma sokan "árulják kilóra" a spiritualitást -, hanem egyedül Isten ajándéka. Éppen ezért mi időbe és térbe bezártan nem ért(het)jük meg, hogy van aki birtokolja, s van aki nem. Ez azonban csak a "most" pillanatnyi állapota, Isten ugyanis "távlatokban gondolkodik" (felőlünk, az embervilágból nézve látjuk így), de valójában EGY-ben cselekszik. Számára a múlt és jövő EGY, hiszen ő sem nem létező anyag, sem nem létező energia, Ő - jelenleg még nincs jobb szavunk rá - Isten!
Antropomorf, de irodalmian szép, hogy "Isten kezében vannak a föld mélységei s a hegyek ormai." De nemcsak azok, mindannyiunk életét is Ő "tartja kezében". Miatta vagyunk, s él(het)ünk, Általa válhatunk olyanokká, amilyenekké teremtettségbeli egyediségünkben "megálmodott" minket. Isten gondviselő jósága hálára kötelezne minket, hogy mégis - mint a Tíz leprás esetében - a tízből kilenc hálátlan marad manapság is - ez nemcsak szomorú tény, de egyben önmagunk felett kimondott ítélet is... S ha Isten az ő irgalmát nem szeretetből, ingyen adná, helyzetünk teljesen reménytelen lenne.
A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm Neked szemem világát! Add, hogy lássak is vele, ne csak nézzek! Ámen
Erre megnyílt a szemük.
Mt 9,30
Peter Hahne német tévémoderátornak érdekes könyve jelent meg néhány évvel ezelőtt, mely ezt a címet viselei: Schluss mit lustig - das Ende der Spassgesellschaft (A móka befejezve - avagy: a szórakozótársadalom vége). A többtucatnyi újranyomásból az én kezembe a 44. (!) kiadás került egy kedves barátom jóvoltából. A könyv valóban nem mindennapi... Éles, de minden összefüggésében helytálló építő kritikája európai keresztény kultúránk huszadikszázadvégi értékvesztéséről - eleddig milliókat elgondolkodásra késztetett. Mondhatnók felnyitotta szemüket...
Tény, hogy sok olyan dolog van életünkben, amit nem akarunk látni. Elfordítjuk fejünket, tekintetünket, nem nézünk oda, sőt, nem is beszélünk róla, mintha nem is lenne. A dolgok ettől függetlenül persze nemcsakhogy léteznek, de életünk részei, hatnak ránk, s ha nem figyelünk oda, óhatatlanul még deformálnak is minket! E készségünk miatt van az, hogy a fiatal nem akarja látni a veszélyt, s azt gondolja az élet csillogása egyszerű, s direkt igazságokat mutat meg, elhívén azt, hogy a bódulat fölötti uralma megmarad, s bármikor - ha akarja - tud majd nemet mondani drogra, felelőtlenségre, könnyed életvezetési stílusra. Az idősebb, a tapasztaltabb (mert a kettő nem mindig esik egybe) ember mértéktartása, véleménye ezért alig jut el a fiatalok fülébe, s bizony egyre kevesebb szülő is vállalja fel az ütközést gyermekeivel, s elhalványodik szülői feladatuk leglényegesebbje: a nevelés... Különben is "kikéri magának" az őszinte tinédzser, hogy bárki is "beleszóljon" az ő életébe - ehelyett inkább ő "szól be" másoknak. Így történik aztán meg, hogy sok fiatal nézi a világot, de nem látja a dolgok/események mögötti valóságot - vakká válnak...
Ehhez a lelki-immunhiányos, szerzett vaksághoz ha hozzávesszük, hogy a média-szárította agyak minden életromboló, színesvízes "okosság-cseppet" szivacsként magukba szívnak, akkor elszomorító kor-képet kapunk... A negatív információkkal érzeketlenné tett modern ember huszadszájból elhagzó negyedigazságokat szajkóz sajátjaként, ügyesen deformált féligazságokat hirdet mindenütt - meggyőződéssel, igazságként. "Megvezetett" emberek segélykiáltásai ezek. Olyanoké, akik maguk sem tudják, hogy a tömeggel együtt a szakadék felé rohannak. Isten különleges kegyelme, amikor egy-egy embernek - mert meghallja az evangéliumot -, megnyílik a szeme. Csoda történik, hiszen amit eddig nem látott, azt innentől kezdve világosan látja! Felfedez egy másik világot, az Isten lélek-világát, s innentől kezdve életének része, valósága az Isten.
Akinek Isten megnyitja a szemét, az többé már nem világ-talan. Lehetséges, hogy olykor elbotlik és megüti magát, de a sötét verembe már nem esik bele. Ugyanakkor észreveszi azokat, akik kétségbesetten tapogatják életük sötét gödrének falát - kiutat keresve, de nem találva -, s nemcsakhogy meglátja őket, de segítő jobbot is nyújt feléjük. A másikat kihúzni az lelki/egzisztenciális nyomorúságának mélyéből csak akkor lehet, ha a segítséget nyújtó lába alatt szilárd a talaj, s ő maga is biztosan kapaszkodik - Valakibe.
A keresztény ember sem lát meg mindent, ő is csak a horizontig lát, azon túl neki is "csak" reménysége van. Hitéből fakadóan azonban mindig meglátja, hogy hol "kapaszkodhat" bele Istenébe. Aki alázatos, s elfogadja, hogy "egyedül nem megy", a siker csak Istennel együtt lehetséges, azt Isten felmagasztalja azzal, hogy eredményesen képes bevégezni feladatait...
Akinek Isten megnyitja a szemét, az többé már nem világ-talan. Lehetséges, hogy olykor elbotlik és megüti magát, de a sötét verembe már nem esik bele. Ugyanakkor észreveszi azokat, akik kétségbesetten tapogatják életük sötét gödrének falát - kiutat keresve, de nem találva -, s nemcsakhogy meglátja őket, de segítő jobbot is nyújt feléjük. A másikat kihúzni az lelki/egzisztenciális nyomorúságának mélyéből csak akkor lehet, ha a segítséget nyújtó lába alatt szilárd a talaj, s ő maga is biztosan kapaszkodik - Valakibe.
A keresztény ember sem lát meg mindent, ő is csak a horizontig lát, azon túl neki is "csak" reménysége van. Hitéből fakadóan azonban mindig meglátja, hogy hol "kapaszkodhat" bele Istenébe. Aki alázatos, s elfogadja, hogy "egyedül nem megy", a siker csak Istennel együtt lehetséges, azt Isten felmagasztalja azzal, hogy eredményesen képes bevégezni feladatait...
Szeretet...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szereteted naponkénti jelzéseit észrevegyem, s örömmel tegyek jót másoknak! Ámen
Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk!
1 Jn 4,12
Sokmindent nem látunk - mégis elhisszük, hogy létezik, hogy van. Elhisszük, hogy volt ükapánk ükapjának is ükapja, és őt is édesanya szülte erre a világra, pedig sosem találkoztunk vele. Életünk valósága - lépten-nyomon számolunk vele - a gravitáció is, ami mindent meghatároz, de mégsem látjuk, sőt, igazából azt sem tudjuk, hogy micsoda! Elektrosztatikus, mágneses, sötét anyaggal vegyített? Korunk fizikusainak legnagyobb elméleti kihívása ez a rejtély is...
Istent sem látta soha senki, de tudjuk, hogy Tőle indul ki az élet és Hozzá is tér vissza. Sokan kétségbevonják az Ő létét, de ez csak a manipulált "tudományos" ismeretterjesztő filmeken keresztüli tompításnak köszönhető, amivel zsugorítani akarják az emberek természetes lelkiismeretét. Ha ugyanis tényleg van evolúció, eszerint állt elő az élet, s benne mi emberek - akkor nem kell számot adni semmilyen istennek a cselekedeteinkről! Az a kérdés persze megoldatlan marad, ha minden a világban alap-állapotra törekszik (a mozgás megszűnik, az anyag lehűl stb.), akkor miért akarnának a csillagközi homokszemek összeállni kavicsokká majd végül emberré? A valóság az, hogy a legbonyolultabb dolog, s vele együtt az emberi élet is egyszer porrá és hamuvá válik, s belőle újra-élőt csak Isten képes teremteni.
János apostol szerint Isten bennünk lakozik, s mi Őbenne. Tény, hogy Isten testünkön hagyta "ujjlenyomatát" - mert ilyen tökéletes szerkezetet, mint az emberi test, "csak úgy" a természet nem faragott volna ki a rideg kövekből -, de az ÚRIsten nemcsak ránk vetítette képét, amikor megalkotta az embert, de még bennünk is akart lakozni! Azt szoktuk erre mondani - Ő a Szentlélek által van bennünk... Isten legfőbb "tulajdonsága" ugyanis a szeretet. Szeretetből teremtette meg a világmindenséget, szeretetből tremtette bele Ádámot, szeretetből teremtette meg Ádámnak Évát, s szeretetből kormányozza, azaz tartja fenn egész teremtettségét. Nem kell neki harcolni se sátánnal, se gonosz erőkkel - Isten ugyanis szeretet, s az Ő egyetemes szeretete mellet nincs érvényben- nem lehet - semmiféle más erő... (Az más kérdés, hogy mi mindenről egyes emberként hogyan gondolkodunk, de rendre bele is futunk okoskodásunk/spekulációink zsákutcájába.)
Ha szeretünk, akkor azt tesszük, amire megalkotott minket az Isten. Nem azért adta kezünket, hogy öljünk vele, hanem hogy simogassunk vele, nem azért adta szemeinket, hogy éleslátásunkkal kicselezzük a másikat, hanem hogy észrevegyük, hol van ránk szükség, s hol valósíthatjuk meg Mennyei Atyánk szeretet-akaratát. Az igazi istenhit az, amikor eljutunk arra a pontra, hogy fáj nekünk, ha nem szerethetünk. Amíg csak kapni akarunk, eladdig csak sejtjük, de nem ismerjük az Istent valójában, de amikor aztán egyszer végre átjár minket az adni akarás istenes érzése, akkor jtunk el hitünk, s a földi boldogság személyesen nekünk rendelt teljességére...
Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk!
1 Jn 4,12
Sokmindent nem látunk - mégis elhisszük, hogy létezik, hogy van. Elhisszük, hogy volt ükapánk ükapjának is ükapja, és őt is édesanya szülte erre a világra, pedig sosem találkoztunk vele. Életünk valósága - lépten-nyomon számolunk vele - a gravitáció is, ami mindent meghatároz, de mégsem látjuk, sőt, igazából azt sem tudjuk, hogy micsoda! Elektrosztatikus, mágneses, sötét anyaggal vegyített? Korunk fizikusainak legnagyobb elméleti kihívása ez a rejtély is...
Istent sem látta soha senki, de tudjuk, hogy Tőle indul ki az élet és Hozzá is tér vissza. Sokan kétségbevonják az Ő létét, de ez csak a manipulált "tudományos" ismeretterjesztő filmeken keresztüli tompításnak köszönhető, amivel zsugorítani akarják az emberek természetes lelkiismeretét. Ha ugyanis tényleg van evolúció, eszerint állt elő az élet, s benne mi emberek - akkor nem kell számot adni semmilyen istennek a cselekedeteinkről! Az a kérdés persze megoldatlan marad, ha minden a világban alap-állapotra törekszik (a mozgás megszűnik, az anyag lehűl stb.), akkor miért akarnának a csillagközi homokszemek összeállni kavicsokká majd végül emberré? A valóság az, hogy a legbonyolultabb dolog, s vele együtt az emberi élet is egyszer porrá és hamuvá válik, s belőle újra-élőt csak Isten képes teremteni.
János apostol szerint Isten bennünk lakozik, s mi Őbenne. Tény, hogy Isten testünkön hagyta "ujjlenyomatát" - mert ilyen tökéletes szerkezetet, mint az emberi test, "csak úgy" a természet nem faragott volna ki a rideg kövekből -, de az ÚRIsten nemcsak ránk vetítette képét, amikor megalkotta az embert, de még bennünk is akart lakozni! Azt szoktuk erre mondani - Ő a Szentlélek által van bennünk... Isten legfőbb "tulajdonsága" ugyanis a szeretet. Szeretetből teremtette meg a világmindenséget, szeretetből tremtette bele Ádámot, szeretetből teremtette meg Ádámnak Évát, s szeretetből kormányozza, azaz tartja fenn egész teremtettségét. Nem kell neki harcolni se sátánnal, se gonosz erőkkel - Isten ugyanis szeretet, s az Ő egyetemes szeretete mellet nincs érvényben- nem lehet - semmiféle más erő... (Az más kérdés, hogy mi mindenről egyes emberként hogyan gondolkodunk, de rendre bele is futunk okoskodásunk/spekulációink zsákutcájába.)
Ha szeretünk, akkor azt tesszük, amire megalkotott minket az Isten. Nem azért adta kezünket, hogy öljünk vele, hanem hogy simogassunk vele, nem azért adta szemeinket, hogy éleslátásunkkal kicselezzük a másikat, hanem hogy észrevegyük, hol van ránk szükség, s hol valósíthatjuk meg Mennyei Atyánk szeretet-akaratát. Az igazi istenhit az, amikor eljutunk arra a pontra, hogy fáj nekünk, ha nem szerethetünk. Amíg csak kapni akarunk, eladdig csak sejtjük, de nem ismerjük az Istent valójában, de amikor aztán egyszer végre átjár minket az adni akarás istenes érzése, akkor jtunk el hitünk, s a földi boldogság személyesen nekünk rendelt teljességére...
