Bölcsesség...


A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy észrevegyem múlandóságomat, s ne kergessem a véges lehetőségek között a múlandó álmokat! Ámen



Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!
Zsolt 90,12

Fiatalon lehet az ember okos, de bölcs nem -, s milyen igaza van a régi szólásnak! Fiatalságunk varázsa éppen abban van, hogy nem számoljunk napjainkat, de éveinket sem. Egy-egy születésnap édes-szomorkás pillanata persze érezteti velünk, hogy az idő a mi életünkben sem állt meg, de életünk feléig (35. év) nem igazán törődünk vele. Habzsoljuk a fényt, az életet - már amennyire megtehetjük -, s közben arról álmodozunk, hogy egyszer majd - amikor már megvalósítottuk céljainkat - elkezdünk élni. Ha végre elértük azt a státuszt, életszínvonalat, amit karrier-tervünkben (ez ma nagyon divatossá vált, lassan társadalmi elvárás, hogy karrierterve legyen az emberfiának/-lányának) akartunk, na akkor elkezdünk úgy élni, ahogyan mindig is szerettünk volna eltölteni véges napjainkat...

A baj (tragédia?) csak abban rejlik, hogy ez a nap ugyan karnyújtásnyira ott lebeg előttünk, de valami folytán mindig átcsúszik a holnapba! A már majdnem-megvalósultság másnap reggel újra az ígéret álarca mögül kacag ránk, s így megy ez napról napra, hosszú éveken át, s az éveket változatlanul nem számoljuk. Már rég gyermekeink kacaja feledtethetné velünk a világpolitika aktuál-őrültjeinek közösségpusztító ámokfutásait; férjünk/feleségünk ölelő karjaiban, családunk elrejtettségében pihenhetnénk ki a mindennapi stressz fáradalmait; de se feleség, se férj, se család, se gyerek, csak a munkás hétköznapok, a különféle terminusok/kötelezettségek végeláthatatlan sora, meg-megszakítva a hétvégék kínzó magányával...

Aki nem számlálja napjait - s nagyon sokan nem számolják, mondván: "Minek? Hiszen kiszámíthatatlan a holnap!" -, az egyszer csak azt veszi észre, hogy rászámolnak. Életvezetési hibáinak bűn-terhe egyre kínzóbbá válik, mert bűn nem csak a rossz megcselekvése, de a jó elmulasztása is! Mennyi szeretetet, áldozatot hozhattunk volna azért/azokért, akik fontosak nekünk, csak nem jutottunk el annak felismeréséig, hogy ki az, aki(k) nekünk mindennél fontosabb(ak)...

Mi tehát a megoldás? -, mert mindenki a megoldást keresi, de oly nehezen találja. A Szentírás arra tanít minket, hogy a "bölcsesség kezdete, az ÚRnak félelme". Azaz félve tisztelnünk kell(ene) nemcsak az Élet URát, de respektálnunk kell(ene) a múlandó Életet magát is. Életünk ugyanis nem mint egy isteni kis magocska, mely magába zár álmokat és ígéreteket, tartalmat, szépséget és kiteljesedéat - sőt még az örök élet ajándékát is belekódolta Teremtőnk -, de ahhoz hogy ez termést hozzon, ezt a magocskát (életünket) nem szabad őrizgetnünk, hanem a jó földben el kell emésztődnie, azaz felelősen élnünk kell másokért az élet Isten-adta normalitásában... ha erre rájövünk, érdekes módon szeretetünk megosztása által elkezdünk bölcsülni is...

 

Isten dolgai...


A mai nap imádsága:

Uram! Nehéz megértenem mindazt, amit tanítani akarsz nekem. Adj nekem kedvet, erőt és lehetőséget, hogy tanításaid által gazdagodjak, s gazdagíthassak másokat is! Ámen



Tanítványai közül sokan, amikor ezt hallották, így szóltak: "Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?"
Jn 6,60

Jézus tanítványai már megszokhatták volna, hogy Jézus tanításaiban megdöbbentő kijelentéseket tesz... De hiába az évekig tartó követés - a hagyomány szerint Jézus három évig tanította övéit -, az Istenről szerzett naponkénti tudást/új tapasztalást nem lehet "megszokni", nekünk véges teremtményeknek életreszóló kihívás Isten dolgait "befogni". Éppen ez adja a keresztény élet alapját, hogy ti. egész életünkön át tanulunk, keressük az összefüggéseket, igyekszünk minél jobban belelátni Isten országának titkaiba, s próbálunk elmélyülni hitünkben, ami nem más, mint a lélek naponkénti emelkedése az Örökkévalóhoz. Jézus tanításai "kemény beszédek" - s nemcsak az Isten majdan megtapasztalható országáról. Az igazi nehézséget a hétköznapok isteni elvárásai adják: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" vagy "aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is" avagy "Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre. (Mt 5,39-41)

Ha csak esztétikai-, filozófiai-, etikai eszmefuttatásokat várna el tőlünk a JóIsten, akkor talán nem is lenne semmi baj. Kényelmesen hátradőlnénk foteleinkben és mindenféle következmény nélkül beszélgetnénk egymással az Isten országáról... De ahogyan Pál apostol írja: "nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben". Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy nem azok öröklik Isten országát, akik mondogatják "URam, URam!", hanem akik cselekszik a Mennyei Atya akaratát...

Megcselekedni mindazt, ami istenképűségünk bizonyítéka lehet ebben a világban - meglehetősen "kemény dolog". Ennél azonban sokkal nehezebb az, hogy a "Vagyok, Aki Vagyok" üdvtervéből valami keveset megértsünk. Ami azonban az embernek lehetetlen, Istennél lehetséges... mindazonáltal jól tesszük, ha szívünkbe zárjuk "tudásunkat/tapasztalásainkat" - s ahogyan Mária is tette - odabenn forgatjuk azokat...

 

Keresés..


A mai nap imádsága:

URam! Sokáig gondoltam, hogy én kereslek Téged, mostmár tudom: mindig is Te kerestél engem. Add, hogy megmaradjak Nálad, s növekedni tudjak kegyelmed által hitben és szeretetben! Ámen
Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy-e el megkeresni az eltévedtet?
Mt 18,12
"Hát... attól függ!" - vágnák rá a választ sokan manapság. Nem csak az idillikus kép - az elcsatangolt báránykát kereső pásztor-Jézus -, érthető nehezen a ma embere számára, de amikor a nyájból csak egy van a helyén, s a többi 99 szerte a világban bóklászik mindenfelé -, akkor különösen is nehezen értelmezhető ez a jézusi kérdés.
Nyilvánvaló, hogy perfekcióra teremtett lények vagyunk, még ha nem is tudunk tökéletessé válni soha. A vágy azonban egész életünkön át ott motoszkál bennünk, olykor-olykor megmelengetve lelkünket: "De jó is lenne, ha helyén lennének a dolgaim!" Aztán ebbéli vágyakozásunkban szigorú határidőket szabunk magunknak: törik, ha szakad, eddig befejezem ezt vagy azt a munkát... a nyár kezdetéig elérem az ideális súlyomat... ha megszerzem magamnak ezt vagy azt, onnantól kezdve minden másképp lesz, sőt sokan közülünk még azt is megfogadják, ha ez vagy az sikerül, akkor teljesen megváltoznak, s bizony még a templomba is rendszeresen járni fognak... Aztán el-, betelik az idő, s a kitűzött dátumok után se változik meg semmi! A feladat bevégzése csúszik vagy a fontos munka helyett adódik egy még fontosabb, s még a kitűzött ideális testsúlyt sem értük el, vagy ha igen, akkor sikerrel "visszaszedtük" magunkra - plusz egy-két kiló kíséretében -, s hiába szereztük meg magunknak, amit kívántuk, a templom ezután sem vált második otthonunkká... életünkben megint nem marad hely a JóIstennek.
Hol a hiba? Bennünk, a körülményekben? Esetleg a JóIsten az oka mindennek, hogy ilyen tökéletlen sorsot rendelt nekünk? Belénkplántálta a vágyat, sőt még a Mester is buzdít minket: "Legyetek tökéletesek!" - csak isteni előrelátásában a hozzávalókat nem adná meg? Nemde az lehet a probléma, hogy mi mindig mást értünk tökéletességen, mint az ÚRIsten? Annyi bizonyos, hogy sokszor mentegetődzünk: "Senki sem tökéletes!" - s ilyenkor bántó hiányosságainkat, bosszantó mulasztásainkat kívánjuk leplezni. Isten előtt azonban nincs semmiféle titok, éppen ezért Őelőtte az a "tökéletes", aki be-, megvallja, hogy Teremtője nélkül tökéletlen. Ha tehát nem lakozik lelkünkben a felismerés: Isten nélkül semmik vagyunk, akkor még nem teljes az életünk, de ha felismerjük, hogy hiányzik nekünk az Isten, akkor indultunk el tökéletessé formálódás halálig tartó útján. "Kerekké a világ" számunkra csak akkor válhat, ha Istent beengedjük az életünkbe, azaz ha nem nyűg nekünk a Vele való közösség, az imádkozás, hanem kívánt életforma, Gondviselésére való, örömteli, őszinte ráhagyatkozás.
Isten maga a teljesség. Teremtettségében egyetlen atom sem létezik "véletlenül", mindannyian az Ő akaratából vagyunk ebben a világban. Éppen ezért keres minket, s egész életünkben vonz magához: kit így, kit úgy. Idővel aztán mindenki rádöbben: csak tisztán, szépen, az isteni értékek szerint élve van perspektívája az életnek, mert a tökéletesség, azaz a hiányérzetünk leküzdése csak egyféleképpen lehetséges: ha Vele együtt szeretünk, úgy, ahogyan Ő kívánja...

 

Mammon...


A mai nap imádsága:

Uram! Segíts, hogy ne vesszek el a múlandók szeretetében, s adj nekem mindig annyit, amennyire szükségem van, hogy hálaadással dícsérhesselek Téged! Ámen



"Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak."

Mt 6,24

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szomorú király és annak egy apródja, mely mint minden nagyon szomorú király apródjához illik, nagyon boldog volt. Minden reggel ébresztette a királyt, reggelit vitt neki, miközben trubadúr énekeket dúdolgatott. Átszellemült arcán széles mosoly ült, mindig nyugalommal és örömmel állt hozzá az élethez. Egy nap a király hivatta:

- Apród! - mondta - Mi a te titkod?
- Milyen titok, felség?
- Mi az örömöd titka?
- Nincs itt titok, felség.
- Ne hazudj, apród. Küldtem már bitóra csekélyebb sértésekért is, mint egy hazugság!
- Nem hazudok felség, nincs titkom.
- Miért vagy mindig vidám és boldog? Hmmm? Miért?
- Uram, nincs okom a szomorúságra. Felséged kitüntet azzal, hogy szolgálhatom. Hitvesemmel és gyermekeimmel abban a házban lakunk, melyet a királyi udvar bocsátott rendelkezésünkre. Öltöztetnek és etetnek, és ezenfelül még olykor egy kis pénzt is kapunk, hogy szeszélyünket kielégíthessük. Hogy ne lennék boldog?
- Ha nem mondod el titkodat azonnal, fejedet veszted! - mondta a király. Senki sem lehet boldog azért, amiket említettél.
- De felség, nincs titkom... szeretnék a kedvében járni, de nincs olyan amit elhallgatok.
- Eredj! Eredj, mielőtt még hivatnám a hóhért!

A szolga mosolygott, meghajolt és kiment a teremből. A király örjöngött, nem értette miért boldog az apród, amikor kölcsönben él, használt ruhát hord és csak a királyi asztal maradékát eszi. Miután megnyugodott a legbölcsebb tanácsadóját hivatta, és elmesélte neki a beszélgetést.
- Miért boldog az az ember?
- Oh Felség, az a helyzet, hogy nincs benne a körben.
- A körön kívüli?
- Így van.
- És ettől boldog?
- Nem uram. Ez az amitől nem boldogtalan.
- No lássuk értem-e? A körben lenni tehát a boldogtalanságot jelenti.
- Így van.
- És ő nincs benne.
- Így van.
- És hogy lépett ki?
- Sosem volt benne...
- Milyen kör ez?
- A kilencvenkilences kör...
- Igazán nem értelek!
- Csak akkor értenél, ha hagynád hogy bemutassam neked.
- Hogyan?
- Hagyd hogy az apródod belépjen a körbe.
- Igen! Kötelezzük rá, hogy lépjen be!
- Nem, Felség, nem lehet kényszeríteni senkit a belépésre.
- Akkor be kell csapni!
- Nem szükséges, Felség. Ha megadjuk neki az alkalmat önként lép be.
- De nem jön rá majd, hogy ez azzal jár, hogy boldogtalan lesz?
- De rájön...
- Akkor nem lép be.
- Nem tudja majd elkerülni...
- Azt mondod, hogy tudatában lesz, hogy boldogtalansággal jár ebbe a nevetséges körbe tartozni és még így is belép és nem tud majd kilépni?
- Így van, Felség... Hajlandó vagy elveszíteni egy kíváló szolgát hogy megértsd a kör működését?
- Igen.
- Jól van. Ma este érted megyek, készíts elő 99 aranypénzt, tedd egy bőrzsákba. Se többet, se kevesebbet!
- Ennyi? Vigyem esetleg testőreimet?
- Csak a bőrzsákot. Este találkozunk, Felség.
Így történt, hogy aznap este a bölcs a királyért ment. Együtt az apród házához settenkedtek, ott várták meg a hajnalt. A házban kigyulladt az első gyertya. A bölcs a zsákot az ajtóra kötözte egy üzenettel, mely így szólt: EZ A KINCS A TIED. EZ EGY JUTALOM, MERT JÓ EMBER VAGY. ÉLVEZD ÉS NE MOND EL SENKINEK HOGY TALÁLTAD.

Miután az ajtóra kötözte, bekopogott és újra elbújt. A szolga kijött, meglátta a zsákot, elolvasta az üzenetet, megrázta a táskát, s ahogy a fémek csörgését meghallotta összerezzent, magához szorította a kincset, körülnézett, hogy megbizonyosodjon senki se látta meg, és bement a házba. Kívülről hallatszott, hogyan zárja be az ajtót, míg a király s bölcs az ablaknál elbújtak, hogy megfigyelhessék a jelenetet. Az inas mindent lesöpört az asztalról, kiürítette a zsákot és nem hitt a szemének... Egy hatalmas rakás aranypénz! Mit rakás? Egy hegy volt ez az ő számára! Ő, aki sose érintett egy aranypénzt sem ,most egy egész hegynyi volt előtte... Meg-megérintette, simogatta, a gyertyafényben csillogtatta őket. Így játszadozott, aztán 10 darabonként kupacokba rakta...

Első, második, harmadik, negyedik... de az utolsó kupacba csak 9 érme jutott! Körülnézett az asztalon, a földön, végül a zsákba kukkantott. Hát ez ez nem lehet... Kiraboltak! - kiáltotta - Kiraboltak! Mindenütt kereste, de hiába. Míg az asztalon, mintha gúnyolódna vele egy halom tündöklő érme, csak arra emlékeztette, hogy 99 aranypénz... "csak" 99... "Kilencvenkilenc érme. Sok pénz" - gondolta. "De hiányzik egy érme. Kilencvenkilenc nem kerek szám." - gondolta "Száz, az kerek szám, de kilencvenkilenc, az nem..."

A király és bölcs tanácsosa az ablakon keresztül figyelték, hogy az apród arca már nem volt a régi. Összehúzódott a szemöldöke, arcára feszült vonások ültek. A szolga visszatette az érméket a zsákba, körülnézett hogy a házban senki nem látta-e meg, és elrejtette a zsákot. Aztán papírt, tollat ragadott és számolni kezdett. Hangosan rágódott, vajon mennyi időt kellene még dolgoznia ahhoz, hogy megvehesse a hiányzó századik érmét. Hajlandó lenne ezért keményen dolgozni, amig el nem éri. Talán utána már nem is kellene többet dolgoznia... Hiszen száz aranypénzzel az ember már gazdag, nem is kell dolgoznia, nyugodtan élhet...

Hangosan így gondolkodott: Ha dolgozik és rendszeresen félretesz, és még egy kis extra pénz is bejön, talán 11 vagy 12 év elég lenne, hogy megszerezhesse azt a hiányzó egy aranypénzt. "De tizenkét év nagyon hosszú idő!" - gondolta. Talán megkérhetné a feleségét, hogy dolgozzon a faluban - egy ideig. Ő pedig délután 5 után, amikor végetér munkája a palotában, vállalhatna valamit, amivel estig dolgozhatna egy kis plussz pénzért. Osztott-szorzott... Így talán 7 év is elég lenne, hogy összehozzák..."Hét év, hét év... Ez túl sok idő!" Talán bevihetnék a faluba a megmaradt ennivalót esténként, és eladhatnák. Hisz minél kevesebbet esznek, annál többet tudnak majd eladni. Eladni és eladni... Ekkor még nyár volt és meleg volt. Arra gondolt: Minek nekünk annyi téli ruha? Minek egynél több cipő? Óriási ugyan az áldozat, de 4 év iszonyatos erőfeszítése után meglenne a századik érme...

A király és bölcs tanácsosa visszatértek a palotába. Az apród "sikeresen" belépett a kilencvenkilences körbe... Az elkövetkező hónapokban a szolga a kigondolt terve szerint cselekedett...

Egy nap az apród a királyi szobába mérgesen lépett be.
- Mi bajod? - kérdezte a király jószándékúan.
- Semmi bajom Felség, semmi bajom...
- Nem is olyan régen még énekeltél és nevettél!
- Dolgozom, nemigaz? Vagy mit kíván, Felség? Legyek udvari bohóc és trubadúr is?

Kis idővel a király menesztette a szolgát. Nem kellett neki egy olyan apród, akinek mindig rossz a hangulata...

Osho: A három kincs c. műve alapján

 

Testvéreinkért, akik velünk együtt járnak az élet útján...

 



A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Világosítsd meg szívemet és értelmemet, hogy harmóniában élhessek Veled, a világgal és önmagammal! Ámen



Pál írja: Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.
Fil 1,21-24



Pál missziói útjainak eredményessége - az Isten kegyelmén túl -, életének hitelessége volt. Ma sincs ez másképp: A kereszténységet a keresztények viselkedése alapján ítélik, ahogyan az összes többi vallásnál is elmondhatjuk ugyanezt. A kérdés mindig így hangzik: De milyen etikát képvisel az, aki zsidóként, keresztényként, muzulmánként, buddhistaként vagy éppen hinduként él ebben a világban? Micsoda felelősség ez, s micsoda kapaszkodó! Pál életének tartalmát is ez az elkötelezettség, a Krisztushoz tartozni akarás tudatos felvállalása adja. Törékeny termete, folyamatosan gyenge egészségi állapota mégsem korlátozta tevékenységében, olyannyira nem, hogy dicsekvés nélkül állítja egyik levelében: "Én egymagam többet tettem, mint azok (értsd a többi tanítvány) együttvéve... mégsem ezzel dicsekszem." Ezek után "dicsekvésként" felsorolja elszenvedett nyomorúságait a verésektől kezdve, a megkövezésen át a hajótörésig, egészen a gyülekezetektől ért "mindennapi zaklatásig". Nincs szerepzavarban, jól tudja, Isten országának építésében nem a sikerek, hanem az eredmények számítanak, azok pedig igen sokszor csak később válnak láthatóvá. Pál mégsem akar mást - bármennyire is jó lenne már az Istennel együtt odaátról mosolyogni ezen az egész világon...

Sokszor állunk embertpróbáló kihívások elé mi magunk is. Életünk megoldásra váró kérdései nem csak kellemes izgalommal töltenek el minket, de olykor kétségbeejtően gyötörnek is! Elkövetett életvezetési hibáink, mulasztásaink következményei árnyékként kísérnek minket életútunkon. Még jó, hogy időnként ránkragyog az ÚRIsten szeretetének kegyelmi fénye, s meg-megfürödve benne, tudunk előre nézve haladni a cél felé... Sokan mégsem előre, hanem hátrafelé tekintgetnek. Az eredmény mintegy előre programzott: felborult lelki egyensúly, sőt pánik és depresszió. Sokan az öngyilkosságot látják egyetlen, mindent fel-, és megoldó kiútként életük rendetlenségéből.

Isten legnagyobb ajándékát, az életet nem azért kaptuk, hogy önkényesen visszadjuk, s nem is azért, hogy csak élvezzük. A feladat mindannyiunk számára ugyanaz: önmagunk lelkében felfedezni az Isten töredezett képét, s ennek örömét továbbsugározni a világ felé. Ez a "tudás" a hit útja. Az "istenes verzió", melyet oly sok ember elvet - félreértés ne essék - nem a könnyebbik út... A hit óriási kihívása, hogy itt nem "csak" gondolkodni kell, elmélkedni is. Összhangba hozni a szívet az ésszel sokkal nagyobb "mutatvány", mint ahogyan azt a világ gondolja. A hit valóban az ész elvetését jelentené, akkor sokan járnának hitben, s élnék a mindennapok cselekvő szeretetét, de a jézusi statisztika ma is ugyanúgy érvényes, mint kétezer éve: az útfél, a sziklás talaj, a tövisek ma is elemésztik a jót, s csak az "egynegyed" fogadja be az Istent... s hoznak termést... "harmincszorosat, hatvanszorosat, százszorosat".




Vidámság...

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy derűvel tudjam venni a nehezebb napokat is, s örömmel várjam a holnapi, s holnaputáni napsütést! Ámen



Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen,
Zsolt 51,14

Régi felismerés, hogy a "derű a mennyország előszobája". A salamoni bölcsességirodalmi gyűjtés arra tanít minket, hogy az ember életéveinek száma 70 vagy 80 esztendő, s annak is nagyobb része hiábavalóság, ami azt jelenti, hogy senki nem kerülheti el a rossz napokat... Úrrá lenni a levertségen, az erőtlenségen hurrá-optimizmussal sem lehetséges, a megfáradásnak gyökerei mélyebbre nyúlnak. Az okokat feltárni is munka - s ez is fáraszt - így aztán egy meglehetősen nehéz helyzet áll elő: szeretnénk is, akarnánk is, de egyszerűen nem megy... Ilyenkor a hívő ember se tud mást tenni, minthogy segítségért kiált, ahogyan a zsoltáríró is: "Vidámíts meg Uram!" Mintha azt mondaná: "Istenem, add vissza az életkedvemet!"

Érdekes módon pont a jóléti világban, ahol "mindene megvan" az embereknek található a legtöbb életunt, depressziós ember. Nem véletlenül! Ha a "minden" csak az anyagiakra, az eszem-iszomra, az élvezetekre vonatkozik, akkor az ember élete természetszerűen megüresedik, kifakul. Nem erre vagyunk ugyanis teremtve, hogy minden nap magunkba tömjünk egy jó nagy darab zsíroskenyeret, s olykor-olykor egy még nagyobbat is! Az ember közösségbe, s közösségre teremtett lény. (Hiába veszik magukhoz a városba elszármazott gyerekek a nagymamát, s hiába lehet a szupermarketben tízszer több féle zöldségből válogatnia, a mama mégis visszavágyakozik az egykori kiskertjébe... mert a szomszéd dicséretét, a komaasszonyok "szociális kapcsolatrendszerét" nem pótolja semmi.)

Szabadulás, szabadítás akkor van, ha az ember nincs egyedül, ha van, aki meghallgatja az embert, ha van, akivel testvéri beszélgetést folytatni. Ha nincs kinek elmondani bánatot, s örömömet, akkor nagyon hamar beszűkül az ember látása, s a színes világot szürkének, végül fekete-fehérnek látja. Hány idős ember van, akik magas életkoruk ellenére sem érték el az öregkori bölcsesség minimumát, s mindenkit csak szidnak, ócsárolják a 'gonosz' világot, s a szűk környezetét, pedig ő - saját hite szerint -, mindig mindenkivel csak jót tett... Nos, "Jó tett helyébe jót várj!" - tarjta a népi szólás, de ha valaki soha nem volt jó senkihez, akkor ne is várja, hogy a világ majd önzetlenül keblére öleli! Jézus URunk is azt mondja: "Aki szelet vet, vihart arat"...

Isten "támogatása" azt jelenti, hogy az ember újra hálás tud lenni nem csak a nagy, de a kis dolgokért is. Ha hálásak vagyunk, akkor újra felfedezzük az egyszerű ízekben a teljességet, akkor örülni tudunk szélnek, napsütésnek, de még az esőnek is. Akkor felfedezzük az élet ritmusát a világban és önmagunkban, s az úton, amelyre állított minket a JóIsten, a lépteink is boldogabbak lesznek..

Szerző: Andre Lowoa  2018.05.16. 07:40