A mai nap imádsága:
"...éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével."
Ef 4,1b-3
Amikor súlytalanná válnak a szavak - ez mindig akkor történik meg, ha az "Én" fontosabbá válik még az Istennél is -, akkor különösen nagy szükség van az őszinte szavakra. Ilyen szívből jövő apostoli buzdítás a mai ige is. A Krisztus Egyháza, latinul ecclesia, görögül eklészia azt jelenti: kihívottak, elhívottak gyülekezete. Aki e misztikus közösség tagja, az tapasztalatból tudja, mit jelent a személyes érintettség, a lélek találkozása az Elhívó Lélekkel. Napi hitéleti gyakorlatából pedig azt is megtanulta, az "elhívatáshoz méltó élet" nem azt jelenti, hogy személyiségjegyei alapján érdemessé vált a kiválasztottságra, hanem inkább csak jelzése a tudatállapotnak: Tudom, hogy szeret az én Istenem olyannak, amilyen vagyok, s ezért nem hagy olyannak, amilyen vagyok.
Egész keresztény életünk emelkedés és mások felemelése. Ezt a "programot" megvalósítani csakis elhívatottsággal lehet. Ehhez a legelelső lépcsőfokok: az alázatosság, a szelídség, a türelem. Isten egyetémére járni nem "muszáj", ez mindig kiváltság, de az is igaz, hogy sok itt az "utóvizsgázó"... - leginkább az "Egymás elviselése türelemmel" c. tantárgyból. Még a "legkiválóbbak is el-elbuknak ezen a vizsgán, ráadásul életünk végéig tartó szemeszterekben újra és újra - csak más néven - előjönnek ezek a "türelem-vizsgák". Pál azt mondja: Igyekezzetek... nem azt mondja "legyetek", hanem igyekezzetek megtartani. Ebből is látszik, hogy nem lehetetlent kér az Isten. Mi ugyan igen gyakran megpróbáljuk túllépni kompetencia-határunkat, de Isten sosem terhel minket erőn felül - mégha úgy is érezzük -, hiszen a megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja ki. A szelet, a viharokat választottjai életéből sem vonja ki, a szenvedés a választottak osztályrésze is - sőt(!) - de nem a megsemmisítés, az elpusztítás a célja, hanem lelkünk megmentése.
Keresztényhez méltóan élni tehát azt jelenti: Krisztuskövetően élni. Ne én akarjam mindenáron (meg)vezetni az Istent »Látod Uram, milyen jó lenne nekem ez vagy az!«, hanem engedelmeskedjem az Ő akaratának, hiszen ebben lelem meg békességemet.
Harcaink...
A mai nap imádsága:
A türelmes ember nagyon értelmes, a türelmetlen pedig nagy bolondságot követ el. A szelíd szív élteti a testet, az indulat viszont rothasztja a csontokat. Aki elnyomja a nincstelent, gyalázza Alkotóját, aki pedig könyörül a szegényen, az dicsőíti. A maga gonoszsága miatt bukik el a bűnös, de vigaszt kap az igaz, ha halálán van is. Az értelmes ember szívében bölcsesség lakik, de az is kitudódik, hogy mi van az ostobákéban..
Példabeszédek 14,31 - s a hozzákívánkozó megelező, s utána következő 2-2 vers
Értelmes lény-e az ember? Sokan tették már fel ezt a cinukusnak tűnő kérdést, pedig nem az. Jóllehet Földünk bőségesen ellátna minket minden jóval, de az ember annyira elvetemült, hogy semmi sem elég neki... Gyakorlatilag az emberiség történelme a háborúk, hódítások történelme, a gyilkolások/pusztítások technikájának fejlődéstörténete. Százmilliók pusztultak, ember ölte az ember-testvérét, s a "dicső harcnak" áldozatául esett katonák - úgy az egyik, mint másik oldalon - emlékére szobrokat avattak... Sovány vigasz ez annak, aki értelmetlenül elpusztult! Persze mindig van, aki elmagyarázza, hogy miért kellett a súlyos áldozatot meghozni...
Az indulat valóban rothasztja a csontokat... Jézus Urunk pedig arra tanította övéit, hogy aki kardot fog, az kard által vész el. Régi "tudása" az embernek, hogy "az erőszak erőszakot szül" - mégsem tanult belőle egyetlen generáció sem. Minden kor embere jól tudja, jól érzi, hogy a gyengébbet, a lehetőségek nélkülit, a "nincstelent" elnyomni bűn, gyalázat a teremtettségben, ennek ellenére mégis megteszi. Az indulatok nemcsak saját csontjainkat, de harmad és negyedíziglen utódaink csontjait is rothasztja... A csont, amire felépül a hús-test, azaz az élet, átvitt értelemben pedig a csont emberségünk lényegmagva... a tartásnélkülit, a nem egyenes embert ezért nevezzük gerinctelennek.
A ma embere nem sokat törődik azzal, hogy tetteivel Alkotóját gyalázza. Teremtőjét rég kizárta gondolatai közül, ezért is vált annyira szeretetlenné, sőt ezért képes kéjelegni az erőszakban. Családon belüli erőszak-, az emberi méltóság elleni gyalázatos tettek-, a szexuális pervezitások-, a féktelen bírvágy hálójában vergődik az Istentől elszakadt ember... S ugyan ő maga is szenved istentelen élete miatt, Teremtője ellen mégis kézzel-lábbal tiltakozik. Gonoszsága miatt aztán elbukik, de még összetörtségében sem képes levonni a végső tanulságot: egyedül nem megy, szüksége van/lenne Alkotójára...
Ennyire ostoba az ember? Úgy néz ki - igen! Jézus korában sem értette meg a többség (3/4 rész), csak az egynegyed, hogy az Isten szeretetre teremtette az embert. Sajnos ma sincs ez másképpen, s gyaníthatóan a jövőben sem fog változni a jézusi statisztika... A krisztuskövető ember azonban a szeretetre voksol, még akkor is ha ezzel örökre kisebbségben is marad. S, miért? Mert a szívében föntről kapott bölcsesség lakozik, s nem tud másképpen cselekedni...
Imádság...
A mai nap imádsága:
Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked."
Mt 6,6
Amióta "kikerültünk a Paradicsomból" vágyakozunk oda visszajutni. Ebbéli vonzódásunk egyik, titokzatosan kifejező aktusa az imádság. Sokan és sok-sok mindent írtak már az imádságról, de ahogyan a szerelemről/párkapcsolatról is csak akkor tudunk kompetensen nyilatkozni, ha benne vagyunk/voltunk, az imádságról sem lehet személyes érintettség nélkül bármit is mondani.
Annyi bizonyos, hogy az "igazi" imádság az önkéntességen és az intimitáson alapul. Attól szép, emelő, nevelő és növelő az imádság, hogy abban csak ketten vagyunk: Isten és én. Nem zavarja ezt a különös párbeszédet semmi és senki; én szavakban közelítek Hozzá, Ő pedig érzésekben, meglát(tat)ásokban, felismerésekben "válaszol". Ehhez szükséges a csönd, az Isten nyelve, ezért mondja a Mester: "Ajtódat bezárva imádkozzál!"
Hiába a zárt ajtó, az elrejtettség, a csönd, az Isten válasza többnyire nem azonnal "jön". Egyrészt Isten az Isten, azaz nem a Végtelen alkalmazkodik a végeshez - olykor persze még ezt is megteszi: ezt nevezzük kegyelemnek -, hanem a végesnek illik alkalmazkodnia a Végtelenhez; másrészt az idő, a "most"-nyomása csak nekünk annyira égető, az örökkévalóságot munkáló Isten számára más a jelentősége. Sokan el is keserednek emiatt, mert nem kívánságaiknak megfelelően, kellő gyorsasággal "válaszol" a JóIsten... Ki ne ismerné(?) a régi szólást: "Adj UramIsten, de rögtön!"
Az imádság a kommunikáció csúcsa. Ahogyan férj és feleség egy-egy érintésből is érti társát, úgy vagyunk mi is az imádsággal. Nem kell magyarázkodnunk, s az ÚRIsten sem magyarázza el mit akar: nyilvánvalóak a szándékaink, s magától értődő az Isten akarata is. Maga a szó 'com-uni-catio'' azt jelenti: egységre való jutás. Sajnos az általános békétlenség a világban egyértelműen jelzi, milyen rossz a kommunikációja, az egységre való törekvése a mai embernek, s hogy mennyire félre-beszélnek ill. elbeszélnek egymás feje felett az emberek.
A kommunikácót, az őszinte beszédet, a tiszta gondolatokat - tetszik vagy sem -, de elsősorban a családunkból hozzunk magunkkal. Lehet ez az 'örökség' szárnyakat adó, de súlyosan terhes is. Hála(!) az Istennek azért, hogy Ő a rosszból is jót tud előhozni, s megtalálhatjuk azt, amit nem is mi veszítettünk el... Annyi bizonyos, hogy nem lehet valaki csapnivaló családapa, utálatos férj, szűk közösségében kiállhatatlan ember, de egyébként a "nagyvilágban" kiváló vezető, a közért, s annak javáért élő/égő politikus... Aki hitvány itt is, hitvány ott is; közösségeket, szociális struktúrákat "átugrani" nem lehet. Istenre-utaltságunk mindennapos kifejeződése, az imádság, mindig arra tanít minket, hogy egymásnak, egymásért teremtettünk, s ezért harmóniánkat a világgal és önmagunkkal, csakis a kis- és nagyközösség(ek)ben találhatjuk meg.
Küzdelmeink...
A mai nap imádsága:
Tanítványság...
A mai nap imádsága:
Uram! Idozavarral küszködöm, s gyakran összecsapnak a határidok hullámai a fejem fölött! Kérlek, segíts átrendezni életemet, hogy tetszésedre élhessem mindennapjaimat, s végre békesség költözzön nyugtalan lelkembe is! Uram! Igazságtalansággal átszott világodban a Te igazságodat keresem. Add, hogy ebben a kutatásban meg ne lankadjak, s küzdelmeimhez az erot mindig Toled kérjem! Add, hogy bizalmamat mindig Beléd vessem, és soha ne reménykedjek a saját képességeimben! Uram! Igéd igazságait mutasd meg nekem, hogy megelégedve életemmel Neked szolgálva élhessek! Uram, Kérlek Téged, adj nekem bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a természetes építot a természetellenes rombolótól, s Veled, Benned és Általad harmóniában élhessem meg istenképuségre teremtett életemet! Ámen
Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét tanítványt, és elküldte őket maga előtt kettesével minden városba és helységbe, ahova menni készült. Így szólt hozzájuk: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába."
Lk 10,1-2
Az ún. rendszerváltáskor érezhetően megnövekedett az érdeklődés a vallási dolgok iránt. A pártállami évtizedek sok-sok ellentmondása, nyomorúsága és igazságtalansága az egyházakat külünösen is megterhelte. Így aztán nagy volt az öröm, amikor láthatóan megnövekedett a teológiai képzésre jelentkezők száma, mely sokakban azt a reményt erősítette, bizony nagy-nagy lelki megújulásnak leszünk tanúi. Húsz év múlva kiderült, hogy reménységeink sokszor eltúlzottak voltak... Bár az érdeklődés megmaradt az egyház belső, különös világa iránt, de a lelkészi pályát - s ez nem egy karrierpálya - egyre kevesebben választják... s még az sem vigasztalhat minket, hogy tőlünk nyugatabbra is ez a tendencia. Mi az oka annak, hogy az aratnivaló ugyan sok, de a munkás kevés?
Elsősorban az egyéni érdek mindenekelőttisége, amely elhomályosítja a céltudatosságot, s elmaszatolja az élet dolgainak elfogadását úgy, ahogyan azok valójában vannak. Ennek klasszikus megnyilvánulási formája, amikor egy adott probléma megoldására nyilvánvalóan megvannak az eszközök, de mégsem használják azokat. Nyilvánvaló például, hogy valaki lelki habitusa okán alkalmatlan a tanítványi/lelkészi feladatokra, de mégis tanítvány, sőt gyakorló lelkész. Önmaga vezetésére képtelen ember, hogyan irányíthat sikeresen másokat? A gödörbe esés előre prognosztizálható... A tanítványság nem a 100%-os foglalkoztatottságról szól, hanem az elvégzendő munkáról...
A másik sokkal komolyabb probléma manapság: a tanítványi szolgálat értelmezése. Mi a feladata Jézus mai tanítványának? Szociális ügyek Jolly Jokere legyen a pap? Amit más elmulasztott pl. a gyereknevelésben, azt a lelkész pótolja? Mindennél fontosabb, hogy az Igének érthető magyarázója legyen, azaz tanításával az Életet szolgálja. Ezt akkor tudja megvalósítani, ha maga is az Ige szerint él, hiszen hogyan prédikálhat valaki az anyagi-, erkölcsi, hitbéli hűségről, ha maga is hűtlen? Ebben az esetben csak egyféleképpen: bort iszik, s vizet prédikál...
Ami alapvető tanulság mai igénkből: Jézus kettesével küldi ki tanítványait! A szolgálatot ugyanis közösségben/közösen kell végezni! Nálunk protestánsoknál nemcsak papra, papnéra is szükség van... ahol nem vállalja fel senki a klasszikus "papné-feladatokat" ott alapvetően másképpen alakul a közösség élete. Sok-sok jó érvet lehet felhozni, miért nem működik manapság a 'régi képlet' -, de ezzel még nem jutottunk előbbre. Egy bizonyos: az ÚRnak szolgálni csak örömmel lehet, ez pedig a kisközösség mindennapjaiban rejtőzik. Amikor az egyházban gondok jelentkeznek a tanítványokkal - nem elszórtan, hanem egyre nagyobb gyakorisággal -, akkor fel kell tenni a kérdést: Kinek szolgál a tanítvány? Magának vagy Mesterének?
Versengés...
Lk 22,24-26
