Dicsőítés...Imádkozzunk!
URam! Tiéd a dicsőség, s a hatalom. Áldj, hogy békességem legyen! Ámen
és ezt kiáltották: „Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” De ő így válaszolt: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
Lk 19,38-40
Milyen kár, amikor a mindennapokban elmarad a hozsánna, nincs Istent dicsérő szó, nincs ének, pillanatos emelkedettség, de van keserves igyekezet, törekvés, gond, amit semmi pénzért letenni nem akarunk, úgy ragaszkodunk hozzá, mintha egyetlen tulajdonunk lenne…
Aztán nagy lecke/megaláztatás az ember számára, ha helyette a kő magasztalja Istent, mert Isten sohasem maradhat dicsőítés nélkül. Ha nem mi, akkor majd az ég és a föld, a csillagok, a néma világegyetem teszi meg ezt. Erről beszél a nyolcadik zsoltár is… "Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?"
De, jaj, mit csinál az ember ezzel a sok dicsőséggel? Az értelem, a kultúra, a tudatos munkavégzés, az istenképűség ajándékaival? Magát dicsőíti általuk! Nem megdöbbentő ez? Az univerzumot mi néma űrnek szoktuk nevezni, de a zsoltáros azt mondja: a néma űr "szája" tele van Isten dicsőítésével! Csak a miénk nincs? Csak a mi szívünk van kőből, és a mi szájunk néma?
Hálaadásra hív Isten életünk minden napján. Mert a dicsőítés olyasmi, amiben egészen föloldódhat az ember. Ilyenkor lemállik lelkünkről a félelem, keserűség, elégedetlenség, a vádak, mert ott vagyunk lélekben Isten színe előtt. Ilyenkor fogyatkozó erőnk megújul, világosabbá válnak céljaink, s nem perlekedünk sorsunk miatt, hanem elfogadva képességeink határát megbékélünk.
A mai napot is Tőle kaptuk, ajándékba, és hálaadó szóval, és dicséretmondással, és hozsánnával tartozunk érte mennyei Atyánknak! Gyermeki szavaink, gyarló énekünk egyedül alkalmas arra, hogy az Isten építse általa az Ő hatalmát, és még ellenségeit is meghódoltassa…
Egészség - betegség...
A mai nap imádsága:
Uram! Hálát adok Neked egészségemért, s hálat adok Neked azért is, hogy naponként erőt adsz elhordozni ami megmaradt belőle... Uram add, hogy ne perlekedjem Veled, s embertársaimat se terheljem folyton panaszaimmal! Adj nekem derűs lelket, érző szívet, hogy észrevegyem, amikor szükség van rám, s néhány bátorító jó szóval vagy cselekedettel segíthessek elhordozni mások terheit. Uram, tedd nyilvánvalóvá akaratodat életemben, hogy a hiányban is megláthassam Teljességedet, s megtaláljam életem harmóniáját ebben a földi világban, ahová megszületni engedtél - olyannak, amilyennek -, de a Te kedvedre, s a Te dicsőségedre! Ámen
A süketet ne ócsárold, a vak elé gáncsot ne vess!
Félj Istenedtől! Én vagyok az ÚR!
3 Móz 19,14
Süket, vak, sánta, béna, nyomorék, fogyatékos, rokkant... a sort hosszan lehetne még folytatni azokkal a szavakkal, melyek már hangzásukban is kirekesztőek, s sokakban kellemetlen érzéseket keltenek. Sokan vannak ugyanis, akik iszonyodnak már a fogyatékos emberek látványától is, mert környezetükben, családjukban soha nem fordultak elő sérült emberek. A hiánnyal élők persze egészen másképpen látják önmagukat. Ők tudják - amit egészséges embertársaik (még) nem -, hogy az ember méltóságát nem fizikai-szellemi kondíciója adja, hanem az, hogy embernek születik erre a világra. (Komoly etikai kérdéseket vet fel azonban a modern orvostudomány következtében előállt helyzet, amikor nyilvánvaló, hogy az életmentő műtétek elvégzése ellenére sem lesz képes emberhez méltó, korlátázott életet élni. Lehetséges, hogy az orvoscsoport a párszázgrammos emberkezdetkék életbentartásával a szakmai újságok címlapjára kerül vagy legállábis emeli Dr. X és Dr. Z. publikációs indexét, de együttélni, elhordozni a sérült embert nem nekik kell.)
Óriási dolog, hogy társadalmunkban intézményeket tartanak fenn az ilyen embertársaink élethossziglani ápolására - bár errefelé, ebben a közép-európai különös magyar valóságban az intézmények többsége heroikus küzdelmet folytatnak az életbenmaradásukért -, de elhordozni a hiányt méltósággal, szeretettel, csakis a család képes... Jegyezzük meg: külső és felső/isteni segítség nélkül, azonban a család ereje is véges!
Európában minetegy 50 millió (!), valamilyen fogyatékkal élő ember él. Sokan születésüknél fogva kényszerülnek hiánnyal élni, mások balesetben váltak csökkent képességűvé. Vannak persze olyanok is, akik maguk rontottak állapotukon. Németországban a 20-35 év közötti fiatalok 14%-a(!) halláskárosult, a szakemberek szerint köszönhető ez a fülsértő zene hallgatásának. Drogok, alkohol vagy éppen a mértéktelen elhízás is tehet életvitelben korlátozottá... Nem sok értelme van a pontozni, s táblázatba sorolni az emberek fogyatékosságait, hiszen mindenkinek a maga baja a legnehezebb teher, de tény hogy az egészséges ember messze többet is megtehetne állapotának megőrzésért. Pál apostol így mondja: "Hát nem tudjátok, hogy testetek a bennetek élő Szentlélek temploma?" Ha pedig templom, akkor nagyobb megbecsülést, gondoskodást érdemelne.
Az állatvilágban olykor megható gondoskodásnak lehetünk tanúi: egyik patkány vak társát fűszállal vezeti az élelemhez, az elefántcsorda egészséges tagjai addig nem esznek, míg elvesztett ormányú társukat - mindegyik elefánt egy-egy fűcsomóval - jól nem lakatják... Nekünk embernek sem okozna nagy problémát sérült embertársainkról való gondoskodás, ha a szociális rendszerünk igazságosabb lenne. Amíg azonban a gyógyítást a 21. században is az üzleti szellemű magánérdek igazgatja, addig nagy változást nem várhatunk... Fogyatékkal élő embertársaink pedig itt élnek közöttünk.
Az ember büszke teremtés, s ha elveszik vagy korlátozzák büszkeségünket, akkor az nagyon tud fájni. Ez azért van, mert az ÚRIsten méltóságteljes életre teremtett mindnyájunkat. Talán nem is gondoljuk, hogy olykor egy-egy őszinte mosoly, derűs pillantás, természetes gesztus, milyen sokat jelent korlátozottságban élő embertársainknak. Az ilyen méltóságteli találkozásban mindenki kap, mert Isten a hiányban is képes megmutatni az élet ajándékozó gazdagságát...
A süketet ne ócsárold, a vak elé gáncsot ne vess!
Félj Istenedtől! Én vagyok az ÚR!
3 Móz 19,14
Süket, vak, sánta, béna, nyomorék, fogyatékos, rokkant... a sort hosszan lehetne még folytatni azokkal a szavakkal, melyek már hangzásukban is kirekesztőek, s sokakban kellemetlen érzéseket keltenek. Sokan vannak ugyanis, akik iszonyodnak már a fogyatékos emberek látványától is, mert környezetükben, családjukban soha nem fordultak elő sérült emberek. A hiánnyal élők persze egészen másképpen látják önmagukat. Ők tudják - amit egészséges embertársaik (még) nem -, hogy az ember méltóságát nem fizikai-szellemi kondíciója adja, hanem az, hogy embernek születik erre a világra. (Komoly etikai kérdéseket vet fel azonban a modern orvostudomány következtében előállt helyzet, amikor nyilvánvaló, hogy az életmentő műtétek elvégzése ellenére sem lesz képes emberhez méltó, korlátázott életet élni. Lehetséges, hogy az orvoscsoport a párszázgrammos emberkezdetkék életbentartásával a szakmai újságok címlapjára kerül vagy legállábis emeli Dr. X és Dr. Z. publikációs indexét, de együttélni, elhordozni a sérült embert nem nekik kell.)
Óriási dolog, hogy társadalmunkban intézményeket tartanak fenn az ilyen embertársaink élethossziglani ápolására - bár errefelé, ebben a közép-európai különös magyar valóságban az intézmények többsége heroikus küzdelmet folytatnak az életbenmaradásukért -, de elhordozni a hiányt méltósággal, szeretettel, csakis a család képes... Jegyezzük meg: külső és felső/isteni segítség nélkül, azonban a család ereje is véges!
Európában minetegy 50 millió (!), valamilyen fogyatékkal élő ember él. Sokan születésüknél fogva kényszerülnek hiánnyal élni, mások balesetben váltak csökkent képességűvé. Vannak persze olyanok is, akik maguk rontottak állapotukon. Németországban a 20-35 év közötti fiatalok 14%-a(!) halláskárosult, a szakemberek szerint köszönhető ez a fülsértő zene hallgatásának. Drogok, alkohol vagy éppen a mértéktelen elhízás is tehet életvitelben korlátozottá... Nem sok értelme van a pontozni, s táblázatba sorolni az emberek fogyatékosságait, hiszen mindenkinek a maga baja a legnehezebb teher, de tény hogy az egészséges ember messze többet is megtehetne állapotának megőrzésért. Pál apostol így mondja: "Hát nem tudjátok, hogy testetek a bennetek élő Szentlélek temploma?" Ha pedig templom, akkor nagyobb megbecsülést, gondoskodást érdemelne.
Az állatvilágban olykor megható gondoskodásnak lehetünk tanúi: egyik patkány vak társát fűszállal vezeti az élelemhez, az elefántcsorda egészséges tagjai addig nem esznek, míg elvesztett ormányú társukat - mindegyik elefánt egy-egy fűcsomóval - jól nem lakatják... Nekünk embernek sem okozna nagy problémát sérült embertársainkról való gondoskodás, ha a szociális rendszerünk igazságosabb lenne. Amíg azonban a gyógyítást a 21. században is az üzleti szellemű magánérdek igazgatja, addig nagy változást nem várhatunk... Fogyatékkal élő embertársaink pedig itt élnek közöttünk.
Az ember büszke teremtés, s ha elveszik vagy korlátozzák büszkeségünket, akkor az nagyon tud fájni. Ez azért van, mert az ÚRIsten méltóságteljes életre teremtett mindnyájunkat. Talán nem is gondoljuk, hogy olykor egy-egy őszinte mosoly, derűs pillantás, természetes gesztus, milyen sokat jelent korlátozottságban élő embertársainknak. Az ilyen méltóságteli találkozásban mindenki kap, mert Isten a hiányban is képes megmutatni az élet ajándékozó gazdagságát...
Kicsinység...
A mai nap imádsága:
Uram! Áldott légy hatalmad nagyságáért, s hogy mindezt életemben megláthatom! Ámen.
"...egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad."
1 Pt 5,5
Egy olyan társadalomban, ahol semmi sem sikeresebb a sikernél, az "alázatosság" nem a kedvelt csengésű szavak közé tartozik. A modern gondolkodásban az alázatosság az alávetettséget jelenti, márpedig az ember nem szolgaságra, hanem szabadságra született. Az igazi szabadságba persze beletartozik a szabadságról való önkéntes lemondás is, de ez viszont csak magasabb rendű etika által lehetséges - ami pedig Isten nélkül nehezen megvalósítható.
A gőgös ember abban bízik, ami nem az övé, amit csak kölcsönbe kapott: az erejében, az ügyességében. Az ilyen ember még nem látja (be), hogy minden emberi erő, egészség idővel megfogyatkozik, hogy az élet, aminek pezsgését oly jó élvezni - elmúlik... A gőgös ember azért nem lát, mert a fény, a siker csillogása elvakítja. Az ilyen ember tekintete nem azt fürkészi, ami lent, elrejtve van, hanem mindig azt keresgéli, ami fönt ragyog. A gőgösség egyik alaptulajdonsága, hogy az árnyékot is a felhők között keresi...
Márpedig a megoldás nem fönt van, hanem lent, itt a földi létben. Isten határozott célja, hogy emberként létezzünk, hogy néhány évtizeden át megtapasztaljuk végességünket, s az Őreá hagyatkozás kegyelmét. Aki képes lehajolni a kicsihez, a szerényen megbújó kis virágban is meglátja Teremtője óriási hatalmát, tökéletes rendjét, s a lét egyetemes, felülmúlhatatlan szépségét.
"...egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad."
1 Pt 5,5
Egy olyan társadalomban, ahol semmi sem sikeresebb a sikernél, az "alázatosság" nem a kedvelt csengésű szavak közé tartozik. A modern gondolkodásban az alázatosság az alávetettséget jelenti, márpedig az ember nem szolgaságra, hanem szabadságra született. Az igazi szabadságba persze beletartozik a szabadságról való önkéntes lemondás is, de ez viszont csak magasabb rendű etika által lehetséges - ami pedig Isten nélkül nehezen megvalósítható.
A gőgös ember abban bízik, ami nem az övé, amit csak kölcsönbe kapott: az erejében, az ügyességében. Az ilyen ember még nem látja (be), hogy minden emberi erő, egészség idővel megfogyatkozik, hogy az élet, aminek pezsgését oly jó élvezni - elmúlik... A gőgös ember azért nem lát, mert a fény, a siker csillogása elvakítja. Az ilyen ember tekintete nem azt fürkészi, ami lent, elrejtve van, hanem mindig azt keresgéli, ami fönt ragyog. A gőgösség egyik alaptulajdonsága, hogy az árnyékot is a felhők között keresi...
Márpedig a megoldás nem fönt van, hanem lent, itt a földi létben. Isten határozott célja, hogy emberként létezzünk, hogy néhány évtizeden át megtapasztaljuk végességünket, s az Őreá hagyatkozás kegyelmét. Aki képes lehajolni a kicsihez, a szerényen megbújó kis virágban is meglátja Teremtője óriási hatalmát, tökéletes rendjét, s a lét egyetemes, felülmúlhatatlan szépségét.
Lelkiismeret...
A mai nap imádsága:
URam! Utaidat mutasd meg nekem, s add, hogy igéd legyen ösvényem világossága! Ámen
Dávid nagy haragra gyulladt az ellen az ember ellen, és ezt mondta Nátánnak: Az élő ÚRra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt tette! A bárányért négyszer annyit kell fizetnie, mivel ezt tette, és mivel könyörtelen volt. Akkor ezt mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember!
2 Sám 12,5-7a
Jézus URunk arra tanít, hogy másnak is olyan mértekkel mérjünk, mint amilyen mértékkel magunknak is mérünk. Jóllehet e tanítás igazságát nem kérdőjelezték meg Jézus korában sem - tudták, hogy az azonos mérce a társadalmi béke, az összetartozás garanciája -, mégis kettős mércével élték mindennapjaikat. (Más szemében a szálkát, sajátjukban a gerendát sem - klasszikus esete!) Nem kell messzire tekintgetnünk, hogy nyilvánvalóvá váljék: a kettős erkölcsiség ma is jelenvaló, alapvető(?) emberi tulajdonságunk/gyarlóságunk. Amit magunknak, mieinknek megbocsájtóan elnézünk, ugyanazt másoknál látva/tapasztalva rögtön felszisszenünk, sőt, esetleg még fel is háborodunk.
Az egyik kiemelkedően fontos területe az életnek, ahol különösen is kísért a kettős erkölcsiség: a szexualitás. Könnyű lenne csak a különböző biológiai kódokra--parancsokra, a hormonális programozottságunkra vagy éppen az eltérő életritmusra fogni a kapcsolatzúzó hűtlenséget, jóllehet a "félrelépés" - milyen megértő megfogalmazás ez.. érdekes(!) a német ezt "Seitensprungnak" azaz "(másik)oldalra ugrásnak" nevezi, s ebből kiérezhetjük, hogy egy szövetségi hely feladásáról van szó... - szóval ez a különböző kultúrákban, különböző intenzitással előforduló "eset", ez nem élettani, hanem elsősorban etikai(emberségi!) kérdés. Ha valakinek "belefér" a világlátásába, hogy más asszonyát elcsábítsa - ahogyan ezt a "nagy Dávid" király is tette eléggé gyalázatos körülmények közepette, testőrparancsnokának, Úriásnak a feleségével, Betsabéval -, akkor bizony Dávidnak nem a tesztoszteron-szintjével volt a probléma, hanem az emberségével! (Ezért ennyire felháborító és fájdalmas - ókorban és csúcstechnológiás modern világunkban egyaránt - a hűtlenségben megmutatkozó embertelenség.)
Érdekes adalék. Amikor Bill Clintont megkérdezték regnálásának idején Monica Lewinsky fehérházi jogász-gyakornokkal folytatott, csúnyán elhíresült "szexuál-afférja" kapcsán - s most nem Bill védelmében, csak tényként említsük meg: melyik elnöknek, királynak, nagyhatalmú prominensnek nem voltak hűtlenkedési ügyei? -, megkérdezték: "Elnök úr, miért...?" Clinton röviden, de annál többet mondóan csak ennyit válaszolt: "Mert megtehettem..."
A hatalom mindig deformál, nincs menekvés(!) - az ember már csak ilyen, uralkodni akar: férj a feleség felett, tanár a diák felett, politikus a vezetettjei felett, olykor még a pap is a gyülekezete felett! Belénk-kódolt uralkodni-vágyásunkat csak az változtathatja meg, ha elismerjük: felettünk van még Valaki, Aki mindennek az URa! Aki Istenre figyel, az nem veszíti el józanságát, annak élete erőtől duzzad, nem retteg, nem csügged el, mert tudja, mennyei URa szeretete által képes egyedül az önzetlen szeretetre... Ez nem ítélet, ez evangélium!
A mai nap imádsága:
Uram! Békíts ki önmagammal, hogy felfedezzelek! Ámen
Példázat ez nekünk a mostani időre, hogy ott olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni a szolgálattevőt. Ezek a külső rendelkezések, amelyek ételekre, italokra és különböző mosakodásokra vonatkoznak, csak az új rendelkezés idejéig kötelezők.
Zsid 9,9-10
Pál apostolt nem véletlenül tartják vallásos zseninek, "második Mózesnek"... Rabbinikus éleslátásával - s persze a JóIsten kegyelme révén - felismerte, Jézus tanítása nem Jáhve- Isten ellen buzdít, hanem pontosan arra, amit célként tűz ki minden igazhitű ábrahámita, de minden jószándékú vállakozás ellenére sem sikerült elérni az ó-szövetség népeként: teljességgel betölteni a törvényt. Aki mégis azt gondolta, hogy ezt már elérte, az tévhitben él, s bizony farizeus! Bár sokan a 'farizeus-lelkületet' zsidó magatartásnak vélik - még az újszövetségi történetek is együtt emlegetik őket az 'írástudókkal, főpapokkal" -, valójában örök emberi, negatív viselkedés-mintáról van szó. Mást mutatni, mint 'ami van' - egyáltalán nem zsidó találmány, hanem örök emberi őstulajdonságunk! Ahogyan igaznak, erkölcsi értelemben véve tisztának lenni ugyanígy örök emberi vágyunk. Ha nincs meg bennünk ennek a tisztaságnak az érzése, akkor békességünk sincs: Kínoz minket a hiány, a jónak a hiánya.
Az eldöntendő kérdés mindig a "Na de hogyan?"... Az ókor maroknyi népe - Ábrahám-Izsák-Jákób"-megjelöléssel - úgy gondolta, ahogyan az általános elképzelés is volt a régmúltban, hogy az Istent csakis a legszentebbel lehetséges kiengesztelni: ez pedig a vér. A vér, ami az élet egyetemes szimbóluma. (Ha elfolyik a vér, visszafordíthatatlanul beáll a halál. A vér ezért különös tisztelettel övezett a zsidóság gondolatvilágában.) Az Istennel kötött új szövetség lényege az az emberi felismerés, hogy Istent semmivel nem lehet 'kiengesztelni', hiszen ha ez kivitelezhető lenne, akkor utat vágna a véges teremtményi ember a Végtelen Isten felé - ez pedig teológiai ellentmondás. Egy út van csak, Őt pedig Isten maga küldi el a véges emberhez - ez az egyetlen mentségünk, s ennek a jóhíre amit evangéliumként hirdetünk!
Amit a törvény szorításában élő zsidók értettek, az a hellén-műveltségű ember számára érthetetlennek tűnt. A zsidók nagyon jól tudták, mit jelent az engesztelő áldozat, ezt gyakorolták hosszú évszázadokon keresztül, ezért nem okozott gondot nekik, hogy az Istent ki kell békíteni, de a görögök számára ez teljességgel érthetetlen... Pál apostoli zsenialitása éppen abban rejlik, hogy megfordítja a dolgokat - hiszen számára az a lényeges, hogy közelebb vigye az embereket az Istenhez -, s ezért azt mondja: "Isten titeket békített ki önmagával, Krisztusban."
S valóban, mi haragszunk Istenre, s nem Ő mireánk, mi perlekedünk Ővele, Ő pedig 'csak' szeret... Ennek felismerése új távlatba helyezi egész életünket...
Példázat ez nekünk a mostani időre, hogy ott olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni a szolgálattevőt. Ezek a külső rendelkezések, amelyek ételekre, italokra és különböző mosakodásokra vonatkoznak, csak az új rendelkezés idejéig kötelezők.
Zsid 9,9-10
Pál apostolt nem véletlenül tartják vallásos zseninek, "második Mózesnek"... Rabbinikus éleslátásával - s persze a JóIsten kegyelme révén - felismerte, Jézus tanítása nem Jáhve- Isten ellen buzdít, hanem pontosan arra, amit célként tűz ki minden igazhitű ábrahámita, de minden jószándékú vállakozás ellenére sem sikerült elérni az ó-szövetség népeként: teljességgel betölteni a törvényt. Aki mégis azt gondolta, hogy ezt már elérte, az tévhitben él, s bizony farizeus! Bár sokan a 'farizeus-lelkületet' zsidó magatartásnak vélik - még az újszövetségi történetek is együtt emlegetik őket az 'írástudókkal, főpapokkal" -, valójában örök emberi, negatív viselkedés-mintáról van szó. Mást mutatni, mint 'ami van' - egyáltalán nem zsidó találmány, hanem örök emberi őstulajdonságunk! Ahogyan igaznak, erkölcsi értelemben véve tisztának lenni ugyanígy örök emberi vágyunk. Ha nincs meg bennünk ennek a tisztaságnak az érzése, akkor békességünk sincs: Kínoz minket a hiány, a jónak a hiánya.
Az eldöntendő kérdés mindig a "Na de hogyan?"... Az ókor maroknyi népe - Ábrahám-Izsák-Jákób"-megjelöléssel - úgy gondolta, ahogyan az általános elképzelés is volt a régmúltban, hogy az Istent csakis a legszentebbel lehetséges kiengesztelni: ez pedig a vér. A vér, ami az élet egyetemes szimbóluma. (Ha elfolyik a vér, visszafordíthatatlanul beáll a halál. A vér ezért különös tisztelettel övezett a zsidóság gondolatvilágában.) Az Istennel kötött új szövetség lényege az az emberi felismerés, hogy Istent semmivel nem lehet 'kiengesztelni', hiszen ha ez kivitelezhető lenne, akkor utat vágna a véges teremtményi ember a Végtelen Isten felé - ez pedig teológiai ellentmondás. Egy út van csak, Őt pedig Isten maga küldi el a véges emberhez - ez az egyetlen mentségünk, s ennek a jóhíre amit evangéliumként hirdetünk!
Amit a törvény szorításában élő zsidók értettek, az a hellén-műveltségű ember számára érthetetlennek tűnt. A zsidók nagyon jól tudták, mit jelent az engesztelő áldozat, ezt gyakorolták hosszú évszázadokon keresztül, ezért nem okozott gondot nekik, hogy az Istent ki kell békíteni, de a görögök számára ez teljességgel érthetetlen... Pál apostoli zsenialitása éppen abban rejlik, hogy megfordítja a dolgokat - hiszen számára az a lényeges, hogy közelebb vigye az embereket az Istenhez -, s ezért azt mondja: "Isten titeket békített ki önmagával, Krisztusban."
S valóban, mi haragszunk Istenre, s nem Ő mireánk, mi perlekedünk Ővele, Ő pedig 'csak' szeret... Ennek felismerése új távlatba helyezi egész életünket...
