Jézus az Emberiséghez

Ne feledjétek, a sátán, a test vágyai által ellenőrzi az embert, mint az élelmiszer, ruházat, szex, ingatlanok, autó, szabadság, luxusélet, zene, alkohol s híres személyek istenítése által.

Bangha Béla: A “szeretet vallása” és a “harcos kereszténység”

2013. április 01. 19:10 - Andre Lowoa

Bizonyos oldalról állandóan szemünkre hányják, hogy midőn keresztény világnézetünket védelmezzük, megfeledkezünk a kereszténység erkölcsi alaptörvényéről: a szeretet parancsáról. Azt hisszük, így írják, hogy akkor vagyunk jó keresztények, ha gyűlöljük a másvallásúakat, elsősorban persze a zsidót s ugyanakkor, mikor szeretetet hirdetünk, gyűlölködő antiszemitizmust űzünk. Kérdem tehát szeretettel: mi ez irányban a korrekt s a kereszténység szelleméhez leginkább méltó felfogás?

A kérdés határozottan a legaktuálisabbak egyike. A sajtó egy része ugyan, mely a katolicizmus belső megerősödésétől s éppígy az antiszemitizmustól érthetően fél, szeretné a kérdést sommásan elintézni s tagadhatatlanul mesteri műfogással minden katolikus önvédelmi harcot vagy társadalmi szervezkedést egyszerűen a „szeretet vallásának” nevében szeretne leütni. Újságjaink — igaz, hogy 90%-ban érdekelt fél — állandóan a legszörnyűbb felháborodás hangján oktatják ki sokathívő olvasóikat, hogy csak egy bűn igazán nagy bűn a bűnök egész lajstromában: a „harcos” kereszténység s az ó- és közép- és az újkornak csak egy nagy megtévelyedése volt: az antiszemitizmus.

Akik azonban meg szokták maguknak engedni a luxust, hogy hébe-hóba nem az érdekelt lapok agyával, hanem a magukéval gondolkozzanak, hamar észreveszik, hogy ebben a szoriteszben sántikál a konklúzió. Valami logikai megcsuszamlás, vagy szofizma van benne, ha egy nem, hát legalább kettő, de három bizonyosan.

Mert először is ki beszél arról, hogy pl. az antiszemitizmus mások vallása ellen tör? Ki bántja a zsidók vallását, tanait, szertartásait? A zsidó vallást minden keresztény, eo ipso hogy keresztény, természetesen tévedésnek tartja: tárgyilag indokolatlan szembehelyezkedésnek Krisztussal s a keresztény kultúrával. De a merőben vallási tévedést ma senki sem szokta üldözni; ezt a szemita sajtó sem állította soha. Tehát csak tessék szépen kikapcsolni az egész vallási kérdést az antiszemitizmusból, mert az antiszemitizmus a zsidóságnak nem vallási, hanem egészen más ügyei ellen irányul. Vallási antiszemitizmus volna pl., ha mi is éppoly gyűlölködő hangon írnánk az ő hittételeikről, szertartásaikról, zsinagógáikról stb., ahogy ők írnak a mi papjainkról, a mi hitéletünkről és egyházi ügyeinkről.

Érdekes, hogy ugyanazok hangoztatják az antiszemitizmus undokságát, akik tele tüdővel harsogtatják az antiklerikalizmus jogosultságát. Pedig az antiszemitizmus elsősorban szociális önvédelmi harc, míg az antiklerikalizmus cégére alatt a szemita sajtó állandóan a kereszténység vallási intézményeit támadja; hogy csak néhányat említsünk: a pápaságot, a katolikus egyház személyi és belügyeit, dogmáit, szertartásait, fegyelmi, közigazgatási, sőt hitbuzgalmi életét, szerzetességét stb.

Mi azonban vallási antiszemitizmust nem űztünk soha s nem is akarunk űzni, éppen azért, mert keresztények vagyunk, s a szeretet vallását nem csak hirdetjük, de követjük is.

*

A vallási kérdés kikapcsolása után azonban megmarad az a súlyosabb, komolyabb kérdés: egyáltalában szabad-e akár társadalmi, akár erkölcsi téren bizonyos határozottsággal, erővel, kikényszerítő törekvéssel kelni ideáljaik védelmére? Szabad-e a katolicizmusnak szervezkedni s harcot viselnie az ellenségei ellen, akik bizonnyal nem csupán zsidók, hanem egyéb felekezetűek, sőt véletlenül katolikus bejegyzésűek is lehetnek? Nem ütközik-e bele ez a szervezkedés és harc a kereszténység szeretettörvényébe?

A felelet, azt hisszük, igen egyszerű. Minden rendezett szeretet elsősorban önmagunknál kezdődik, s ha mindenkit kell is szeretnünk, előbb kell szeretnünk a hozzánk közelebb állót, az érdemest, a megtámadottat, a jót, mint a kívülről rosszakaratúan támadót. S itt szükségképp elő fog állani a helyzet, hogy a szeretet kollíziójában esetleg meg is kell fenyítenünk, ártalmatlanná kell tennünk a javíthatatlan rosszat. Ezért font Krisztus is, a szeretet parancsának első hirdetője, ostort a kufárokra s nevezte el „viperafajzatnak” a cselszövő farizeusokat. És ezért mondta, hogy „nem békét jött hozni a földre, hanem kardot”. (Mt. 10, 34.) A „harcos kereszténység” gondolata tehát, az „ecclesia militans”, egyenesen krisztusi gondolat: az egyetlen ésszerű és egyetlen lehetséges ott, ahol a jónak ellenségei vannak, akiken a jó szó nem fog.

Ezzel szemben nem lehet azt hangoztatni, hogy a kereszténység pozitívum, tehát az anti- nem tartozhat programjába. Mert igenis, minden pozitívum egyúttal negatívum is: a negáció negatívuma. Minden kereszténység építés: tehát szükségképp lerombolója a destrukciónak (még ha azt némelyek progressziónak nevezik is). Szeretet; tehát harcüzenet a gyűlölet szellemének. Szelíd erkölcsiség; tehát küzdelem az erkölcstelenség ellen. A tisztaság kultúrája; tehát szervezkedés a piszok leküzdésére. Szóval a kereszténység lényegében harc és lényegében szeretet. És ezért van szükség a szeretet mellett s a szeretet nevében harcos kereszténységre és ecclesia militans-ra.

Mármost ami névleg a zsidóságot illeti, csakugyan rút igazságtalanság, ha valaki minden zsidót rossznak tart, vagy ha az rossz is, gyűlölködik vele. Ezt a kereszténység valóban nem engedi meg. Azonban különbséget kell tennünk gyűlölködés és a zsidó túlsúly elleni indokolt védekezés között.

Először igenis valláserkölcsi okokból. A szemitizmus, mely egykor Krisztust a keresztre verte, máig sem tette le gyűlöletét Krisztus és az ő Egyháza ellen. A materialisztikus zsidó világnézet, ahol csak érvényesül, lerontja a keresztények vallási életét s erkölcsi konzervativizmusát. Az üzleti és szexuális tisztességtelenségnek — ezt kimutatta Werner Sombart s igazolja a bűnügyi statisztika — főhordozója s terjesztője — hiába, ez így van — mindenütt a zsidóság. A keresztény vallás legszögesebb ellentétje, legádázabb gúnyolója az ókortól napjainkig, a farizeusoktól Anatole France-ig és Jászi Oszkárig a zsidók. Nem mondjuk, hogy minden bajnak a kereszténységen belül a zsidóság az oka; ez sehogy sem volna igaz: épp annyit, ha nem többet, ártott nekünk a keresztény testvérek torzsalkodása s a saját letérésünk az igazán erőssé és egységessé tevő katolikus hitélet útjáról; de azért a zsidóság keresztényellenes munkája még mindig van olyan erős, hogy vele szemben a legelszántabb védelmi és létfenntartási küzdelmet kelljen vívnunk.

Ezt a védekező irányú „antiszemitizmust” (megvalljuk, hogy ez a szó nekünk sem tetszik, mert nem fejezi ki teljesen a helyes fogalmat) a kereszténység régóta akceptálta. A zsidók egyéni szabadságának őre ugyan a keresztény népekkel szemben — bármily szokatlanul hangzik, de úgy van — az Egyház volt; de ugyanakkor az Egyház óvta a híveket a zsidóság előnytelen befolyásaitól. Ez az óvás a középkorban a zsidóság lokális és társadalmi elkülönülésében, valamint ama kánonjogi intézkedésekben nyilvánult meg, melyek pl. eltiltották a keresztény híveket a zsidókkal való együttlakástól (főleg természetesen a házasságtól); keresztény cselédeknek nem volt szabad zsidóknál szolgálniuk (ma is hány cseléd megy zsidó családoknál erkölcsileg s vallásilag tönkre!), keresztényeknek, főleg nőknek tilos volt zsidó orvosok igénybevétele (érthető erkölcsi okokból) stb.

De a keresztény szemponton kívül más szempontokból is magától értetődő a szociális antiszemitizmus jogosultsága. A legnagyobb nemzetgazdászok, bölcselők, államférfiak bizonnyal nem ok nélkül állapították meg oly megdöbbentő egyöntetűséggel, hogy a zsidóság terjeszkedése minden mélyebb járatú kultúrának megölője. Ismeretesek pl. azok a zsidóságra nézve nagyfokúan kompromittáló nyilatkozatok, melyek egy Napoleon, Bismarck, Goethe, Mommsen, Schopenhauer, Kant, Hegel, nálunk Trefort, Kölcsey s elsősorban Széchenyi István ajkairól elhangzottak. A legnagyobb magyar pl. elveszettnek tartotta az országot azon pillanattól kezdve, melyben a zsidóság emancipáltatik s ezzel úrrá lesz az országban. (Merthogy ez a két utóbbi momentum szétválaszthatatlanul együtt fog járni, azt Széchenyi nagy szelleme teljes biztossággal előre látta.) Nem is csoda. Ez az ateizmusból és materializmusból fakadó aggálytalanság, a betegessé fokozódott önzés és fajtalanságra hajló élvezetvágy, a zsidó szexuális túlingerlékenység és mindezzel keverten az ügyes kereskedői és érvényesülési szellem — mindez pillanatnyi külsőséges kultúrát teremthet ugyan, de hamar dekompozícióra, csömörre, elerőtlenedésre és bomlásra vezet. (Ezért is olyan nagy a zsidók közt az őrültek, a nemibetegek és az öngyilkosok száma.)

A népek önvédelmi, létfenntartási ösztöne szüli meg tehát állandóan a szociális antiszemitizmust azoknál is, akik minden „klerikális” befolyástól ég s földnyire vannak. (S épp ezért is mond valótlant a sajtó állandóan, midőn az antiszemitizmust tisztára „klerikális” és „felekezeti” okokra szeretné visszavezetni.)

Feleletünk tehát erre a kérdésre: filo- vagy antiszemitizmus? — csak ez lehet: egyik sem, ha antiszemitizmus alatt mást értünk, mint: védekezést, szociális és valláserkölcsi ellenállást s a saját vallásukban rejlő hatalmas lelki energiák független, szabad kifejlését. Az embert ne bántsuk, akármi a világnézete; más vallásához semmi közünk, de ami a magunké, abban védekezzünk: mentesítsük magunkat a dekompozíció bomlasztó csíráitól, még ha ez a mentesítő, védelmi akció harcba is kerül. Ez az egyedül ésszerű és egyedül lehetséges és épp azért keresztény szempontból is egyedül elfogadható álláspont.

Hogy ez a felfogás nem nagyon tetszik azoknak, akik a kereszténységet meg tudnák fojtani egy kanál vízben, hogy pl. (nem szólva a fékevesztett kereszténygyűlölet lapjairól) a Pesti Hírlap és társai állandóan izgatnak a létfenntartó antiszemita védekezés jogosultságával szemben — cseppet sem csodálatos. Végtére ez csak élelmesség és ravaszság, ez pedig a szemitizmusnak szembeszökő tulajdonsága.

Természetes, hogy őszerintük a kereszténység csak akkor lesz igazán a „szeretet vallása”, ha hagyja magát szép csendesen és ellentmondás nélkül a falhoz szorítani. (Édes Istenem, micsoda szeretet is az, amikor valaki még azt sem engedi meg, hogy a falhoz szorítsák, a vagyonát elvegyék, a becsületét tönkretegyék, az embereit pellengérre állítsák, az intézményeit megrugdossák és megnyomorítsák!) „Az egyházat tűzzel-vassal kellene kipusztítani a föld színéről”, írják ők; de ez ellen felszólalni, a vágást parírozni, tiltakozni és védelemre szervezkedni: hisz ez gyűlölet és zsidózás! Ni, ezek a „harcos keresztények”, milyen furcsán tartják meg a „szeretet vallását”: szeretetet hirdetnek és nyársra szeretnének húzni minden „másképpgondolkozót” (mert hiszen — védekeznek!); Krisztussal kérkednek, és azt hiszik, hogy „annál jobb katolikus valaki, mennél inkább gyűlöli a zsidókat” (mert nini: elítélik a zsidók túlkapásait).

Nos, a kusza mondások és gáncsvető szofizmák terén örökre mesterek maradhatnak a kereszténység ellenségei, de azért a keresztény népek szociális és vallási önvédelme is örökre jogosult marad, még ha azt antiszemitizmusnak nevezgetik is odaát ugyanazok, kik az „egyházához ragaszkodó keresztény” helyett forgalomba hozták a „klerikális” elnevezést.

A kereszténység a szeretet vallása, igenis, és ezt az ellentáborból jövő kioktatások előtt is tudtuk mindnyájan; de ez a szeretet nem jelentheti azt, hogy a mi hitvallásunk gyáva nyulak és örökké meghátráló vénasszonyok pipogya világnézete legyen. 

(amdg.betiltva.com)