Adakozás...


A mai nap imádsága:

Uram! Oly sok mindent kaptam Tőled Uram, s oly keveset adtam belőle tovább felebarátaimnak. Kérlek adj nekem bölcsességet, hogy tudjak szolgálni ott, ahol szükség van nemcsak földi javakra, de Rád is, s tudjam bölcsen elfogadni minden végzésed! Ámen

A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.
Jn 10,10

Furcsa világban élünk, egy olyanban, ahol a szerzés vált a legnagyobb értékké, ahol reklámok százai harsogják naponta "A tiéd! Ez csak a tiéd! Ezt megérdemled! Csapj le rá, most tied lehet!" ...Ezért aztán szinte mindenki csak kapni akar, adni csak az "elvetemült" árral szemben úszó kevesek. Sajnos az ember soha nem volt híres a mértékletességéről, éppen ellenkezőleg! A hedonista életet azonosította - és azonosítja ma is(!) - a jóléttel, s a bőség számára mindenek előtt az anyagiakban megnyilvánuló egyre nagyobb mennyiség... Aki azonban nem ad, csak "elvesz", az bizony tolvaj. Olyan ember, aki elrejtve magát a korszellem bogáncs-igazságai közé, még maga is elhiszi, hogy mindennek ára van, s amiért fizet, az az övé...

Pedig ez nem így van! Az új autó már a vétel pillanatában a rozsdáé is, s ami igazán fontos - milyen jól csinálta ezt a JóIsten! - az pénzért soha nem vehető meg: Így nem lehet sem őszinte barátságot, sem igaz szerelmet vásárolni, bármennyi pénze is van valakinek... Hiába a birtoklás, a szerzési vágy kielégítése, nem lehet általa közelebb jutni a teljességhez. Csak az képes teljes életet élni, aki nemcsak kapni akar, de adni is. Nem a feleslegből odadobva, hanem a szükséges kevésből megtakarítva, áldozatosan. Ráadásul nem is fogvicsorítva, "csakazértis", hanem önkéntesen és természetesen. Aki erre képes, azt az embertípust hívják krisztusinak, azaz kereszténynek... s az ilyen ember vallhatja meg, ha kérdezik tőle: "Bőségben élek!"

Az igazi közösség, ahol áldás van, csak az, ahol érvényesül az ún. "diakónia". Maga a szó önkéntes szolgálatot jelent, melyet teljességel csak szeretetben lehet végezni. Lényege elsősorban az, hogy nem annak adom vissza a jót, akitől kaptam, hanem valaki másnak, ahol az én szeretet-szolgálatom nem vész kárba ("Disznók elé a gyöngyöt ne!"). Ott szolgálni, ahol az önkéntes szolgálatunk szolgáló életeket támogat vagy hív életre - ez az igazi misszió! Csak Istennek van hatalma arra, hogy mindenhová szórja a kegyelmét, a halandó embernek illik beosztani erejét, s idejét, hogy valóban arra jusson, amire szükséges. Ha így teszünk, akkor bőségben élünk, mert Isten akarata szerint élünk - áldásban.

 




Hűség...


A mai nap imádsága:

URam! Jóságod, gondviselő kegyelmed hűségre kötelez. Add, hogy el ne távolodjak Tőled, s be tudjam végezni sorsomban mindazt, amit feladatul nekem rendeltél benne! Ámen
    
Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem.
Ézs 63,7a
Ha Istennek nincs neve - a Mindenható, a Gondviselő, a Kegyelmes, az Örökkévaló, az ÚR; ezek mind-mind csak véges nyelvi próbálkozások az isteni Végtelenség jelölésére -, akkor hogyan lehetne minősíteni szavakkal az Ő teremtői "munkáját"? Isten megalkotta(?), megteremtette(?), létrehívta(?) ezt a világot, s gondviselő kegyelmével fenntartja... az idők végezetéig. Az, hogy mennyi rendeltetett ebből az egyetemes időből, nekünk, emberlényeknek az Univerzum eme sarkában, a Tejútrendszer kicsinyke szegletében, az egyedül Istentől függ. Az Ő bölcs rendelése szerint vagyunk, amíg vagyunk... úgy is mint emberiség, ezen a Föld nevű csodálatos bolygón, s úgyis, mint egyes emberek, beszorítva sorsunk néhányévtizedes létharcába.
A hívő ember dicsőíti Istent. No, nem azért, hogy nagyobb legyen az Isten dicsősége - az embertől függetlenül felfoghatatlanul nagy(!) -, hanem azért, hogy Isten hatalmának meglátásában, annak még intenzívebb megtapasztalásában, jobban tükrözni tudjuk istenképűségünket a világban, azaz: emberebb emberek lehessünk.
Isten tetteit dicsérni leginkább személyes életünk történésein keresztül tudjuk: amikor végre megtaláljuk párunkat, aki egész életre szólóan mellettünk áll; ha részesei lehetünk az élet továbbmenetelének, s gyermekeink mosolyában "ránkkacag" az Isten; amikor láthatjuk fejlődésüket, gyarapodásukat; amikor ők maguk is szárnya-kelnek, s megengedik, hogy figyelhessük életük röptét... Ez a boldog élet! A részesedés, s mások részesítése a saját életem adományaiból. Mert Isten az Ő jósága által mindenkit részesített valamilyen "kegyelmi ajándékban", de megosztani ezt másokkal csak akkor tudjuk, ha felfedezzük magunkban, ha elfogadjuk azt.
Sokan nem képesek elfogadni önmagukat, vagyis nem tudják elhinni, hogy Isten "jókedvében" teremtette őket, hívta létre őket, s hogy Isten nemcsak a földi létben ad, hanem utána is! (Ki tudja... lehet, hogy előtte is?) Mindenesetre Isten azért a szeretet Istene, mert Ő mindent befejez, amit elkezdett, Ő nem hagy félbe semmit, mert a Tökéletesség tökéletességet akar, s ami látszólag megszakad, nem sikerül itt ebben a világban, az majd beteljesedik egy másik időben, egy másik "dimenzióban"... Aki képes megérteni, hogy Isten szereti őt, az szeretettel elhordozza önmaga tökéletlenségeit, s ami legfontosabb: felszabadul arra, hogy szeressen másokat is...

 



Őszinte lélekért, nemes szívért...


A mai nap imádsága:

Uram! Kegyelmeddel vezess, hogy ma is dícsérhesselek, s szerethessem teremtett világodat! Ámen



Hallgassatok rám, konok szívűek, akik messze vagytok az igazságtól! Közel van igazságom, nincs már messze.
Ézsaiás 46,12-13a

Mi az igazság?

Lev Tolsztoj mesélt egy történetet három remetéről, akik egy szigeten éltek. Bensőséges imádságaik ugyanolyan egyszerűek voltak, mint amilyen egyszerűek ők maguk voltak: "Mi hárman vagyunk, te is hárman vagy, könyörülj rajtunk. Ámen." Megesett, hogy csodák történtek, mikor így imádkoztak.

A püspök, mikor hallott a remetékről, úgy döntött, hogy szükségük van további instrukciókra az imádságról, ezért elment hozzájuk kis szigetükre. Miután imádságra tanította őket, hajóra szállt, hogy visszavitorlázzon a szárazföldre. Elégedett volt, hogy megvilágosíthatta ezeknek az egyszerű embereknek a lelkét.

A hajó tatjáról hirtelen egy nagy fénysugarat látott, amint az óceán vizét szelte. Egyre közelebb jött, míg végül meglátta, hogy a három remete futott a víz tetején. Mikor a hajóba szálltak, azt mondták a püspöknek: "Annyira sajnáljuk, de elfelejtettük egyik-másik tanításodat. Tanítanál bennünket újra?" A püspök a fejét rázta, és szelíden így válaszolt: "Felejtsetek el mindent, amit tanítottam nektek, és imádkozzatok úgy, ahogy régen."

(Részlet Richard Foster Prayer c. könyvébol.)

Mi az igazság?...

"Isten a róla való beszédben válik hiábavalóvá. Amiből az következik, hogy Istent mindenek előtt népe teszi hiábavalóvá? A hiábavaló Isten - a dialógusból kiszorult Atya. Isten nevét hiába fel ne vedd - ez azt jelenti, ne ejts ki egyetlen mondatot sem felőle, amit ne Neki mondanál, amit nem Vele együtt mondasz, amibe ne lenne benne Ő."

(Visky András)

Mi az igazság?... "Az igazi hitvallás a varrógép mellett szorgalmas, a kemencezúgban barátságos, és az asztalnál szívélyes."

(C.H. Spurgeon)

Mi az igazság? - Az, hogy Isten velünk van, szeret, s megment...

 



Pihenés...


A mai nap imádsága:

Istenem! Csak Benned nyugszik meg lelkem, csak Tőled kaphatok megújító erőt. Kérlek, adj nekem bölcs szívet, hogy tetszésed szerint alakíthassam életemet, s kegyelmed által harmóniát leljek mindennapjaimban! Ámen.

Ő adta testünk, lelkünk, Életet tőle nyertünk, Mindenkor van ránk gondja, Gyermekeit megóvja.
Evangélius Énekeskönyv 336. ének 2.vers

Istentől kaptuk testünket s lelkünket, amikor is teremtői akarata szerint életre hívott minket. Ősi magyar nyelvünk nem manipulál a "szellem" fogalmával, ahogyan azt egyes tradíciótagadó, gyökértelen újprotestáns gyülekezetek egyes prédikátorai teszik. Ha valóban olyan fontos lenne a szellemet különválasztani a lélektől, akkor a magyar nyelvben ennek komoly nyomai lennének, hiszen a nyelv egyben emlékezet is. (Kellene is ezt a csodát jobban ápolni, s nem prédául odadobni a világnak!) Mindenféle okoskodástól mentesen, minden ember érzi, hogy létének két jól megkülönböztethető része van: a testi, s a lelki. Mindkettő igényli, hogy törődjenek vele, egyiket sem lehet elhanyagolni a másik rovására. Táplálni, gozdozni kell mindkettőt. Nincs kimondottan csak "lelki" vagy csak "testi" ember, a kettő különös elegye adja, mutatja meg emberségünket vagy éppen embertelenségünket.

Ahogyan a testnek, úgy a léleknek is szüksége van pihenésre. A test viszonylag könnyen felüdül, regenerálódását gyorsítja/elősegíti a helyes táplálkozás, a józan életvezetés. A lélek fáradtságát azonban nem lehet egy-két nap alatt elfeledtetni. Lelkünk olyan szövétnek, amely mindent magához vonz, s ahhoz, hogy abból minden por és piszok elszálljon, bizony időre van szükség. Lelkünket "kiteríteni" a Gondviselés szárítókötelére - rendszeres időközönként - mindannyiunk kötelessége lenne. Szükséges hozzá a törvény csipesze is, amely nem engedi, hogy lelkünk tovaszálljon minden széllel, s szorosan Isten közelében tart, hogy Szentlélek tisztító fuvallata átjárhasson minket.

A bölcs ember helyet, s lehetőséget ad, alakít ki magának, hogy lelke fáradtságát enyhítse. Legyen az a kert hűsében fekvő farönk, szobának csöndes sarkában ringató hintaszék vagy veranda kissámlija, melyről virágok színeiben gyönyörködhetünk, a lényeg mindegyikben ugyanaz: Megállunk, s visszatekintünk életünk dolgaira. Sorsunk alakulásában így fedezhetjük fel Isten gondviselését, melynek tudatosítása reménységgel teli erőt ad a jövőre nézve is.

Korunk civilizációs terheket cipelő embere különösen is szenved attól, hogy lelke (el/meg)fáradt. Csak Európában mintegy negyvenmillió ember panaszkodik stresszes munkahelyére, tömegek szedik rendszeresen nyugtató tablettáikat és kapkodják magukba serkentő szereik tucatjait - ideig-óráig eredménnyel, de hosszú távon hasztalanul. A hívő ember tudja, hogy a ki-, és megpihenést, megnyugvást egyedül az biztosíthatja, aki a testet és a lelket jótetszése szerint "egybegyúrta"... Ezért Tőle kéri a segítséget, hogy megtalálja élete helyes ritmusát munka és pihenés között...
Szerző: Andre Lowoa  2018.07.10. 09:30