Ellenségszeretet...

A mai nap imádsága:
Uram! Olykor nagyon nehéz nekem elviselni másokat, meg magamat is... Kérlek segíts rajtam, hogy szeretni tudjam azokat is, akiket inkább kerülnék! Ámen



Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz.
Lk 6,35

A felebaráti szeretet az egyenlők közti szeretet, a probléma csak az, hogy egyenlőkként sem vagyunk mindig egyenlő helyzetben. Emberek lévén - mindnyájan segítségre szorulunk, ma én, holnap te. De ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az egyik ember tehetetlen, a másik meg életerős. A tehetetlenség múlandó állapot; az viszont állandó és közös képességünk, hogy felkeljünk és megálljunk a saját lábunkon.

Mégis, a felebaráti szeretet azzal kezdődik, hogy szeretjük a tehetetleneket, szeretjük a szegényeket és az idegeneket. A felebaráti szeretet ugyanis minden emberi lény szeretete, s az a jellegzetessége, hogy senki sincsen kirekesztve belőle. Ha kifejlődött bennem a szeretet képessége, akkor nem tudom nem szeretni a felebarátaimat. A felebaráti szeretetben megvalósul a minden emberrel való egyesülés, az emberi szolidaritás, az emberi eggyé válás élménye. A felebaráti szeretet azon az élményen alapul, hogy mindnyájan egyek vagyunk. A tehetség-, intelligencia- és tudásbeli különbségek elhanyagolhatók a minden ember számára közös emberi lényeg azonosságához képest. Hogy ezt az élményt átélhessük; a felszíntől a lényegig kell hatolnunk.

Ha ez sikerül, következik a "szeretni-tudás" következő "fokozata": az ellenség szeretete. Az ószövetség-korabeli törvény igen ember-szerű: "Szeresd felebarátodat, s gyűlöld ellenségedet!" (Azért jegyezzük meg: a "Gyűlöld ellenségedet!" eredetileg nem volt bennne az Ószövetségben ezt a legújabb kutatások alapján az esszénusok hangoztatták és így vált közkeletűvé a Krisztus-korabeli időkben.) Tény, hogy az ellenséget szeretni nemhogy igen nehéz vállalkozás, de bizonyos körülmények között egyszerűen lehetetlen. Az, hogy Jézus mégis erre buzdít, annak elsődleges oka a kiegyenlítődés. Kiegyenlítődés (értsd: megbocsájtás) nélkül nincs harmónia, enélkül nem kerek a világ, nem lehet teljes az élet. Aki képes megbocsájtani az ellenségének, az ebben az aktusban önmaga lelkének nyugalmát leli meg. Nemcsak azért, mert "Istené a bosszúállás, s Ő az, aki mindenért megfizet", de azért is, mert olyan lelki régiókba kerül, olyan magasságokból szemlélheti a világ nyüzsgését, ami kevesek kiváltsága.

Jót tenni azzal, aki nekünk rosszat akar, nem könnyű, de nem lehetetlen dolog. Aki Krisztusban megértett valami keveset a megváltás titkából, annak sem egyszerű, de a Szentlélek kegyelmi munkája által olykor-olykor képessé válik megtenni azt, ami ellen egyébként sok-sok idegszála tiltakozik. Aki ezt a krisztusi magatartást tanúsítja, az a hétköznapok szentjévé válhat, azaz megnyilvánul rajta, hogy Ő Istené...




Irgalomért...


A mai nap imádsága:
Uram! Egymás közötti távolságainkat Te hidald át szereteteddel, hogy megtaláljuk életünk értelmét és célját - hétköznapjainkban is! Ámen


Uram, miért állsz oly távol, miért rejtőzöl el a szükség idején?
Zsolt 10,1

A legnagyobb távolságok nem fényévekben mérhetőek, csupán egy-két araszos evidenciákban, melyek érvényesítéséhez igen gyakran egy élet sem elegendő. Milyen egyszerű megérezni a láb remegésében, a szívverés izgatottságában a felénk jeleket küldő Isten Titokzatosságát, s milyen nehéz ezekből levonni a következtetést. Mit érnek a különleges élmények - S melyikünk életében ne lettek volna már? - ha azok megmaradtak az érzelmek szintjén, de soha nem sarkalltak aktivitásra, se Isten felé, se embertársaink felé, s nem tettük meg a világ lehető legnagyobb távolságát: az első lépés fél méterét...

Életünk pradoxona, hogy Isten itt van közöttünk és bennünk, mi pedig a zsoltáros őszinte szavaival milyen gyakran elmondjuk: "Miért állsz oly távol Uram?" Az élet valóságához nemcsak az Isten, de a bűn realitása is "hozzátartozik". Ez azt jelenti, hogy olyan közel jön hozzánk a Teremtő Urunk, hogy ennél közelebb már nem is jöhetne, de a szívünkben lakozó vétek, bűn olyan láthatatlan hártyát von szívünk köré, hogy azon még az Isten sem tud - mert nem mindig akar - átjutni. Néha persze - Isten különös kegyelme az ilyen -, összetöri megmerevedett kőszivünket, ami borzasztóan fájdalmas tapasztalás, de mindezt azért teszi, hogy utána érző "hússzívet" adhasson.

Életeseményeink többségében mi magunk futunk el az Istentől, s azután számonkérjük rajta, hogy miért van olyan távol. (Távolság, idő az ember számára nagyon fontos, az Isten számára azonban nem lényeges, hiszen Ő Isten...) Szükséghelyzetünket nagyon sokszor pedig mi magunk okoztuk. Nagyobbat gondoltunk,mint a tehetségünk engedte - Addig nyújtózkodj , amíg a takaród ér! -, többet akartunk birtokolni az életben, mint amire teremtett minket az Örökkévaló - Ki sokat markol, keveset fog... -, s lehetne számtalan oldalról megerősíteni az ősi igazságot: bizony könnyedén "melléfogunk".

A evangélium, mint Jézus Krisztus, "tegnap, ma és mindörökké" ugyanaz: Emmanuel, azaz velünk az Isten. A legnagyobb kiváltság, ha mérhetetlen távolságok Isten és emberek között, a szeretet valóságában feloldódnak, s létünk egyetlen igenné és ámenné formálódik át...



Nehézségeink...


A mai nap imádsága:
Uram! Sok terhet kell hordoznom, de a Te erődben bízva képes vagyok elhordozni mindent. Kérlek azért, ne büntesd makacsságomat, szeretetlenségemet és hitetlenségémet, s ne nézd azt mennyire önző vagyok! Terelgess engem magadhoz, s add, hogy vesszőcsapásaidból is megértsem akartodat és beteljesíthessem a nekem szánt napokat a Te rendelésed szerint! Ámen.


Keményen megfeddett engem az ÚR, de nem adott át a halálnak.
Zsolt 118,18

A halál közelében érezzük igazán a halál erejét, s az élet ízét... Talán éppen ezért vállalkozott mindig is az ember a veszélyes feladatokra, s próbálta ki magát az emberfeletti kihívásokban. Nemcsak manapság vannak olyanok, akik "esztelenül" kockáztatnak, mindig is akadtak ilyen emberek. Őrájuk mondták a háttérből figyelők: "Ezek kísértik az Istent!"

Istent kísérteni azt jelenteni, játszani a legdrágábbal: az élettel. "Az élet nem játék!" - mondja az okos felnőtt a tapasztalatlan gyermekének, megkerülve azt az igazságot, hogy az élet a legnagyobb játék... Játszani ugyanis nemcsak lehet, egyenesen kell, de azt is tudni illik, hogy a játékszabályokat nem mi alakítjuk, azokat eleve kaptuk, s aki csal, annak hordoznia kell a következményeket.

Akit megfeddett az ÚR - mások szerint a Sors, az Élet - az alázatosabb lett általa vagy megkeményedve pimasz és cinikus. A hívő ember útja mindig az elfogadás útja, de más dolog elfogadni, s megint más megkeseredve beletörődni. A régen élt ember - mivel kapcsolata volt a természettel - életét jobban meghatározta az adás és a kapás, azaz a kölcsönösség. Manapság az egyenjogúság látszatában, a "nekem nagyobb előnyt" kívánsága rejtőzik. A tisztességes kereskedelem (fair trade) helyett többnyire a másik ellehetetlenítéséig fokozott rabló-gazdálkozás jellemzi a világot. Többek között emiatt éhezik kétmilliárd ember...

Az Istent kereső ember jól tudja, hogy az Élet Ura, a Halálnak is Ura. Ő szabja meg fogantatásunk pillanatát (jobb esetben, s nem az orvos - lásd lombik-baby!) s ő azt is, hogy mikor lépjünk ki ebből a világból... Manapság ebbe is beleszól az orvostudomány, nem csoda, hogy állandóan frissen tartott téma a méltóságteljes halál kérdése. A hívő ember, aki saját bőrén tapasztalta meg az elmúlás hideg fuvallatát, az érdekes módon megváltozik. Nem győzi dícsérni Urát, hogy az mennyire jó volt hozzá, s milyen kegyelmes, mert megsegítette őt... Milyen kár, hogy más elesettségén, nyomorúságán keresztül sem okul sok ember. Annak ellenére, hogy Isten számtalan jelt ad útmutatásul, mégis sokan az istentelenség útját választják... Ez a szabdság, aminek azonban ára van...



Szabadság...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szereteted által élhessek, a Tőled kapott szabadságban! Ámen
Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!”
Róm 8,15
Szolga, rabszolga, cseléd, csicska... fogalmak, melyek jelentéstartalma meglehetősen egybemosódott az utóbbi néhány évtizedben. A munkás nem rabszolga, de ha pisilni is csak egyszer mehet ki nyolcóra alatt a szalag mellől, akkor kivillan a kapitalizmus "foga-fehérje"! Amikor munkáltatók úgy beszélnek alkalmazottaikkal, mint a kapcaronggyal, s akinek nem tetszik, annak "el lehet ballagnia a..." - akkor fel kell tenni a kérdést: Miért gondolja az egyik ember, hogy megteheti a másik emberrel, azt, amit ha vele tennének meg, akkor mélységesen felháborodna?
Az önmaga körül forgó modern ember elhitte azt a hazugságot, hogy a közösség-szabta korlátok (rend, iratlan szabály, jó tradíció) tulajdonképpen egyénisége kibontakozásának gátjai. S ha már gátak... akik az árvízi védekezésben önkéntesen részt vállaltak, azok személyesen megtapasztalták a közösség megtartó, értékkovácsoló erejét. A krízis üzenete mindig ugyanaz: a megoldás csak együtt lehetséges!
Szolgája nem csak egyik ember lehet a másiknak, az élettelen dolgok is rabszolgaságban tarthatnak: ital, kábítószer, szenvedélyek... Lutherünk írja. "Kinek mi a legfontosabb, az az istene!" Ami az első helyen áll, az irányítja az életét. Szeretheti valaki az ÚRJézust, de ha a pénzt egy picivel jobban szereti, akkor már a vagyona életének az irányítója. Lehet valaki kegyes, hívő ember, talán még a szószéken is állhat, de ha cselekedetei nem hitelesek, akkor bizonyságtevése fabatkát sem ér! Így válnak hiteltelenné a világban azok a templomos "jóemberek", akik ugyan igyekeznek betartani a Tízparancsolatot, de ha alkalom adódik, akkor mégsem tudnak nemet mondani a vágyaiknak, s elbuknak...
A "fiúság Lelke" a szabadság. Aki Isten szeretetében él, annak mindent szabad... Aki viszont nem ismerte még meg az Isten felszabadító szeretet-erejét, az "vigyázzon amikor még áll, hogy el ne essék!" Minden embernek joga van szerelemben megfoganni, és szabadságra megszületni, s szeretetben kiteljesedve élni. Minden ember embernek születik, nem pedig szolgasorsú állatnak, s bizony mindenkinek meg kellene adni az esélyt, hogy kapott tálentumait megduplázza! Az, hogy ez mégsem így van, nem csak szomorú tény - még a harmadik évezred elején is 'virágzik' a kizsákmányolás -, de ezen túlmenően a végső elszámoláskor, Isten előtt egyben vádló bizonyíték is lesz a másik szolgaságban tartása... A hitetlen ember ez utóbbira csak legyint, a hívő ember pedig segítő, megtartó erőért kiált: "Abba", azaz "Atyám", mert tudja, egyedül nem állhat meg a kísértések között..






Szerelem...

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy életünk minden napján szerelmetes szeretetedre rácsodálkozhassunk, akár fiatalok vagyunk, akár idősek! Ámen

Én szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém,
Énekek Éneke 6,3a

Szerelmesek ősi hitvallása ez... az önkéntvállalt egység eufórikus megerősítő mondata. Legnagyobb merénylet ilyenkor azt mondani a szerelmeseknek: "No, majd idővel a szerelmetek átalakul szeretetté!" Aki ilyet mond, az vagy nem volt sosem szerelmes, vagy már rég elfelejtette, hogy mi fán terem az! Igaz azonban az is, amit Karinthy Frigyes is megír: "A férfi és nő sohasem érthetik meg egymást, mert mindegyik mást akar. A nő a férfit, a férfi a nőt."; s ez a legharmonikusabb párkapcsolatban is súrlódásokhoz vezethet. Emellett azonban a szerelem megmaradhat, mert a szerelem egy mindent túlélni képes csoda... A szerelem - újfent Karinthyt idézve -, egyfülű kosár - olyan nehéz, hogy csak ketten bírnák könnyen - de csak egy füle van, hol az egyik cipeli, hol a másik.
Ha szerelemből kivész - vagy eleve ki sem fejlődött benne - az az 'emberfeletti' titok, amit beléplántált a JóIsten, akkor marad a testek 'egymást-kívánása', ami hosszú időn keresztül megtarthat egy kapcsolatot, de nem teszi azzá, amire adatott: két lélek térben és időben legőszintébb találkozásává, mely által egymást két ember, emeli, boldogítja. A társunk jó tulajdonságait könnyen megszeretjük, a rossz tulajdonságaikba pedig idővel beleszerelmesedünk, de van azért ennél jobb "megoldás" is: amikor a szerelem olyan biztonságot teremt a párkapcsolatunkban, hogy már nincs (félig)titkolt görcsös ideákba-kapaszkodás, hanem nyitottá válik lelkünk a "formálódásra". Jelesül: egyik a másikból a jót hozza elő, s a rossz tulajdonságokat pedig elsorvasztja! A rossz ugyanis nem akkor múlik el, ha "tűzzel vassal" harcolunk ellene, hanem akkor kopik ki végérvényesen az életünkből, ha belső igényünkké válik, hogy már ne tegyük azt, ami kellemetlenséget, bosszúságot okozhat szerelmes társunknak...
A szerelem persze attól "őrült" dolog, hogy nem csak beengedjük a másikat abba belső intim terünkbe, de kívánjuk is, hogy a másik ott maradjon ebben az "erőtérben"... Ezért heverésznek a szerelmesek órákat a réten, örülve a kék égnek, a napsütésnek, s mindenek előtt egymásnak, s ezért ücsörögnek öregjeink a parkok padjain naphosszat, szorosan egymás mellett!
Életünk folyamán sok mindent képesek vagyunk elhagyni - igazunkat, egészségünket -, de egy valamiről nem tudunk lemondani: a saját boldogságunkról! Manapság sokszor hallani, hogy "a boldogságért meg kell küzdeni, dolgozni kell érte"... Van is ebben igazság, csak nem úgy, ahogyan sokszor elképzelik: nem a mikrovilágunkat kell teljesen átformálnunk, hanem önmagunkat. Ez pedig magunktól - ez a hívő ember tudása - gyakorlatilag nem megy, kell hozzá a JóIsten kegyelme! Az igazi átalakulás ugyanis nem az idomító régi isteni parancs gondolkodásnélküli betartásának lesz a következménye, hanem az Isten szeretetének önkéntes elfogadása által termő "gyümölcse".
Az Újszövetség két szót alkalmaz a szeretetre, az egyiket (fíleó) kedvelve szeretésnek fordíthatjuk, a másikat (agapeó) pedig önfeláldozásra kész szeretetnek. Ez utóbbi az a bizonyos felülről jövő, folyamatosan megújuló, isteni szeretet, amit kiérdemelni, kiharcolni, nem, csakis elfogadni lehet. Aki képes Istennek ezt a szeretetét elfogadni, az tovább is adja, sőt, már nem csak kedvelve akarja 'birtokolni' társát, de képes önfeláldozóan, "halálosan" szeretni is...



Utolsó ítélet...

A mai nap imádsága:
URam! Kegyelmedben bizakodom, nem magamban. Segíts meg, légy velem! Ámen


Azt pedig állítom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot. Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk.
1 Kor 15,50-52

Mindenkit érdekel az elmúlás... a saját halálunk pedig értelemszerűen különösen is. Létünk legnagyobb krízisére, a halálra egy egész életen át készülünk, de igazából mégis felkészületlenül nézünk szembe az utolsó óráinkkal. Sokan mondogatják, hogy "tudják" hová mennek, ha vége az életüknek, helyesebb lenne azonban inkább azt mondani: "ezt remélem" vagy "ezt hiszem"...

A kereszténység fennállásának elmúlt két évezredében a mennyországot helynek vélték, ahová az üdvözült lelkek Krisztus érdeméért juthatnak, valójában - Jézus URunk szerint -, nem helyről, hanem állapotról van szó, hiszen Ő így tanít: "Isten országa bennetek van!" Ez jelenti egyrészt azt, hogy már itt a földi életünkben részesei vagyunk/lehetünk a mennyországnak, másrészt, a bennünk lévő "isteni rész" (a halhatatlan lélek) elmúlásunkkal sem veszíti el ezen állapotát, ebben maradunk, pontosabban Istenben maradunk. A mennyország ugyanis Isten maga, a benne való tudatos létezés. A "pokol" pedig az Isten létezésének tudatában való Isten-nélküliség, Isten-hiány.

Pál apostol - mentségre legyen mondva, ő is csak ember, s múlandó volt ő is -, apostoli buzdításai közepette elmélkedik, gondolkodik, s próbálja elképzelni az elképzelhetetlent... Nehéz helyzetben van az "ismeretlen Isten" tarzuszi misszionáriusa, hiszen a művelt, sokat látott korinthusiaknak mondania kell valamit arra a problémára - halál, s az utána következő dolgok -, melyre a Római Birodalom területén egzisztáló több mint egy tucat elismert misztérium-vallás is konkrét válaszokat kínált... Annyi bizonyos, hogy János apostol első levelében így nyilatkozik: "Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk Őhozzá, és olyannak fogjuk Őt látni, amilyen valójában".

Isten országának a jó híre tehát azt jelenti: Isten velünk van. Nem lesz valamikor, hanem "már itt és most": VAN! Ez azt is jelenti egyben, hogy a mennyország nem valami "élet-utáni jutalom-hely", amit fogcsikorgatva is, de ki kell érdemelnie az embernek ebben a földi siralomvölgyben - középkori elképzelés, ahol még az élet, s a munka is csak büntetés -, hanem felismerése annak, hogy az élet alkotás, formálódás, növekedés és gyarapodás, hogy mindinkább tükröződjék rajtunk Isten szeretete.

Elképzelni, egy kicsit álmodozni az Isten eljövendő országáról nem csak lehet, de időnként kell is. Messzemenő következtetéseket azonban levonni, s a perfekció igényével hirdetni, hogy "akkor" és "ott" 'így, s majd úgy lesz - nemcsak nagyon-nagyon emberi, de egyszerűen teremtményi kompetenciánk határának átlépése is. Isten ugyanis Végtelen, az ember pedig véges, s véges soha nem foghatja be/át/fel a Végtelent...
Szerző: Andre Lowoa  2018.06.13. 04:03