Bolyongókért...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Hálát adok Neked, hogy tévelygéseim közepette megkönyörültél rajtam! Engedd, hogy alázatos szívvel fogadjam útmutatásaidat, s életem tetszésedre formálódjon! Ámen
Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is.
Gal 6,7
A céltalanság az egyik - ha nem a legnagyobb - csapás az életben. A mobilitás hevületében élő mai ember nem egyszer nyilvánította már ki: nem is a cél a fontos, hanem az úton levés maga. Vígasza lehet ez azoknak, akik tévelyegnek, akik bolyongnak. Aki azonban találkozásra készül, aki tudja, hogy az út végén őt várja valaki, az egész utazását alárendeli ennek a legfontosabbnak, az egymásra-találás beteljesülésének. Isten megcsúfolása, ha megtagadjuk azt a vonzást, amit gondviselésében születésünk pillanatától halálunkig éreztet velünk. Nyilvánvaló, hogy hova igyekezünk, virágzó földi életünk keserű sziromhullatásai után a termésnek be kell érnie: egy más dimenzióban, egy más világban, ahol már nem idő és tér foglyai vagyunk, hanem az Isten szeretetének részesei. Isten megcsúfolása, ha nem engedjük életünkben kiábrázolódni az Ő szeretetének arcvonásait. Ha a magunk örömeit hajszoljuk, akkor a kívánt harmónia helyett groteszk vigyorrá silányul létünk, ha viszont megosztjuk másokkal mindazt, amit kaptunk, akkor Istennek kedve telik bennünk...
Aratás nincs, csak akkor, ha vetés is van. Ha nem hozunk áldozatot - vagy csak nagyon keveset - a jövőért, akkor nyomorúságos lesz a jövőnk is. (Lásd öregedő Európa!) Vigasztalást mindig adhat az Isten, hogy ti. Ő ott is arat, ahol nem vetett, de földi életünk vonatkozásában más a helyzet. Jézus Urunk mondja: "Aki szelet vet, vihart arat." Azaz ne várjunk mást, csak azt, amit vetettünk! Pál is ezt hangsúlyozza, amit vetsz, azt aratod. Ha nem Te, akkor a tieid, - a sorsunkat előre nem láthatjuk - hiszen "más a vető és más az arató"... Micsoda felelősség ez! Akinek nem remeg bele teste és lelke ebbe az isteni mandátumba, az nem is respektálja sem az életet, sem az élet Istenét. Az ilyen embert az élet realitása - a pofonok és kiütések sorozata - legvégül belátásra kényszeríti; mert az ember, amikor hátrahagyja ezt a világot, azt már nem hitetlenül teszi: Az Isten vonzása a halál alagútjának közelében nem teoretikus kérdés, hanem a befejezés valósága.
Sok célt tűzünk ki magunknak, a legtöbbet mégsem érjük el. Az egyik ember kesereg azon, hogy ezt sem érte el meg azt sem, a másik pedig azon, hogy még mit nem próbált meg. A bizakodó ember egyetlen célt lát, érez maga előtt: Teremtőjét... Ennek fügvényében él, mozog, reménykedik és küzd, s fogadja naponként a felülről érkező kegyelmet.
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy meglássam naponként akaratodat, s ne a múlandókat keressem, hanem a maradandókat! Ámen
Fordítsd el tekintetemet, hogy ne nézzek hiábavalóságra, a te utadon éltess engem!
Zsolt 119,37
Sok cél lebeg előttünk életünk folyamán. Gyerekként, az osztatlan idő gyönyörűségében játékokról álmodunk. Tinédzserkorban az igaz barátot vagy barátnőt, ifjúságunk fénykorában a nagy Őt keressük... Családi életünkben a kiegyensúlyozottságot, a biztonságot, az állandóságot. A szépség és jóság utáni vágyakozásainkat mégis folyamatosan átszövi a perfekció hiánya, a beteljesületlenség egész életünket végigkísérő disszonanciája.
Van, aki óriási áldozatok árán, de eléri célját: karriert fut be, sikeres életet teremt magának. Aztán kifelé menet ebből a világból - s ez akár évtizedekbe is telhet - minden ember értékeli saját eredményeit. Mérleget von. Megérte-e begyűjteni a sok diplomát, s cserébe lemondani a gyermekről? Megérte-e feláldozni az előbbrejutásért a családi élet nyugalmát? Megérte-e a sikerekért feláldozni az emberi kapcsolatokat?
Aki felfogja, hogy halotti ingén nincs zseb - azaz semmit ki nem visz a világból, hiszen semmit nem hozot abba bele -, hogy mindenét megemészti a rozsda és moly, az arra is rádöbben, hogy az élet eszelősségig hajszolt céljainak nagy része hiábavalóság. Hiábavalóság mindaz, ami csak nekem fontos, hiábavalóság mindaz, amit nem tudok vagy nem akarok megosztani másokkal... A hiábavalóság azonban mindig csak az idő távlatában válik nyilvánvalóvá. A "most" gyönyörűséges pillanatait az Isten távlatai a mérlegre helyezik, s mindenről kiderül, mit is ér az valójában.
Aki Isten útjain kíván járni, annak gyönge elszánását megáldja az Isten. Aki Hozzá kiált, attól Ő el nem fordítja tekintetét. Annak, aki szeretne az Isten útjain járni egész életében, az megkapja a felülről vezetettség ajándékát, s az elmúlás törvényét is békességgel fogadja, hisz jól tudja, ez az Istenhez eljutás lehetősége...
Imádság...
A mai nap imádsága:
Taníts engem imádkozni, Uram! Add megéreznem a szavakat, adj bátorságot azok kimondására, s adj kellő bölcsességet, hogy hallgatni tudjak, amikor kell! Ámen
Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni... Bölcsen viselkedjetek a kívül állók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.
Kol 4,2 és 5-6
Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább... Örökmozgók szeretnénk lenni, de nem vagyunk azok. Szükségünk van pihenésre, kikapcsolódásra, lehetőségre, hogy kiszakadjunk a hétköznapok szürkítő markolásából, s végre mással is foglalkozzunk, olyasmivel, amitől új erőre kapunk, s fényesedik tőle az életünk.
Egy ilyen lehetőség az imádság. Kitartani benne azt jelenti, folyamatosan megfogalmazom: Isten teremtménye vagyok, testben és lélekben egyszeri, s megismételhetetlen. Övé vagyok búban, bánatban és örömben, el nem szakíthat Tőle senki és semmi, a JóIsten kedvére teremtett, istenképűségre rendelt Ember vagyok. Talán nem ezekkel a szavakkal, de ezen gondolatok mellett táncolnak-suhannak szavaink, amikor imádkozunk. Imáink akkor "egész-ségesek", ha nagyobb részük hálaadás. Ha kérő-, panaszkodó szavaink teszik ki imádságra fordított időnk nagy részét, akkor bizony imánk terhelt, sőt beteg, és nem jutunk el a földi teljességre, ami a lélek békessége.
Bölcsen viselkedni azt jelenti - természetesen, azaz nem elfelejtve, kik is vagyunk! Nem szánalmas "paródiái/viccei" a teremtettségnek, hanem gondolkodó, felelősséget vállalni tudó és hordozni képes, legnagyobb méltóságra elhívott teremtményei az Örökkévalónak. Tartani az "irányt" az életünkben - ebben a rövid, nehézségekkel teli, közömbösséggel és önzéssel megvert 21. században -, nem könnyű dolog, de nem reménytelen annak, aki nemcsak magába, hanem mindenekelőtt fölfelé tekint.
Alkalmat kihasználni a tolvaj is tud, alkalmat felhasználni azonban csak az képes, aki távlatosan gondolkodik. Ennek mindenkori mértékét a hívő ember életében az Isten kegyelme adja, megismerni pedig Jézus tanításából tudjuk. Aki lélekben beszél a Lélekkel, az lelki emberré válik, s nyitott lesz mások felé is, hogy megélhesse a földi élet legnagyobb csodáját: a lélek útját a másik lélekig...
Párkapcsolat...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy őszinte szavaimat tetteim hitelesítsék! Ámen
Jobb a háztető sarkán lakni,
mint zsémbes asszonnyal együtt a házban.
Péld 25,24
Egy párkapcsolat soha nem működik zökkenőmentesen, de jónak mondható, ha halad a cél felé... A cél pedig nem más, mint a kapcsolat fejlődésének biztosítása egymás számára - kiegészítő módon. Ahogyan a viharban nem fejlődhet egy növény, úgy jégesős-tornádós együttélésben sem alakulhat pozitívan férfi és nő kapcsolata. Ez a nyilvánvaló igazság mintha mégsem lenne magától értődő! Pedig csakis a rendszeres napsütés és éltető csendes eső növeli, emeli, s teszi majd terhelhetővé és gyümölcsözővé a kapcsolatot.
A nagy kérdés persze mindig: "Na, de hogyan?" Ahogyan Isten is a világot szavával hívta létre, úgy két ember kapcsolatának "új világát" is a szó teremti meg. Isten a világot szeretetből alkotta meg, s a párkapcsolat is csak akkor tartós, ha az nem a kölcsönös előnyökre, hanem a szeretetre épül. A "kölcsönös előnyök"-logikája kiválóan működik egy szerződésben - ha a felek betartják vállalt kötelezettségeiket -, de férfi és nő közös útja nem szerződéses-, hanem szövetség-alapú! Legalábbis ideális esetben... Mert akik tehetik, manapság bátran élnek a házassági szerződés-adta "lehetőségekkel"... az egy másik kérdés, hogy mennyire építi a bizalmat a paragrafusos bizalmatlanság, hiszen egy családi ház megterveztetésekor nem szoktok hozzá rögtön kérni a bontási tervet is...
S mit jelent a "háztető sarkán" lakni? Az abszurd kép azt a lehetetlen perspektíva-nélküli, krízis-helyzetet mutatja, amikor nincs hová lépni - legfeljebb a levegőbe(!) -, amikor is látjuk a távlatot, de a mélységet is, ami elválaszt tőle. Amikor pedig valaki inkább a háztető sarkán érzi jobban magát, mint a párjával... az maga a totális egyedüllét, az otthontalanság. Pedig "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" (Tamási Áron).
Úgy néz ki, hogy a modern ember elfelejtette, hogy a védelmet, az elrejtettséget nem a méteres betonfalak adják, hanem a másik ember elfogadó, segítő jelenléte. Építhetünk erős várakat, de "a földi sátorunk végül elbomol"... mert minden csak ideiglenes, néhány évtizedre (70-80 esztendő?) kaptuk, s jól akkor élünk vele, ha meglátjuk: ajándékba kaptuk. Szomorúnak tűnhet, de a kő, de még a rozsdásodó autó és túlél minket... a fröccsentett műanyag vackainkat már ne is említsük! A hívő ember ezért nem a múlandóba, hanem az Örökbe veti bizalmát, s ezért a legőszintébb, legmélyebb, legintimebb kapcsolatát választott társával is az Isten előtt éli, s így jó reménysége lehet arra, hogy az nem csak sikeres lesz, de bizonnyal sok-sok áldás is fakad belőle...
