Bölcsesség...


A mai nap imádsága:

Uram! Szeretnék okos és bölcs lenni, de valahogyan mégsem sikerül. Adj nekem bizodalmas szívet Tebenned, hogy kezedből vegyem életem minden napját, s hálatelt szívvel, örömmel kövesselek Téged! Ámen


Jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat, és magukat tartják okosnak.
Ézs 5,21

Azt tartják, az élet egy nagy sakkjátszma... A hasonlat igen találó, hiszen nemcsak a sakktáblán, de az életben is azok győznek - mindegy, hogy sötét vagy világos figurái az életnek, azaz a rossz vagy a jó oldalán állnak -, akik jóelőre kiszámolnak mindent. Minden lépést előre kiszámolni az élet nagy sakktábláján mégsem lehet, mert közben az "ellenfél" is lép, azaz a körülmények is változnak. Isten gondviselése, hogy olykor radikálisan beleszól az életünkbe. Ide-oda ugrándozó kiscsikós életvezetésünknek olykor komoly következményei lehetnek, s a baj csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha már megváltoztathatatlanul megtörtént.

Azt is mondják, hogy okos mindenki lehet, de bölccsé csak az válik, aki belesimul a JóIsten teremtői akaratába. Korunk "megvezetés-tudománya" a divat, a reklám, s a politika kifinomult eszköztárait használva ülteti el a lelkekbe a konkoly-ideológiákat, melyek az egyén többiek-fölött-állóságát hirdetik. Különb vagy, több vagy - ill. különb és több leszel, ha azt teszed amit mondunk -, s a szomorú mindebben, hogy az emberek füle "viszket az ilyen tanításokra". Hiába azonban minden jólinformáltság, hiába bíznak az emberek a "fülesekben", hiába hajszolják a "trendit" az élet fekete-fehér mezőin ugrálva, egyszer véget ér a játszma, s más "mezőkön" folytatódik.

Bölcs ember az, aki az Istenre mutat egész életével. Aki pedig bölcsnek képzeli magát, az kor-, párt-, bank-, karrier-, stb. -érdekek okos ideológusaként tör(ekszik) előre. A meglepetés, a nagy kiábrándulás általában mindig a végefelé történik, amikor a képzelt világ szertefoszlik, s kiderül mi is a valóság. A valóság az, hogy Isten az embert közösségbe teremtette - nem is érezzük magunkat jól csak akkor, ha közösségben vagyunk -, a közösség (másik ember) szolgálatára hívott el, s ebben élhetjük meg istenképűségünket, melynek jelenvalósága boldogít minket igazán...




Igazság...

A mai nap imádsága:
URam! Tartsd szemem előtt igazságaidat, hogy azok világítsák meg életem ösvényét! Ámen



Jézus Krisztus mondja: (Ha)...megismeritek az igazságot, az igazság megszabadít titeket.
Jn 8,32

Régi igazság: Minden igazságnak szüksége van egy emberre, aki azt kimondja... Kimondani az igazságot nem könnyű, de aki meg elhallgatja, az nagyobb terhet vesz a vállára, mint gondolná. Életünk minden területén tapasztalhatóak az igazságtalanságok, s azok következményei - de sajnos nincs egyetlen generális képletünk se az élet gondjaira-bajaira, mely egy tollvonásra minden problémánkra megoldást kínálna...

A legnagyobb kihívás mindannyiunk számára, hogy a hazugságok - legyenek azok bagatellek vagy kardinális nagyok - szétválasztanak, kizárnak a közösségből, s a közösségre teremtett lelkünknek ez mindenféleképpen fáj. Míg a valótlanságok és azok ismételgetése csak növeli a távolságot ember és ember között, a kimondott és felismert igazság összeköt.

Az igazság kimondása mindig krízist teremt, ezért is mondjuk olykor: bizony az igazság fáj... A keresztény ember "tudása", hogy a felismert igazság fájdalmán egyedül nem vagyunk képesek átlépni, túltenni magunkat önsajnálatunkon csakis akkor vagyunk képesek, ha Istenre figyelünk - akár kicsi az a közösség, akár nagy.

Sok-sokk krízis van a világban, de a legnyomasztóbb ezek közül mindig a sajátunk. Életvezetési gondjaink, párkapcsolati megoldatlan kérdéseink, szakmai és anyagi-egzisztenciális jövőnk bizonytalanságai mind-mind képesek megtorpedózni mindennapi örömeinket. Ha nem tudunk örülni az apró dolgoknak, akkor nem csak az immunrendszerünk gyengül - korunk 'népbetegségei" a rák, szív- és érrendszeri-, emésztési-, és lelki zavarok, mind az extrém-stresszre vezethetők vissza, mert nem akarjuk meglátni az igazságot: nem a folyamatosan megemelt teljesítmények "hozására", hanem szemlélődő alkotásra jöttünk e világra -, de az élet legfontosabbját, magát az életörömöt veszítjük el!

Krisztus URunk azt mondja: "Az igazság ismerete megszabadít". Pilátussal együtt sóhajtozhatunk: "Mi az igazság?", de ha csak a horizontig kutakodunk, s nem akarunk szembenézni a kérdések kérdésével: halállal, azaz az emberi gondolkodás legnagyobb kihívásával, a végességgel. Ez ugyanis minden másnak a mozgatórugója, eredeti oka! Ebből fakadnak szenvedéseink, összes hiányérzetünk-motiválta (pót)cselekvésünk...

Mi tehát az igazság? Az, hogy az Igazság odaát vár ránk, az, hogy a teljes igazság nem ismerhető meg, ennek ellenére mégis befogadható, ha valaki szívébe zárja a Mentő Szeretet Krisztusát, Aki maga az Igazság...

 

Jövőnkért...
A mai nap imádsága:
Uram! Kegyelmesen fordítsd magadhoz Tőled elszaladt gyermekeidet, hogy megtapasztaljuk mindannyian szereteted szentségét, s tisztán és örömmel éljünk a Te dicsőségedre! Ámen



Mivel ő, a Szent hívott el titeket - magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban.
1 Péter 1,15
"Nézzük reálisan a dolgokat!" - mondja 50. születésnapját ünneplő barátom a napokban. Tény, hogy az ember tapasztalásokkal a háta mögött másképp lát jövőt, Istent s embert - megfelelő contextusban (összefüggésben) ezt bölcsességnek is nevezik. Ez a tudás megvallatja velünk: Nem vagyunk szentek... szeretnénk azok lenni, de nem tudunk. A tanítványok között egy sem akadt, aki a legsötétebb órákban Jézus mellé állt volna, hiszen nemcsak Júdás árulta el mesterét; szétfutással mindegyik, szavakkal még a "kőszikla-petrosz" Péter is - háromszor egymás után. Talán azért engedte meg mindezt Isten, hogy "ne dicsekedhessék előtte egy test sem".
Benne élünk a világban. Amivel nem találkozunk, utcán vagy munkahelyen, azt beengedjük korunk nagy embertformáló találmányán a televízión keresztül... hogy azután, ahogyan a moly ruhásszekrényünkben csöndben szétrágja legszebb ruháinkat, ugyanúgy a jólinformáltság álcájában ránkszakadó megosztó műsorpolitika lelkünk értékeit kikezdje és szétmorzsolja készségünket a szépre, s a jóra. Mire gyermekeink az élet egyik legszebb szakaszához, legizgalmasabb metamorfózisához (átalakulásához) a tinédzserkorba kerülnek, eladdig lelkük megtelik sok-sok média-szeméttel. Milyen felnőtté válnak azok az emberkék, akik soha nem tapasztalták a gyermekkorukban a szentséget, a szépre és jóra hívogató isteni szimfóniát, mert nem akadt egy "szent" sem a közelükben?! Szülői hivatásukat elhanyagoló szülők, nevelésbe félig vagy teljesen belerokkant tanárok, inkompetens szakemberek és hazug politikusok élete jelzi az utat, amin a következő generáció majd járni fog.
"Legyetek szentek!" - hangzik Péter apostol levelében a buzdítás. Van-e ennek a kétezer év távlatából idekiáltó felhívásnak érvényessége, s ha igen, akkor hogyan fejthető meg ez az üzenet? A szentségnek mindig van nemcsak üzenete, de ereje is. Ezért nem lehet kiírtani a vallásos gondolkodást - bár elvakult kommunisták évtizedekig gyötörték embertársaikat Európa keleti felében. Orosz barátnőnk édesanyja számolt be éppen a napokban arról, hogy az orthodox templomaik zsúfolásig telve vannak... Lám, a nikodémusi igazság újra beigazolódott: "Ha Istentől van ez a dolog, akkor hiába hadakoztok ellene, ha meg embertől, akkor úgy is elmúlik" Azért a hívő ember el ne bizakodjék... áhitatunk illusztrációja Vilnius-ban készült... a nyugati "kultúra" hódít keleten is...
De mit is jelent szentnek lenni? Nemcsak reménységgel előre nézni, hanem mindenekelőtt fölfelé. Ha Istenre nézünk, mindig tisztul a lelkünk, s erőt nyerünk. El-elhagyjuk visszahúzó és bosszantó tulajdonságainkat, s megtapasztaljuk hogy lehet megállni akkor is, amikor mások elbuknak, s lehet felállni, s továbbmenni akkor is, amikor már szinte mindenki feladta. Szentnek lenni - lutheránus felfogásunk szerint - azt jelenti: Istenhez tartozni, s igyekezni Vele járni.

Öregség..



A mai nap imádsága:
URam! Segíts, hogy bölcsen élhessem napjaimat! Ámen


Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!
Zsolt 71,9

Az öregség problematikájával fiatalon kell foglalkozni... mert nem biztos, hogy megérjük az öregkort! - mondta az egyik tanatológiával (haláltan) foglalkozó teológiai professzor. Néhány évtizede még az volt a jellemző Európában, hogy a több generáció élt együtt - igaz "unter einem Dach, doch getrennt" azaz: egy fedél alatt, de külön -, mára pontosan ennek az ellenkezője az igaz. Így aztán nincsenek minták, hogyan csináljon vagy ne csináljon valamit az ember az életbe, s persze lehetőségek sincsenek arra, hogy a már lelassult nagyszülők, a még fel nem pörgött unokákkal együtt megéljék a generációs találkozások legszebbikét...

Amikor ösztöndíjas voltam Bielefeldben, a szállásadó idős lelkész-barátunktól azt tanultam meg, hogy "Az öreg ember, s az okos ember előre oldja meg a problémáit." Ez tényleg így van - legalábbis ideális esetben. Sajnos Európában nem voltak elég okosak/bölcsek az emberek, ezért most lényegesen gyorsabban öregszik a társadalom, mint kellene... (Két kivétel van: a mélyen katolikus Lengyelország, s a liberális Franciaország, ez utóbbiban viszont a nagycsaládokat többnyire a bevándorolt afrikai muzulmánok alkotják.) Az élet bizony kooperáció, s ha nincs meg a generációk közötti együttműködés, akkor igen komoly feszültségek állhatnak elő! Abban a társadalomban, ahol nyűg a gyerek, s nincs becsülete az "öregnek", az a társadalom beteg...

A "tiszteld atyádat és anyádat" parancs nem csak az idősek tiszteletére tanít, de az élet tiszteletére is. A gyermekekből egyszer felnőtt lesz, s hogy milyen, az bizony elsősorban a szülőkön múlik! Manapság, amikor "csikágósodik" a világunk - egy hétvégén féltucat embert lőnek le -, nem ártana elgondolkodni azon felelős vezetőinknek, hogy ezt az össztársadalmi kiszorítósdit: "ő vagy én" (pl. munkaerőpiac!) be kellene már fejezni, mert az élet szépsége nem az "Én"-ben, a "csak-nekem"-ben, hanem az EGYÜTT-ben van. Isten az embert a közösségbe, s a közösségért teremtette!

A hívő ember nem idealista, hanem realista. Tudja, hogy esztelenség úgy élni, mintha sosem halnánk meg. Bizony a halál ott leselkedik ránk, minden korban, s helyzetben, ezért a hívő ember nem kísérti URát, Istenét... A hívő ember jól tudja, hogy ereje nem végtelen, s egyszer törvényszerűen elfogyatkozik életének lendülete, s akkor különösen is szüksége lesz Isten vigasztaló közelségére. A zsoltáros arra kéri Istent, hogy őt ne vesse el, ne hagyja el, akkor sem, ha megöregszik... Isten nem hagy el. Ez evangélium. Azt mi nagyon is el tudjuk képzelni, hogy Ő hátat fordít nekünk, mert életünk folyamán sokszor elfordultunk Teremtőnktől, azaz megérdemelnénk, ha magunkra hagyjon. Isten azonban nem ember, hanem Isten, hiszen, ha mi meg is tagadjuk őt - szóban, cselekedetben, mulasztó életvezetésben -, Ő meg nem tagad minket soha, mert Ő mindvégig hűséges, hiszen Ő a szeretet Istene, aki életet ajándékozott nekünk... még örök életet is.




Imádkozzunk!
URam! Add, hogy éveim számában ne csak gyarapodjak, de bölcsüljek is! Ámen



Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.”
Jn 21,18

"Ezek a mai fiatalok!" - sóhajtanak fel a magukat bölcsebbeknek gondoló idősebbek, jóllehet az ifjúkor tapasztalatlansága nem szégyen, hanem állapot, ahogyan az öregség sem érdem, hanem egy speciális helyzet... Érdekes, mindenki szeretné megérni az öregséget, de ha elérte, akkor meg szidja, mert úgy akarnánk megöregedni, hogy közben fiatalok maradjunk! A JóIsten nagy nevelő-tudománya, hogy ez 'ráadásul' meg is történik(!): lélekben fiatalok maradunk; de testben nem... Csoda-e hát, ha az idős emberek jelentős része morog naponta elhordozandó nyomorúságai okán? Olyan szépen írja a költő (Áprily Lajos) "Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, / taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek."

Igénket maga János evangélista úgy magyarázza, hogy ez a jézusi kijelentés egyértelműen Péter mártírhalálára utal, de ettől a jánosi értelmezéstől most tekintsük el, hiszen ez a gyönyörű megfogalmazása az időskori állapotnak, a régi, közel-keleti bölcsességirodalomba nyúlik vissza.

Akarjuk vagy sem: mobilos/mobilis társadalomban élünk. Ez jelenti először is azt, hogy az okostelefonok(internet) információk özönét ömleszti ránk, nehogy elfelejtsük korunk hamiskás életfilozófiáját: "Csak nem lemaradni semmiről!", másrészt autóval, hajóval, repülővel igyekezünk is eljutni minél több helyre, mert hiszen ott van bennünk a félsz: "Mi lesz akkor, ha NEM?" A lemaradás/kimaradás félelme egyeseknél aztán olyan nagy, hogy deformálja, sőt felborítja életük normális menetét... Tény, hogy óriási a vonzása a mobilitásnak, s természetszerűleg a fiatalok között ez még erősebb, s így aztán az idősebbek sokszor értetlenkedve sóhajtanak fel - magam is sokszor hallottam -, "Mindig csak az a menés!"

Az élet értelme azonban nem a "menés", hanem a növekedés, a gyarapodás - mindenek előtt lelkiekben, szellemiekben, s persze anyagiakban is, hiszen életünk fájdalmasan anyaghoz kötött... Sokan igyekeznek fiatalok maradni, sajnos "mindenáron" - valóságos 'búmja' van a ránctalanító-, fiatalító beavatkozásoknak - s ebből az őstörekvésből igen jól megél a kozmetika-ipar. (Hála Istennek egyre többen ismerik fel, hogy a szépség az nem "kívülről", hanem belülről fakad: nem csak a kedves természetből, hanem az egészséges életmódból, s a minőségi táplálkozásból is, ami elsősorban nem pénztárca, hanem akarat kérdése.)

Nem véletlen, hogy fiatalok akarunk maradni. Aki fiatal, az - emberileg nézve - még távol van a végső nagy konfrontációtól, a haláltól... Nem a halál ténye az, ami bénító, hanem a gondolat, hogy a halállal vége mindennek, s ezzel már nincs esély a korrekcióra! Az ember ugyanis minél tovább, s többet él, a tapasztalásaiból következően egyre nagyobb a kísértése, hogy tényleg jól csinált-e mindent az életében?

Mai igén arra is tanít minket, hogy egyszer majd eljönnek azok a "nem-szeretem napok", amikor kényszerűen ki kell nyújtanunk a kezünket (segítséget kell kérnünk), s majd oda visznek, ahová nem akarjuk... Az idős kor legnagyobb kihívása/pofonja a magány, melyet nem ellenségeinktől kapunk, hanem barátainktól, szeretteinktől! Tudniillik, amikor mindenben benne akarunk lenni egy életen át, de közben a legfontosabból, a családunkból maradunk ki, az a legnagyobb csapás! Hiszen senkit nem hibáztathatunk, még az Istent sem, csak egyedül önmagunkat azért, mert öregkorunkra nem részesülünk azok életéből, akiknek életét nem ajándékoztuk meg önmagunkkal akkor, amikor fiatalok és erősek voltunk...

 

Választás...


A mai nap imádsága:

Istenem! Gyakran kell döntenem, sem nem mindig tudom, melyik irányba induljak... Kérlek segíts, biztass szereteteddel, hogy meglássam a jeleket, melyeket gondviselő jóságoddal válaszútjaimon elhelyezel! Ámen

 

Azt az embert, aki féli az URat, oktatja ő, hogy melyik utat válassza.
Zsolt 25,12

Életünk után a legnagyobb ajándék a szabad választás lehetősége. Ezért ha valaki nem választhat szabadon, az nem is él valójában. Mindennapjaink a folyamatos választásra épülnek, kikerülni a döntéseket nem tudjuk - bár néha nagyon szeretnénk - mert igen nehezünkre esik a választás. Ha világosan látnánk, hogy egy-egy választással hova jutunk el, bizonyára kevesebb lenne a rossz döntések miatt megromlott életű ember.

Az egyik alapvető gondunk, hogy csak a horizontig látunk. Pedig életvezetésünkben nem csak azt kell látnunk, hogy mit hoz a holnap, arra is figyelmet kell fordítanunk, mit hoz a holnapután, a közeli s a távoli jövő... A legnagyobb gond persze az, ha az ember csak az orráig lát... A döntés felelősségét tehát mindannyian átéljük, még ha ez mélységében nem is tudatosul minden napunkban.

A döntések meghozatala nehéz, de ha egyedül kell meghoznunk azt, akkor az még nehezebb. Ezért olyan jó, ha van mellettünk valaki, aki velünk érez, mellettünk áll, s ugyanabba az irányba néz, mint mi! Sokan félnek a döntéstől, mert a kimondott igenek vagy nemek következményeinek elhordozására már nem éreznek elégséges erőt magukban. A döntésképtelenség okai sokrétűek, de végülis visszavezethetőek a hitetlenségre, s reménytelenségre. Amikor elfogy a jövőbe vetett hit, amikor elhalványul a Gondviselő Istenbe vetett remény, akkor ezzel együtt megszűnik a készség az élet ízének érzékelésére is.

Az élet ízét pedig a mozgás, a történések s a találkozások adják. (Jól tudják ezt a reklámszakemberek, meg is tévesztik a tapasztalatlan, kezdő utazókat.) Ezek a meghatározó élmények tehát akkor történnek velünk, amikor úton vagyunk. S minél inkább tartozunk valakihez, annál inkább átérezzük milyen jó megosztani másokkal - mindenek előtt a Társunkkal - az utazás élményét, felfedezéseit. Az Isten félelme (pontos fordítás szerint: tisztelettel teli félelme) pedig nemcsak helyes irányt ad életünknek, de biztonságot is nyújt. Aki Teremtőjében bízik, az nem keseredik el végzetesen akkor sem, ha egyedül maradt/van. Tudja, hogy Gondviselő Istene szereti őt, s megadja azt, amire szüksége van, s nemcsak a jó és rossz szétválasztásban, de a jó és jó közötti választásban is megsegíti, s minden út végén atyai szeretetével hazavárja.
Szerző: Andre Lowoa  2018.04.24. 04:00