Élet és halál...
A mai nap imádsága:
ÚRIsten, mindenség Teremtője! Add, hogy Benned, s Általad élhessem nekem rendelt napjaimat, s felfedezzem minden múlandóság között örök isteni szeretetedet! Ámen

 

Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.
1 Kor 15,22
Egész életünkben a halálra készülünk... Az elmúlás, a végső mozdulatlanság bűvkörében remegnek sokan, aki nem vallja be - valahol az is. Nem a haláltól, a hozzá vezető fájdalmas úttól félünk, sokkal inkább a bizonytalanságtól: mi van utána? Mert ha nincs a halál után semmi az eléggé nagy gond, de az igazi nagy meglepetés az lenne, ha nemcsak van az élet után "valami", de ha a halál után vár ránk Valaki... Próbálhatjuk életünket így vagy úgy meghosszabbítani, de az Istentől jövő élet örök törvénye, hogy a túlpartot csak az Ő segedelmével érhetjük el.
Ádám-apánktól nem csak az Istennel való ellenkezés, a tagadás ősösztönét örököltük, de a múlandóságot is. Kipróbálni az istennélküliség kábulatát oly nagy vonzás, melynek csak kevesek tudnak ellenállni. Ha jól belegondolunk, életünk folyamán alig van néhány nap vagy óra, amikor valóban teljes odaadással meditálunk, imádkozunk, minden érzékszervünkkel keressük Istent. Életünk döntő része nem Isten által irányított, hanem kézi-vezérelt... többnyire mi döntjük el, mit is csináljunk időnkkel, lehetőségeinkkel! Éppen ezért nem szép dolog, amikor egyértelműen saját életvezetési butaságaink, nem kellőképpen átgondolt döntéseink következményét a JóIstenen kérjük számon!
A halál - minden félelmünk végső oka - pontot tesz izgalommal teli életünkre. Az utolsó pillanatban bizonnyal felsejlik életünk szépsége - bizony élhettünk volna örömteljesebben is -, s kedves bűneink sehová sem vezető hiábavalósága is egyértelművé válik. Abban a néhány pillanatban/percben?, amikor talán lepereg előttünk egész életünk, bizonnyal szeretnénk majd visszamenni az elejére, s másképp csinálni sok-sok mindent vagy esetleg az egészet... Visszaút azonban nincs, az életet egyirányúvá teremtette az ÚRIsten!
A keresztény ember tudása, hogy van élet a halál előtt(!) is, s ha azt a krisztusi szeretetben éljük, akkor nem hiábavalóságban múlnak el napjaink. Sokan hiszik azt, hogy élni csak akkor tudnak, ha saját elképzeléseiket a holnapban vagy a holnaputánban már megvalósították. Így aztán sok-sok millió ember "lemarad" a saját életéről, mert ugyan csak 1-2 nappal maradtak le saját életükről, de valójában soha nem kezdtek el élni! Az ÉLET pedig nem az ÉN, az Ego mindenáron való kivirágoztatását jelenti, hanem az Isten jelenvalóságának a megélését MINDENben: Templompadban ülve éppen úgy, mint takarítás, gyereknevelés közben otthon vagy munkahelyi feladataink elvégzése során. Isten Élet, Isten történés, Isten változás... IS(!), s MINDEN egyben, hiszen Ő maga az Örökkévalóság, a "vagyok, Aki vagyok" a Létező. Aki Őbenne akar maradni örökre, az akár él, akár meghalt, hit által az Övé, s Krisztus által Benne van/él örökre...

Életünk...
A mai nap imádsága:
Uram! Hálát adok Neked életemért, s add, hogy dícsérhesselek Téged ma is! Ámen

 

Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.
1Kor 1,21
Különböző kultúrák különféle utakon keresték az Istent, de Isten létét az ember valójában nem kérdőjelezi meg. Pontosítva: addig, amíg nem érzi emberléte határait, addig hajlamos istentelen kijelentésre és tettekre is, de kinek-kinek sorsa szerint eljön az a pillanat, amikor belátja: végtelenül kicsinyke, esendő, s mindenek előtt halandó ember. Keveseknek adatik meg, hogy erre fiatalon rájöjjenek, mások egy egész életen át küszködnek önmagukkal, a világgal és minden küzdelmük persze átszőtt az Istennel is. Az általános "Isten-képek" ellen természetszerűleg tiltakozik az ember, hiszen a mások Isten-képzete abban a pillanatban, hogy megformálódik, már sérti is mindannyiunk teremtettségből fakadó szuverenitását. Individuumok vagyunk, megismételhetetlenek. Különbözőségünk is jelzi, hogy nem sorozatgyártott isteni termékek vagyunk, hanem Isten szeretetéből egyediségre elhívott, ebbe az időbe és térbe teremtett lények... Megállapíthatjuk azonban, hogy az Istentől elfordult ember alapvető tulajdonsága mégis az uniformizálódásra törekvés.
Az egész teremtettség Isten után kiált... Ahogyan az alkotás tanúskodik a mesterről, ugyanúgy az univerzum is a Teremtőről. Megmosolyognivaló, valójában tragikomikus, hogy a világ létrejöttére még mindig az ősrobbanás magyarázata a legelfogadottabb, mintsem az, hogy egy intelligens teremtő Erő áll mindenek mögött... De miért is állnának össze az élettetelen csillagközi szétszórattatás kavicsai élő anyaggá? Mi indítja őket erre? Az univerzum végtelen kozmikus porának akarata az, hogy egy Föld nevű bolygón Frankó Mátyás reggelenként erről elmélkedjen? Számomra ez nem lehet magyarázat! Létemet, mindennapjaimat, örömömet és bánatomat csak Istennel tudom magyarázni...
Istent - s most ne torz istenképekre gondoljunk, hanem a Szeretet Istenére - félrelökte a modern ember, s ezért talán még soha nem szenvedett az ember ennyire, mint korunkban. Valóban nagy bolondság a szeretetre alapozni kultúrát, s emberlétet, hiszen akkor sebezhetővé válunk, de komoly kérdés, vajon másnak meg van-e hosszútávon értelme? Egy bizonyos: az igehirdetés "bolondsága" sokak számára megtartó erő, mert Arról az Istenről tesz bizonyságot, "Akiben élünk, mozgunk, s vagyunk"...




Kegyesség...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne kegyeskedve, hanem kegyesen, tiszteletteljes félelmedben tudjam élni mindennapjaimat! Ámen



"Ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg, ne is érintsd!? Azokról van itt szó, amik arra valók, hogy elfogyasztva megsemmisüljenek. Ezek csupán emberi parancsok és rendelések. Ezeknek a megtartása a bölcsesség látszatát kelti ugyan a magunk csinálta kegyeskedés, az alázatoskodás és a test sanyargatása által, valójában azonban semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt felfuvalkodottsághoz vezet.
Kol 2,21-23

A különféle étkezési kultúrák között a "legbonyolultabb" a kóser táplálkozás. Maga az alapelv, hogy csakis kósert (tiszta, alkalmas) egyen az emberfia/lánya igen dicséretes, azonban a számos kötelezvény - melyek mind(!) emberi rendelkezések - igencsak megnehezítik a háziasszonyok dolgát. Nem szabad persze elfelejtenünk, hogy a kóser étkezési szabályok - bár valóban nem könnyű betartani azokat -, igen egészségesek. Van is egyfajta divatja/publicitása a zsidó ételeknek, szerte a világban.

Az, hogy ki mit, s hogyan eszik, természetesen a magánügye. Amit az egyik betarthatatlan parancsolatnak vél, a másik számára delikáteszes kiváltság. (Emberek és kultúrák különböznek - ebben is.) A különféle vallási étkezési szokásokat komolyan megvizsgálva aztán kiderül: valamilyen megfigyelés, egészségügyi tapasztalat áll a vallásos étkezési szokás mögött is, s nem "ördögtől való" se egyik, se másik előírás. Azt kijelenteni azonban, hogy ezek betartása, ill. be nem tartása az Istenhez való viszonyt alapvetően befolyásolja - bizony meglehetősen erős, emberi elképzelés. A szükség olykor törvényt bont, ill. speciális értelmezésssel többnyire "áthidalhatóak" akár a kóser, akár a halél étkezési előírások...

Amíg a test ésszerű kímélése áldás, eladdig a kíméletlen sanyargatása - ráadásul vallási alapon - átokká válhat: lásd emésztési rendszer felborulása, étkezési zavarok kialakulása. Az sem a JóIstentől való, ha bizonyos étkezési szokások betartása miatt egyik ember különbnek, sőt feljebbvalónak tartja magát, mert nem az minősíti az embert, hogy mit eszik, hanem az, hogy hogyan él, milyen a viszonya az embertársaihoz! Ha megnézzük a jóléti társadalmakat, akkor bizony azt tapasztaljuk, hogy hiába a sok-sok higéniai előírás, azokat mégis sokszor megsértik, s hiába a kulturált étkezés, attól, hogy az emberek késsel és villával esznek, még nem válnak szeretetteljesebbé! Lehet, hogy kézzel és egy tálból esznek bizonyos népcsoportok, az összetartás, az egymásra-figyelés mégis nagyobb, mint ott, ahol mindenki a saját tányérjából kanalaz...

Az apotol tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy a kegyeskedésnek semmi haszna sincs, önteltséghez vezet, ami nem építi, hanem rombolja az egyént és a közösséget is. Isten akarata pedig ezzel ellentétes: Ő azt "kívánja", hogy mindennel hálaadással éljünk, nem kényszerből, hanem mindent örömmel megcselekedve...


Kiegyensúlyozottságért, hogy meglássuk életünk szépségeit...
A mai nap imádsága:
Urunk! Közösségbe teremtettél minket, hogy felfedezzük benne ajándékaidat. Adj nekünk látást, hogy észrevegyük jóságodat, s éljünk általa - mások hasznára! Ámen

 

Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző, tökéletes.
Rm 12,1-2
Ami itt a földi életben irracionális, az Isten országában lehet ésszerű, s ami ésszerű itt lent, az nem biztos, hogy ésszerűtlen odafönn... A szeretet nagy parancsolatát elfeledve, sokszor megtörtént az egyháztörténelem folyamán, hogy a bibliaértelmezők a "megnemértés" okán a radikalizmus ingoványos talajára tévedtek. Ha valaki valamit nem ért, és azt "nagyon nem érti", bizonytalanná válik, s kapaszkodót keres - sok ilyen szellemi értetlenkedő, "megszédült" van a világban ma is. Nem a keresztények kiváltsága a radikalizmus, örök emberi tulajdonságról van szó. A radikális gondolkodás nem féltétlenül fundamentalista, jóllehet a kettőt gyakran együtt halljuk, sőt a szélsőséges jelzőt is hozzáteszik, pedig egy kicsiny része a fundamentalistáknak nem szélsőséges, hanem tradíciót tisztelő.
Persze könnyebb Pál apostolt is radikálisnak, fundamentalistának, vagy szélsőségesnek beállítani, mintsem megérteni határozottságát. A megigazulástan nagy elméleti teológusa nagyon is gyakorlati oldalról közelíti meg a Krisztus-kérdést... azaz élet-kérdésként látja, életvezetési gyakorlattá teszi meg. Ezért mond nagyon sok praktikus tanácsot, melyet nem továbbgondolni, allegórizálni kell, hanem szó szerint érteni. Az okos istentisztelet a normális teremtményi élet: azaz az Isten tisztelete, és az ember szeretete. Ha Istent tiszteljük, akkor tiszteljük az élet minden formáját, s védjük azt. Ha az embert szeretjük, akkor magunkat is szeretnünk kell! Nem csak magunkat! Aki csak magát szereti az önző, de aki nem szereti magát, azaz nem fogadja el magát olyannak, amilyen, az diszharmóniában él a világgal, s gyakran embertelen döntéseket hoz magával és másokkal kapcsolatban is. (Érdekes módon a diktátorok sosem voltak egészséges lelkületű, önmagukat helyesen értékelő emberek... )
Mi az Istennek tetsző? Ami az embernek tetszik, az nem biztos, hogy az Istennek is... de az értelem megújulása/megvilágosodása (nem elborulása!) az Istennek tetszésére van. Aki gondolkodik a jón, a szépen - Istennel vagy anélkül - idővel megért valamit az Istenből is, aki azonban nem gondolkodik, csak gondolkodás nélkül cselekszi a rosszat, az semmit nem érthet meg Teremtőjéből... Ha Pál azt mondja: "Ne igazodjatok e világhoz!" - akkor azt hangsúlyozza, hogy ne a világ mindenkori rendje, hanem az Isten törvénye szerint rendezzük be életünket. A világ divatja sokakat megrészegít. A részeg szavunkat boncolgatva is láthatjuk: rész-eg, azaz csak egy részt lát az egészből. Aki jó-zan, az pedig jól, tisztán lát... józannak lenni "jó"! (Húsvétkor sokan ezt másképpen látták, de ez sajnos meg is hozza minden évben targikus eredményét...)
Isten akaratát kutatva megállapíthatjuk, hogy Ő nem elmélet, hanem gyakorlat. Nem száraz tanítás, hanem pezsgő élet. Nem tobzódás, hanem erkölcsös élet, aminek mindig pozitív hozadéka van, még akkor is ha mi magunk éppen veszteséget is élünk meg... ez Isten egyik csodája! Tökéletesnek lenni azt jelenti: Isten közelében élni, engedni, hogy a Szeretetének fénye minél többször megcsillanjon életünkben.
Szerző: Andre Lowoa  2018.04.10. 06:27