Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.
Jn 14,27

Van-e nagyobb kincs a békénél? Aligha! Egész életünkben az ezerarcú békét keressük-munkáljuk, hogy végül lelkünk is megnyugodjék. Jóllehet a körülmények hatása mindig óriási, de a döntés soha nem az események gondja, hanem az ember dolga... Ezért nem mindegy, milyen lélekkel hozzuk meg a döntést! Döntéseink következményét ugyanis hordoznunk kell, s ezért megeshet, hogy egy rossz döntés hosszú időn keresztül, esetleg egy egész életen át békétlenséget szít. Másokkal vagy magunkkal vagyunk haragban, az eredmény ugyanaz: fáj mindkettő, de ha békétlenségünk okai mi magunk vagyunk, az sokkal keservesebb.

"Pax et bonum!" - mondják a ferencesrendiek, "Áldás békesség!" - köszöntik egymást a reformátusok... Isten békessége nem emberi kategória. Míg az emberi béke mindig kompromisszumus - ráadásul a történelemben azt láthatjuk, hogy többnyire rövidéletű -, eladdig az Isten békéje tartós, s feltétel nélküli. A Mester jól tudja - nemegyszer szeretettel korholta is tanítványait kicsinyhitűségük miatt -, hogy nyugalmunkat könnyen elveszítjük, s szívünk hamar elcsügged. Az élet árnyékos oldala ez, nem tudjuk kikerülni! Aki azt mondja, hogy ő mindig boldog, az nem őszinte önmagához vagy még sohasem volt valóban boldog. A boldogság - természetéből fakadóan - pillanatos és dinamikus érzés, míg a béke folyamatos és statikus állapot. Ezért volt megmosolyogtató, amikor anno "pártunk és kormányunk" véres komolysággal "béke-harcról" beszélt...

Jézus békét nemcsak ígér, de ad is. Az élet egyik legnehezebb feladata az efogadás. A jót még csak-csak elfogadjuk, de olykor az is terhelheti önérzetünket, amikor azonban a rosszat kell elhordoznunk, az ellen különösképpen tiltakozunk. Elfogadni a hiányt: visszaadni egészségünk egy részét, elengedni szeretteinket, aki nemcsak életünk részét, de magát az életet jelentették nekünk, több mint embert próbáló... A keresztény ember ezért kapaszkodik hite által Istenébe, mert tudja, hogy a megoldás nem nála, hanem Teremtő Ura kezében van...

Egymásért, hogy külön-külön is erősek legyünk az EGYben.

"Éppen úgy lesz, mint ahogyan Lót napjaiban történt: ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek;"
Lk 17,28

"Aki meg akarja tartani az életét, az elveszti, aki pedig elveszti, az vissza fogja kapni. Mondom nektek: azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban, az egyik felvétetik, a másik pedig ott hagyatik."
Lk 17,33-34

Amíg életünket az elmúlás egy-egy ostorcsapása el nem éri vagy félelmetes csattanásai közvetlen közelünkben nem döbbentenek rá teremtettségbeli törékenységünkre, addig nehezen értjük a végítélet szavait. Csak amikor szép lassan vissza kell adnunk mindazt, amit magunkénak hittünk (erő, fiatalság, egészség), akkor derül ki: határtalan önbizalmunk másképp láttatta velünk a világot. Érdekes módon a tisztánlátás ideje éppen akkor kezdődik, amikor homályosul szemünk világa...

Amikor az élet zajlik, jókedvvel eszünk és iszunk, adunk és veszünk, akkor nem gondolunk arra, "lesz ez még másképpen" is! S ez így helyes - Salamon királytól tudjuk -, kell is élveznünk fáradozásunk gyümölcseit. Csak ha azt gondoljuk: sosem lesz ez másképpen, akkor hibázunk. Sokan álmodnak nagyot - sőt mindenki egy kicsit nagyobbat, mint amilyen a tehetsége -, de az "álmok" többnyire evilágiak, a matéria korlátai közé szorítottak. Az anyagon a még több anyag - a természete okán győzedelmeskedik, de Isten törvénye szerint a megfoghatón csak egyedül a lélek győzedelmeskedhet...

Amikor fogytán az erő, az egészség, akkor nagyon sokan, mintegy "reflexből" az anyagba kapaszkodnak: majd a vagyonka megsegít, hiszen mindent lehet, csak jó helyre kell kerülni... Azután szép lassan kiderül: nem vehető meg minden... A testi nyomorúságok, betegségek nem válogatnak kinek milyen a társadalmi státusza, vagyoni helyzete, hol szerezte a diplomáját, hány nyelvet beszél, tanyán él vagy éppen egy világváros csillogó központjában.

Ugyanígy a hit sem kötődik az anyaghoz. Nem mindenki hitetlen, aki gazdag, s nem mindenki hívő, aki szegény. Emberi kapcsolataink legyenek is bármilyen szorosak, Isten előtt (coram Deo) nem sok relevanciája van. Hiába építünk együtt, hiába akarunk egyet, hiába nevelünk gyermekeket együtt, hiába fekszünk egy ágyban... életünkkel "elszámolni" saját magunknak, egyedül kell. Itt nincs más Pártfogó csak a Lélek, itt nincs más Vigasztaló, csak egyedül Ő!

Nagy kiváltság, ha esténként úgy bújnak ágyba az emberek, hogy mindennapi örömeiket és bánatukat imádságba font kezükkel Teremtőjük elé viszik. A kommunikációnak olyan szintje ez, amit az Isten csak azoknak ajándékoz, akik szeretik Őt. Isten csodálatos művét megérteni, felfogni egy életen keresztül sem lehetséges, ráhagyatkozni azonban minden pillanatban lehet: akár süt a Nap, akár nem...

A mai nap imádsága:

Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok... Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel?

Jak 4,2a; és 4a

Kedves professzorom mondotta volt: "Ha nem lenne ember ezen a Földön, akkor az bizony valódi paradicsom lenne!" - s milyen igaza volt. Mégis gyakran hivatkozik a vallásos ember arra, hogy ez a világ "bűnös", jóllehet csak az embervilág az! Ne is próbáljuk takargatni a tényt: Az emberiség eddigi történelme tulajdonképpen a kívánás, az öldöklés, az irigység, a harcok és viszályok véget nem érő története...

Sokan vélik úgy, hogy a világgal való kapcsolat nem egyeztethető össze a vallásos élettel. Fel kell tennünk a kérdést: Ők akkor egy másik világban, másik Földön élnek? - s máris nyilvánvaló a rövidzárlatos gondolkodás. Jézus soha nem a világ ellen prédikált, hanem a világért! Nem a világ pusztulásáért imádkozott, hanem annak megmeneküléséért, hogy végre felismerjék az emberek: Isten ott van mindenhol, hiszen az egész teremtettség Őt tükrözi. Az ún. "főpapi imájában" - bár az elnevezés félreértésekhez vezethet, mintha Jézus URunk a kultuszt kívánná a (jó)cselekedetek helyett - is azt kéri: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól!"

Jakab szavait az apostoli elkötelezettség fűti át - ebből az aspektusból kell értékelnünk azokat. Fel akarja hívni a figyelmet, hogy minden gonoszság a világban a hatalom-mámorból ered: A férfi uralkodni akar az asszonyon, az asszony pedig uralja a férfit; akit meg királynak tesz meg egy közösség, az végül nem tud uralkodni magán és zsarnokká válik - lásd Saul történetét! A világ már csak ilyen? A hatalom deformál, s a világ maga alá gyűr mindenkit!?

Az eldöntendő nagy kérdés mindig: a hogyan? Mit tehetek, s mit nem? Hol húzzam meg a határt a világ és az én világom között? Törvényeskedésben jeleskedő lelki vezetők adtak/adnak bőven ötleteket - okoztak/okoznak is zavart ezzel bőven! Jóllehet, ahogyan az Isten EGY, úgy az ő világa is az: Benne van a jó és a rossz, a pokol és mennyország is. A Jézuskövető ember már választott, s azt a célt tűzi ki maga elé, hogy minden körülmények között a jót igyekszik előmozdítani, s mindeközben megveti a bűnt. Elhiszi a Mesternek, hogy Isten országa itt van bennünk és közöttünk, s ezért áldozatot is hoz - minden nap, egész életén át...




Imádkozzunk!
Istenem! Köszönöm, hogy irgalmad által hordozol, hogy magam is irgalmas lehessek, s ne az ítélkezők, hanem a megbocsátás útján járók táborát gyarapíthassam! Ámen

 

Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik.
Lk 6,36-37

Sándor(?) pápának is tulajdonítják a mondást: "Tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni." Akit megbántottak - s pont az okozott neki fájdalmat, akitől legkevésbé vagy egyáltalán várta volna -, az érzi át igazán, a maga mélységeiben: megbocsátani rettenetesen nehéz. Sokszor nem is megy, hiába próbálkoznak... Nem véletlen, hogy a párkapcsolatok ilyen gyakran zátonyra futnak, hiszen a társas-lét egyik fontos alapja a megbocsátás - lenne. Aki lelkének fájdalmát nem tudja kezel(tet)ni - s a lélek sebeit gyógyítani csak az Isten tudja, de még ehhez is idő kell(!) -, az inkább elmenekül, kilép a lelkét szorító kapcsolatból.

Jézus URunk okkal hívja fel a figyelmünket az irgalmasságra. Lehet, hogy valakinek egy adott dologban igaza van, de ha valaki következetesen, irgalmatlanul csak az igazságát tartja szem előtt, akkor annak a vége nem zárul békességgel - egyik oldalon sem. Aki irgalmas, az csak azért tud irgalmas lenni, mert számára az igazságnál fontosabb a szeretet... Hiába a jog, a törvény igazsága, a tényállás tisztázása (s persze ez nagyon fontos!) igazat adhat az egyiknek vagy a másiknak, de a lélek békességéhez ez még kevés, ahhoz kell az elfogadó szeretet is! Ezért mondja a Mester: "Legyetek irgalmasok!"

Atyátok irgalmas. Ha nem lenne az, már nem is élnétek... Az Ő irgalmának köszönhetjük, hogy nem büntet minket úgy, ahogyan azt "jogosan" megérdemelnénk! Időnként meg-meglátogatja a fiakat az atyák bűnéért harmad és negyedíziglen, de nem büntet irgalmatlanul, hiszen akkor a fiak foga vásna el azért, mert az apák ették meg az egrest! Az irgalom, a részvét ugyanabból a gyökérből ered: a szeretetből. Sajnos, az emberek többségénél hiányzik a részvét, s ezért ennyire irgalmatlan, szeretetlen a világ...

Akinek nem a szeretet a legfontosabb, az ítélkezik. A dolgokat meg kell ítélni, de aki mindig csak a saját szemszögéből tudja látni a dolgokat, az ítélkezik... "osztja az igazságot". Az ilyen ember végül kárhoztatja önmagát, mert, aki kíméletlenül csak a maga igazságát szólja, attól elhidegülnek az emberek. Senki nem perfekt, még az sem, aki az igazságot osztja...

Bocsánat nélkül nincs teljesség, s nincs meg az újrakezdés lehetősége sem. A bocsánat ugyanis azt jelenti: oda helyezlek vissza, arra a "pontra", ahol még minden rendben volt, ahol még "kerek volt a világ" (értsd: az adott kapcsolat mikro-világa). Akinek "odafönn" megbocsátottak, az "idelenn" emberi természetességgel gyakorolja a bocsánatot (s ezzel a békesség követévé válik), de aki saját igazát hajtja egyre-másra az Isten igazságával szemben is, annak élete maga a megtestesült békétlenség...

A tévelygő lelkek észhez térnek, és a zúgolódók levonják a tanulságot.
Ézsaiás 29,24

Naponta megszámlálhatatlan konfliktusok milliói keletkeznek, gyanítható, hogy többségük, soha nem oldódik meg. Az az ember, aki nem érti, nem tudja a helyét a világban, az elsősorban önmagával van konfliktusban, s ha nincs békessége önmagával, hogyan teremthetne békét maga körül? Vélemények tucatjaival ütközünk naponta, s információs korunk okán egyre több elgondolást kell ütköztetnünk a mienkével - ha karjuk, ha nem. Alapvetően megváltoztatta korunkat az információtechnika (IT), s hogy hová fejlődik, arról csak sejtéseink vannak. Egy bizonyos: egyre több a tévelygő lélek!

Naponta találkozhatunk olyanokkal, akik elveszítették a józan eszüket, s a javító szó lepereg róluk. Vannak, akik játékautomatán eljátsszák a családi házat, vannak akik egy életre megsebzik családjukat a pohár múló vigasztalása miatt, s vannak akik egyszerűen csak nem értik, hogy miért nem értik a világot, s eleve zsákutcás megoldásokat szajkóznak... Ezek persze úgy igazából soha nem működtek, gyógyírt a léleknek nem adtak, mégis rengetegen belekapaszkodtak, mert valaki, valamikor, aki szimpatikus volt, határozottan kiállt badarsága mellett! Nem kell a keresztényeknek más vallásokat besározni, épp elég szurok található a saját portájukon is! Normális, józan ésszel a világot megérteni akarva újra és újra találkozhatunk magukat fontosnak és nagynak tanúsító okosakkal, akik kinyilitkoztatják az igazságot. "Igaz(meg)mondók" mindig akadnak a kapa, a laboratórium és az íróasztalok mellet is, s őket csodáló, a téveszméiket továbbharsogó hálásak is. Tévelyegnek...

Bolyonganak ide-oda, mert nincs cél előttük. Ami van, az igazából nem az! Ha az lenne, akkor az elérése örömet, boldogságot és kiegyensúlyozottságot adna. Mivel életüket a bizonytalanság, az aggodalmaskodás, az összefüggéstelen döntések és ideges kapkodás jellemzi, ki kell jelenteni: zúgolódásuk az Isten rendje ellen saját életük minősítése! Levonni a tanulságot csak az tudja, aki elhiszi, hogy tanulnia kell egy életen keresztül. Aki már mindent tud, az fanatikus. Tessék megnézni hány vallásos fanatikus rombolja az örök emberi értékeket kereszténységben és zsidóságban, nemkülönben az iszlámban is, hogy csak azokat említsük, ahol az egyistenhit és a bibliai történetek ugyanazon gyökérből táplálkoznak!

Egyszer azonban eljön az igazság pillanata. A személyes döntésalapú valamikor felnőtt eszünk és tapasztalásaink olykor tragikus együttállásakor, a végleges igazság pedig majd akkor és ott, az Isten előtt. Eladdig a feladat nem kerülhető meg: levonni a tanulságot! Életvezetési hibából, gyereknevelési kudarcból vagy éppen valamilyen sikertelenségből... Ok akad mindig, hogy a tévelygő lélek Istenhez térjen, s Nála megnyugodjon.