A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm Neked ezt a mai reggelt is! Add, hogy értelmesen tudjam tölteni az előttem álló óráimait, s munkám áldásod révén meghozza megérdemelt eredményét! Támogass engem szereteteddel most is, hogy az Élet szolgálatában állva tetszésedre múljanak napjaim, s boldog örömmel tudjak hálát adni Neked mindenért! Ámen
Az én Uram, az ÚR, megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként..
Ézs 50,4
Nagy kérdés, miért teremtett minket úgy a JóIsten, hogy életünk egyharmadát átalusszuk, de annyi bizonyos, hogy a reggelek miatt talán nem is kár, hogy így van, ahogyan van... Bizonnyal vannak szépszámmal olyanok, akik a nap indulását, a reggeli felkelést, a nap legnagyobb kihívásának tartják, de aki napjait az ÚRIsten kezéből veszi, annak a világ is másképpen pirkad. Ébredésünk - mely lehet egyfajta előképe is a feltámadásnak -, sokszor tanulságos részletekkel szolgál. Ki ne élte volna már át azt a felszabadító érzést egy-egy rossz álom után, amikor is így sóhajtunk fel: "De jó, hogy mindez csak álom volt!" Aztán vannak olyan álmaink is, melyek után azért sóhajtozunk, mert csak álmok csupán... Jóllehet az álomkutatás nagy lépésekkel halad előre, sokmindent már tudunk, de a nagyobb rész az álom-tudományból egyelőre ismeretlen még számunkra.
Igénk azt hangsúlyozza, az ÚR az, Aki felébreszt minket, s valóban az Ő akarata az, hogy az adott nap reggelében 'még' gyönyörködhetünk, hiszen Ő életünk, s benne minden pillanatának az Ura: Ő adja az életet, s Ő is veszi vissza... Ézsaiás vallomása szerint az Isten azért engedi meg (még) ébredésünket, hogy (újra) hallgassuk Őt - tanítványként. Azaz: életünk utulsó reggelén is még 'csak' tanítványok vagyunk. Az élethossziglani tanulás tehát nem a 20. századvég találmánya, amióta ember az ember, azóta gyűjtjük az információkat a világról, s kíváncsian figyeljük benne a fejleményeket. Ha valaki elveszíti ezt a kíváncsiságot - akkor az az ember lelkileg már halott.
Jóllehet a tanítvány tanul, de eközben maga is tanít. Pedagógus az óvónéni, s a tanszékvezető egyetemi tanár is, a látszólagos különbözőség ellenére mégis ugyanazt teszik: tanítanak. De tanít az édesanya, s az édesapa is, s hisz amit továbbadunk ('szerves' vagy 'szervetlen' tudás), az mind az életet szolgálja. Aki tudásával/tanításával nem az Életet szolgálja, az istentelen... Manapság sok szó esik arról, mennyire erkölcstelen korunk embere. Talán fel kellene tenni végre komolyan a kérdést: Nemde azért ennyire erkölcstelen az ember, mert maga a 'rendszer' is az? Az embervilág - ha továbbra is a 'pénzisten' szolgálatában áll - pusztulásra van ítélve, mert nem az Életet, hanem az élettelent teszi meg léte értelmének...
Ez mostani világ gyakran hasonlít egy rossz álomhoz, hiszen egetverő igazságtalanságok történnek benne. Ha nem ébredünk fel, akkor elveszünk... nemcsak a földi tartalmas élet számára, de akár örökre is!
Az én Uram, az ÚR, megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként..
Ézs 50,4
Nagy kérdés, miért teremtett minket úgy a JóIsten, hogy életünk egyharmadát átalusszuk, de annyi bizonyos, hogy a reggelek miatt talán nem is kár, hogy így van, ahogyan van... Bizonnyal vannak szépszámmal olyanok, akik a nap indulását, a reggeli felkelést, a nap legnagyobb kihívásának tartják, de aki napjait az ÚRIsten kezéből veszi, annak a világ is másképpen pirkad. Ébredésünk - mely lehet egyfajta előképe is a feltámadásnak -, sokszor tanulságos részletekkel szolgál. Ki ne élte volna már át azt a felszabadító érzést egy-egy rossz álom után, amikor is így sóhajtunk fel: "De jó, hogy mindez csak álom volt!" Aztán vannak olyan álmaink is, melyek után azért sóhajtozunk, mert csak álmok csupán... Jóllehet az álomkutatás nagy lépésekkel halad előre, sokmindent már tudunk, de a nagyobb rész az álom-tudományból egyelőre ismeretlen még számunkra.
Igénk azt hangsúlyozza, az ÚR az, Aki felébreszt minket, s valóban az Ő akarata az, hogy az adott nap reggelében 'még' gyönyörködhetünk, hiszen Ő életünk, s benne minden pillanatának az Ura: Ő adja az életet, s Ő is veszi vissza... Ézsaiás vallomása szerint az Isten azért engedi meg (még) ébredésünket, hogy (újra) hallgassuk Őt - tanítványként. Azaz: életünk utulsó reggelén is még 'csak' tanítványok vagyunk. Az élethossziglani tanulás tehát nem a 20. századvég találmánya, amióta ember az ember, azóta gyűjtjük az információkat a világról, s kíváncsian figyeljük benne a fejleményeket. Ha valaki elveszíti ezt a kíváncsiságot - akkor az az ember lelkileg már halott.
Jóllehet a tanítvány tanul, de eközben maga is tanít. Pedagógus az óvónéni, s a tanszékvezető egyetemi tanár is, a látszólagos különbözőség ellenére mégis ugyanazt teszik: tanítanak. De tanít az édesanya, s az édesapa is, s hisz amit továbbadunk ('szerves' vagy 'szervetlen' tudás), az mind az életet szolgálja. Aki tudásával/tanításával nem az Életet szolgálja, az istentelen... Manapság sok szó esik arról, mennyire erkölcstelen korunk embere. Talán fel kellene tenni végre komolyan a kérdést: Nemde azért ennyire erkölcstelen az ember, mert maga a 'rendszer' is az? Az embervilág - ha továbbra is a 'pénzisten' szolgálatában áll - pusztulásra van ítélve, mert nem az Életet, hanem az élettelent teszi meg léte értelmének...
Ez mostani világ gyakran hasonlít egy rossz álomhoz, hiszen egetverő igazságtalanságok történnek benne. Ha nem ébredünk fel, akkor elveszünk... nemcsak a földi tartalmas élet számára, de akár örökre is!
A mai nap imádsága:
URam! Szeretném felfogni, de nem tudom, akarom megérteni, de nem megy... Add, hogy el tudjam fogadni azt is, amit nem értek, csak hiszek, de tudom, hogy javamra van, s üdvösségemet szolgálja! Ámen
Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset. Fordulj el a hazug módon ismeretnek nevezett szentségtelen, üres beszédektől és ellenvetésektől, amelyeket egyesek elfogadva eltévelyedtek a hittől.
1 Tim 6,20-21
A gnoszticizmus (gnózis=felismerést, tudást jelent) az Istent feltételező világképektől jelentősen eltérő lelkiség. Egyháztörténelemben úgy emlegetik a gnosztikusokat, mint a kereszténység lényegi elemeit tagadókat, az őskeresztény egység (ami persze soha nem létezett, hiszen már az apostolok vitatkoztak/zsinatoltak egymással) bomlasztóit, korai egyház eretnekeit. A valóság azonban egészen mást mutat, igaz ennek kiviláglására várnunk kellett majd másfélezer évet! Nem tagadható, hogy a gnosztikusok között is akadtak szélsőségesen gondolkodók, de minden gnosztikust "egy kalap alá" vonni, s kikiáltani őket istenteleknek, nemcsak méltánytalan, de teológia-történetileg nézve is hiteltelen.
Miért is? Egyszerűen azért, mert az Újszövetséget Jézus URunk nem lediktálta, hanem az ókeresztény írástudók SZERKESZTETTÉK... tanítást és élményt/megtapasztalást szőve a jó hírbe. Nyilvánvaló azonban, hogy keresték a legmegfelelőbb FORMÁT az átéltek/megtanultak továbbadására, s elképzelhetetlen útkeresés nélkül. Az ősegyházi önmeghatározás: communio viatorum (úton levők közössége) ma is kifejező, s megállja helyét, hiszen Krisztus Egyházának CÉLJA van, de a célbajutáshoz útkeresésre is szükség van. A legnehezebb mindig a kommunikáció megfelelő útjainak a megtalálása, ezért vannak törvényszerűen tévutak vagy mellékutak - ez azonban teljesen életszerű.
Ahány kultúra, annyiféle megközelítése lehetséges ugyanannak a valóságnak. Ezért ahány ember, annyiféle személyes látásmód létezik ugyanarról az isteni cselekedetről. Egy kicsit mindenki másképpen gondolkodik ugyanarról - de ez nem baj, hanem inkább előny, hiszen ezáltal is gazdagodhat a közösség -, ahogyan a növényeknek is rengeteg fajtája létezik, de végül is mindegyik valahogyan, valamilyen mértékben oxigént termel... A baj ott kezdődik az élővilágban is, amikor az ember beavatkozik az Isten Teremtettségébe, s mono-kultúrát akar. Márpedig az élet nem egyoldalú, éppen ezért beszélünk biodiverzitásról is!
Ki hogyan látja, éli meg az Istent, az egyrészt Isten sorsunkba font akaratától is függ - ki előbb, ki utóbb jön rá ugyanarra -, másrészt Isten egyházakból, felekezetekből álló nagy világkórusában nem énekelhet mindenki basszust vagy szopránt... A szólamokat Isten Gondviselése osztja ki, s Ő a karmester, s egyben a zeneszerző is! Ezért jól tesszük, ha rá figyelünk - ellenkező esetben, elrontjuk a harmóniát...
Keresés...
A mai nap imádsága:
URam! Elégíts meg igéd igazságával! Ámen
Jön majd olyan idő - így szól az én URam, az ÚR -, amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az ÚR igéjének hallgatására. Támolyognak majd tengertől tengerig és északtól keletig. Bolyonganak, és keresik az ÚR igéjét, de nem találják.
Ámósz 8,11-12
Válságban van világ! - a vízcsapból is ez folyik! Európa öregszik, a fiatalok gyermekvállalási kedve - tisztelet a kivételeknek - katasztrofális a nyugati országokban, de Magyarország helyzete sem rózsás, hiszen fogyatkozunk. Bármennyire is nehéz volt az élet a világháborúk alatt/után, mégis szülték a gyermekeket, buzgott bennük az élni-akarás... Ma olyan időket élünk, amikor a "hülye azért nem vagyok"-filozófiát érvényesítik az életvezetésben, s nyűgnek-tehernek élik meg, hogy huszonévesen a házasság igájába hajtsák fejüket. Így jutottunk el oda, hogy majd tíz évvel kitolódott a családalapítás ideje. Ha a szociológiailag aktív időszakot nézzük (durván 25-50 év közötti időszak), akkor ez igen jelentős sáveltolódás!
Amíg más éhezik - akár valóságosan is - arra ritkán figyel fel a jólétben élő ember, de ha ő maga éhezik, akkor hamar belekezd az elégedetlenkedésbe, az önsajnálatba. Éhezni nem csak kenyérre lehet. Ami jóllakottságunkban is kínoz, az a szeretet hiánya, a mellőzöttség, a haszontalanság érzése. Ami végigkíséri egész életünket: az igazságra való szomjúhozásunk. Rettenetesen sért minket az igazságtalanság, mások rosszindulatúsága, hatalmaskodása! Lényünkből fakad ez, hiszen nem egymás fölé teremtett minket Isten - királynak és szolgának - hanem egymás mellé rendelt! Egyik embernek segítője a másik, s így egyik ember embersége által válik emberré a másik ember. Ha nem így van, akkor az nem Isten szerinti élet, hanem "támolygás tengertől tengerig".
Isten igéjének értő olvasása, az ennek következtében önmagunkkal, a világgal és az ÚRIstennel való konfrontáció életünk legnagyobb kihívása. Isten igéje nem statikus igazságok gyűjteménye, hanem: Élet, ami telve van dinamikával. Nincs elszomorítóbb, mint a fundamentalista bezártság, s az életszerűtlen "vigyázzban-állós-hit", mely képmutatás és bűn-kutatás elszántsága között billeg. Az ilyenek ugyan keresik az ÚR igéjét, de nem találják. A Teremtő üzente ugyanis a biblia sorok között van elrejtve, s az emberek szívébe-lelkébe van belekódolva. Megértéséhez, megfejtéséhez kell az Isten kulcsa: az életújító kegyelem...
Ámósz 8,11-12
Válságban van világ! - a vízcsapból is ez folyik! Európa öregszik, a fiatalok gyermekvállalási kedve - tisztelet a kivételeknek - katasztrofális a nyugati országokban, de Magyarország helyzete sem rózsás, hiszen fogyatkozunk. Bármennyire is nehéz volt az élet a világháborúk alatt/után, mégis szülték a gyermekeket, buzgott bennük az élni-akarás... Ma olyan időket élünk, amikor a "hülye azért nem vagyok"-filozófiát érvényesítik az életvezetésben, s nyűgnek-tehernek élik meg, hogy huszonévesen a házasság igájába hajtsák fejüket. Így jutottunk el oda, hogy majd tíz évvel kitolódott a családalapítás ideje. Ha a szociológiailag aktív időszakot nézzük (durván 25-50 év közötti időszak), akkor ez igen jelentős sáveltolódás!
Amíg más éhezik - akár valóságosan is - arra ritkán figyel fel a jólétben élő ember, de ha ő maga éhezik, akkor hamar belekezd az elégedetlenkedésbe, az önsajnálatba. Éhezni nem csak kenyérre lehet. Ami jóllakottságunkban is kínoz, az a szeretet hiánya, a mellőzöttség, a haszontalanság érzése. Ami végigkíséri egész életünket: az igazságra való szomjúhozásunk. Rettenetesen sért minket az igazságtalanság, mások rosszindulatúsága, hatalmaskodása! Lényünkből fakad ez, hiszen nem egymás fölé teremtett minket Isten - királynak és szolgának - hanem egymás mellé rendelt! Egyik embernek segítője a másik, s így egyik ember embersége által válik emberré a másik ember. Ha nem így van, akkor az nem Isten szerinti élet, hanem "támolygás tengertől tengerig".
Isten igéjének értő olvasása, az ennek következtében önmagunkkal, a világgal és az ÚRIstennel való konfrontáció életünk legnagyobb kihívása. Isten igéje nem statikus igazságok gyűjteménye, hanem: Élet, ami telve van dinamikával. Nincs elszomorítóbb, mint a fundamentalista bezártság, s az életszerűtlen "vigyázzban-állós-hit", mely képmutatás és bűn-kutatás elszántsága között billeg. Az ilyenek ugyan keresik az ÚR igéjét, de nem találják. A Teremtő üzente ugyanis a biblia sorok között van elrejtve, s az emberek szívébe-lelkébe van belekódolva. Megértéséhez, megfejtéséhez kell az Isten kulcsa: az életújító kegyelem...
Kitartásért...
A mai nap imádsága:
Uram! Lelkem vágyakozását erősítsd meg bennem, hogy szereteted tüzét érezve átmelegedjek, s melegíteni tudjak másokat is, odahajló meghallgatással, biztató szóval, szolgáló cselekedettel! Ámen
"Miért alusztok? Keljetek fel, imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!".
1 Korinthus 14,17-20
Drámai események történnek, s a tanítványok alszanak... Ennyire kimerültek vagy ennyire nem értik, hogy mi történik körülöttük? Mindkettő. Amikor a mennyben és földön futó párhuzamosok egy rövid istenes pillanatra találkoznak - ezek a csodák -, akkor a hívő ember nem győz hálát adni, hogy mindennek részese lehet. Találkozások ezek, amik az élet legszebbjét adják. Az ismerős történetben a tanítványok elaludtak - hiába költögeti őket Jézus -, mégis visszaalusznak... van ilyen, amikor az Isten is "tehetetlen"...
A tanítványok fáradtsága, emberlétük velejárója - s mint minden teremtmény, ők is esendőek, gyengék, szükségük van erőgyűjtésre. Itt azonban nem egyszerű regenerációs ciklusról van szó! Itt, Jézus tusakodásában olyan dimenziók súrlódnak egymással, amik meghaladják a tanítványok teherbíró képességét. Ez az álom számukra nemcsak menekülés, de védelem is. Mentség persze nincs, hiszen a támogató imádságukat kívánta volna Jézus... Mégis milyen felfoghatatlanul nagy szeretete az Istennek ez, hogy véges morzsányi részesedését kéri a Végtelen. Nem azért, hogy Ő kapjon, hanem azért, hogy most is Ő adjon.
Vannak olyanok, akik két végén égő gyertyaként, szinte folyamatos hiperaktivitásban élik életüket, minden létező történésben ott vannak, részt vállalnak - mégis átalusszák egész életüket. Az Isten számára inaktívak. Programok, amiket csodálatosan megírt a Mennyei Programozó, de sosem "futnak" semmilyen hardveren, ott sorakoznak szépen becsomagolva az élet polcain. Ennek a súlya mindig csak nagyon későn tudatosul. Az Isten a fiatalság báját és szépségét nem azért ajándékozza folyamatosan, hogy "reklámozzuk vele" a múlandóságot - kezünk csinálmányait, amit megemészt a moly meg a rozsda... Életünk "elsőfélidős" lendületét azért kapjuk, hogy részt vállaljunk Isten folyamatos teremtésében. (Creatio continuia.) Élvezeti társadalmunkban nem csalogató perspektíva a gyermekvállalás, különben is "először a kocsi, utána a kicsi"... Tényleg a jólét, a karrier mindenekelőtt? S azután, amikor belefáradunk a nyüzsgésbe, amikor lendületet kezd veszíteni az életünk, csak akkor gondolunk először arra, milyen jó lenne a lelkünk felemelkedéséhez, s megnyugvásához a gyermek... Kétségbesett "karrier-szinglik", akik az élet temporális delén jóval túl álmodnak családról, gyermekről... Mit gondolnak az ilyen ébren álmodók? Talán azt, hogy a gyereknevelés huszonnégyórás szolgálata az bármelyik életszakaszban teljesíthető?
Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! - mondja Jézus. A legnagyobb csalása, ámítása és gonoszsága a "világnak", hogy az idő múlik. Az elmúlás azonban nem érzékelhető folyamatában, csak szakaszokban. Aki imádkozó életet él, az kezdettel és véggel naponta szembesül. Ettől nem megriad, hanem hálatelt szívvel felvállalja Teremtőjétől kapott feladatait, hogy "fusson a program" - hiszen Isten ezért írt meg minket gondolataiban, már az idők kezdete előtt...
"Miért alusztok? Keljetek fel, imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!".
1 Korinthus 14,17-20
Drámai események történnek, s a tanítványok alszanak... Ennyire kimerültek vagy ennyire nem értik, hogy mi történik körülöttük? Mindkettő. Amikor a mennyben és földön futó párhuzamosok egy rövid istenes pillanatra találkoznak - ezek a csodák -, akkor a hívő ember nem győz hálát adni, hogy mindennek részese lehet. Találkozások ezek, amik az élet legszebbjét adják. Az ismerős történetben a tanítványok elaludtak - hiába költögeti őket Jézus -, mégis visszaalusznak... van ilyen, amikor az Isten is "tehetetlen"...
A tanítványok fáradtsága, emberlétük velejárója - s mint minden teremtmény, ők is esendőek, gyengék, szükségük van erőgyűjtésre. Itt azonban nem egyszerű regenerációs ciklusról van szó! Itt, Jézus tusakodásában olyan dimenziók súrlódnak egymással, amik meghaladják a tanítványok teherbíró képességét. Ez az álom számukra nemcsak menekülés, de védelem is. Mentség persze nincs, hiszen a támogató imádságukat kívánta volna Jézus... Mégis milyen felfoghatatlanul nagy szeretete az Istennek ez, hogy véges morzsányi részesedését kéri a Végtelen. Nem azért, hogy Ő kapjon, hanem azért, hogy most is Ő adjon.
Vannak olyanok, akik két végén égő gyertyaként, szinte folyamatos hiperaktivitásban élik életüket, minden létező történésben ott vannak, részt vállalnak - mégis átalusszák egész életüket. Az Isten számára inaktívak. Programok, amiket csodálatosan megírt a Mennyei Programozó, de sosem "futnak" semmilyen hardveren, ott sorakoznak szépen becsomagolva az élet polcain. Ennek a súlya mindig csak nagyon későn tudatosul. Az Isten a fiatalság báját és szépségét nem azért ajándékozza folyamatosan, hogy "reklámozzuk vele" a múlandóságot - kezünk csinálmányait, amit megemészt a moly meg a rozsda... Életünk "elsőfélidős" lendületét azért kapjuk, hogy részt vállaljunk Isten folyamatos teremtésében. (Creatio continuia.) Élvezeti társadalmunkban nem csalogató perspektíva a gyermekvállalás, különben is "először a kocsi, utána a kicsi"... Tényleg a jólét, a karrier mindenekelőtt? S azután, amikor belefáradunk a nyüzsgésbe, amikor lendületet kezd veszíteni az életünk, csak akkor gondolunk először arra, milyen jó lenne a lelkünk felemelkedéséhez, s megnyugvásához a gyermek... Kétségbesett "karrier-szinglik", akik az élet temporális delén jóval túl álmodnak családról, gyermekről... Mit gondolnak az ilyen ébren álmodók? Talán azt, hogy a gyereknevelés huszonnégyórás szolgálata az bármelyik életszakaszban teljesíthető?
Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! - mondja Jézus. A legnagyobb csalása, ámítása és gonoszsága a "világnak", hogy az idő múlik. Az elmúlás azonban nem érzékelhető folyamatában, csak szakaszokban. Aki imádkozó életet él, az kezdettel és véggel naponta szembesül. Ettől nem megriad, hanem hálatelt szívvel felvállalja Teremtőjétől kapott feladatait, hogy "fusson a program" - hiszen Isten ezért írt meg minket gondolataiban, már az idők kezdete előtt...
Szolgálat...
A mai nap imádsága:
Uram! Szolgálatra hívtál el, add hogy örömmel végezhessem! Feladatokat adtál nekem, adj hozzá erőt és türelmet is! Értelmet adtál nekem, adj hozzá szeretetet is, hogy kegyelmed által élhessek másokért! Ámen
Szolgáljatok az ÚRnak örömmel!
Zsolt 100,2a
Kétévtizedes lelkészi munka után állítom: Örömmel szolgálni az ÚRnak csak kisközösségben lehet. Protestáns gyülekezetnek nemcsak papra, papcsaládra is szüksége van, de papnéra mindenféleképpen. Korunk megváltozott körülményei okán egyre kevesebb papfeleség akad, aki felvállalná vagy fel tudja vállalni a "papnéság" feladatait. A feleség, aki maga is dolgozik, hivatást gyakorol, s vállán nyugszik családja "menedzselése" is, nehezen talál még plusz időt a gyülekezetben esetleg reá váró "klasszikus" szervezési feladatokra. Bármennyire is talpraesett és gyakorlatias egy lelkész, vannak dolgok, melyeket az asszonyok - megfelelő koordinációval, vezetéssel - egyszerűbben, effektívebben oldanak meg, mint a férfiak... A kívánt "kiscsoportos" szolgálat - Ne felejtdük el: Jézus kettesével küldi ki tanítványait! - problematikája manapság lényegesen összetettebb! Nemcsak lelkészek vannak, hanem lelkésznők is, nemcsak papnék vannak, hanem papnő-férjek is, s nemcsak házasságban élők, egyedülállók is szolgálnak. Minden helyzetre megfelelő megoldóképlet tehát nincs, de az "örömmel szolgáljatok" felszólítás igen komoly tanulságokkal szolgál.
A szolgálat - legyen akármilyen kegyelmi ajándékról is szó - öröm. Ha nem öröm, akkor nem a JóIstentől való az. Akkor nem vagyunk a magunk helyén, akkor másra kaptunk elhívást. Aki nem bírja hallgatni mások panaszait, az ne akarjon vigasztalni, aki nem birtokolja a békességet, az ne akarjon megbékéltetni embereket önmaguk sorsával, akiben nem buzgólkodik a Szentlélek (erő, szeretet, józanság Lelke - 2Tim1,7) az ne akarjon mindenáron lelkesíteni. Volt már az egyháztörténetben sok "fogvicsorítva-csakazértis"-bizonyságtevő keresztény - ne akarjuk tovább gyarapítani ezt a tábort...
Szolgálni csakis kisközösségi háttérrel lehet. Pál apostol is - bár egyedülálló volt - segítőket gyűjtött maga köré, akik nemcsak a sátorkészítés technikáját birtokolták, nemcsak azok értékesítését szervezték, de buzgón imádkoztak is az apostolért. Ilyen háttér nélkül nem lett volna képes "tövissel a testében" elmenni a "lakott föld végső határáig, Hispániáig", s nem írt volna az Újszövetség huszonhét könyvéből bizonyíthatóan legalább tizenhármat... Protestáns lelkésznek/lelkésznőnek ezért igen jól meg kell választania a társát, mert a feladat, amit felvállalni kíván, olyan óriási, hogy annak hordozásába egyedül könnyen beleroppanhat...
Nyilvánvaló, hogy nemcsak a lelkészek és közeli hozzátartózóik szolgálnak az egyházban, hanem mindenki - legalábbis "elméletben"... Szolgálni örömmel csak akkor tud mindenki, ha felvállalt munkáját természetességgel végzi. Ez a természetesség pedig abból a biztonságból fakad, hogy hisszük és tudjuk: Isten tenyerén zajlik egész életünk...
Szolgáljatok az ÚRnak örömmel!
Zsolt 100,2a
Kétévtizedes lelkészi munka után állítom: Örömmel szolgálni az ÚRnak csak kisközösségben lehet. Protestáns gyülekezetnek nemcsak papra, papcsaládra is szüksége van, de papnéra mindenféleképpen. Korunk megváltozott körülményei okán egyre kevesebb papfeleség akad, aki felvállalná vagy fel tudja vállalni a "papnéság" feladatait. A feleség, aki maga is dolgozik, hivatást gyakorol, s vállán nyugszik családja "menedzselése" is, nehezen talál még plusz időt a gyülekezetben esetleg reá váró "klasszikus" szervezési feladatokra. Bármennyire is talpraesett és gyakorlatias egy lelkész, vannak dolgok, melyeket az asszonyok - megfelelő koordinációval, vezetéssel - egyszerűbben, effektívebben oldanak meg, mint a férfiak... A kívánt "kiscsoportos" szolgálat - Ne felejtdük el: Jézus kettesével küldi ki tanítványait! - problematikája manapság lényegesen összetettebb! Nemcsak lelkészek vannak, hanem lelkésznők is, nemcsak papnék vannak, hanem papnő-férjek is, s nemcsak házasságban élők, egyedülállók is szolgálnak. Minden helyzetre megfelelő megoldóképlet tehát nincs, de az "örömmel szolgáljatok" felszólítás igen komoly tanulságokkal szolgál.
A szolgálat - legyen akármilyen kegyelmi ajándékról is szó - öröm. Ha nem öröm, akkor nem a JóIstentől való az. Akkor nem vagyunk a magunk helyén, akkor másra kaptunk elhívást. Aki nem bírja hallgatni mások panaszait, az ne akarjon vigasztalni, aki nem birtokolja a békességet, az ne akarjon megbékéltetni embereket önmaguk sorsával, akiben nem buzgólkodik a Szentlélek (erő, szeretet, józanság Lelke - 2Tim1,7) az ne akarjon mindenáron lelkesíteni. Volt már az egyháztörténetben sok "fogvicsorítva-csakazértis"-bizonyságtevő keresztény - ne akarjuk tovább gyarapítani ezt a tábort...
Szolgálni csakis kisközösségi háttérrel lehet. Pál apostol is - bár egyedülálló volt - segítőket gyűjtött maga köré, akik nemcsak a sátorkészítés technikáját birtokolták, nemcsak azok értékesítését szervezték, de buzgón imádkoztak is az apostolért. Ilyen háttér nélkül nem lett volna képes "tövissel a testében" elmenni a "lakott föld végső határáig, Hispániáig", s nem írt volna az Újszövetség huszonhét könyvéből bizonyíthatóan legalább tizenhármat... Protestáns lelkésznek/lelkésznőnek ezért igen jól meg kell választania a társát, mert a feladat, amit felvállalni kíván, olyan óriási, hogy annak hordozásába egyedül könnyen beleroppanhat...
Nyilvánvaló, hogy nemcsak a lelkészek és közeli hozzátartózóik szolgálnak az egyházban, hanem mindenki - legalábbis "elméletben"... Szolgálni örömmel csak akkor tud mindenki, ha felvállalt munkáját természetességgel végzi. Ez a természetesség pedig abból a biztonságból fakad, hogy hisszük és tudjuk: Isten tenyerén zajlik egész életünk...
