Áldásért.
A mai nap imádsága:
Uram, ajándékaidat köszönöm! Ámen
Áldott az Úr! Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk.
Zsolt 68,20
Gyakrabban nyílik szánk panaszra, mint dícséretre, mert okot az elégedetlenségre mindig könnyebben találunk. Adódik ez abból is, hogy a jóért mindig meg kell küzdenünk a rosszal, ami meg hívatlanul "magától jön", még a kisujjunkat sem kell mozdítani érte. Amikor rádöbbenünk, hogy Isten mi mindennnel megajándékoz minket: gyermek vagy unoka, jóbarát vagy rendes szomszéd, siker a munkánkban vagy előbbrejutás a kisebb-nagyobb egzisztenciális földi álmokban, olyankor persze nevetve mondjuk: Élni jó!
Áldott az Úr! De, ha veszteség vagy súlyos betegség látogat meg minket, olyankor nem értjük a hálaadás belső logikáját... miért is adnék hálát, talán azért, hogy eddig minden rendben volt? Engem a jelen nyomorúsága gyötör, a múlt örömei emlékképek csupán! Talán így vagy ehhez hasonlóan perlekedünk egy darabig, mígnem belátjuk: az Isten, az bizony Isten, mi pedig ha jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is el kell hogy fogadjuk. Születésünk örömében már ott van a halál gyászának magocskája is, melyből az évek folyamán hatalmas fa terebélyesedik. A halálfa árnyéka olykor elgondolkodtatthat, sőt megrettenthet minket, de árnyék is azért van, mert süt az Isten Szeretet-Napja.
Isten tehát gondot visel rólunk. Akkor is, ha az ember gondatlan és könnyelmű. Ugyan mindez csak utólag nyilvánvaló, a visszatekintés alázatában, de attól még igazság. Isten előrelátásának köszönhető, ha el is rontjuk életünket, Ő megmutatja irgalma nagyságát, s a rosszból is jót hoz elő, megszabadít. Ha a következményektől nem is mentesít mindig, de a legrosszabbtól, a lelki gyötrelemtől igen. Az igazi nyomorúság ugyanis a lélek rabsága, megkötözöttsége. Kötözhet szenvedély vagy elrontott múlt, vélt igazság vagy hamis büszkeség, görcsös ragaszkodás valamihez/valakihez vagy éppen félelem a jövőtől. Isten azonban szeretet, s szeretetének napsugarait folyamatosan felhozza igazakra és gonoszakra egyaránt. Kegyelem, az ha engedem, hogy ne csak a fénye világítson életemben, hanem sugarai melegítsenek is...
Amiért imádkozunk ...
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts mindennapi imáimban, hogy azért sóhajtozzak, s azt kérjem, amire valóban szükségem van! Ámen
"Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik."
Lk 11,9-10
"Mondj egy mondatot, s megmondom ki vagy!" - ki ne ismerné ezt a mondást? Szóhasználatunk, nyelvi lezserségünk vagy a szavakban megmutatkozó eseti durvaság többet elárul titkolt bensőnkből, mintsem gondolnánk... A szó, mint Isten adománya, nemcsak kiemel minket a teremtettségből, de istenképűségünk egyik ékes bizonyítéka is: hiszen a szó - nemcsak az isteni, az emberi is, igaz ez más érvényességi körrel - teremtő hatalom! Egekbe emelhet - gondoljunk csak a szerelmesek gyengéd suttogására -, de ugyanakkor porig is alázhatja a lelket. A szó erőt adó, sőt gyógyító simogatás az áldás egyik megnyilvánulási formája lehet, de lehet életrövidítő, gyilkos indulatok hordozója is...
"Mondj egy rövid imát, s megmondom ki vagy!" Ki miért imádkozik, az számára a legfontosabb: van aki a lottó ötösért, van, aki szenvedő hozzátartozójáért, s van, aki a jövőért tusakodik. A Mester imádságra buzdító szavait azért is érdemes megfontlni, mert, amiért imádkozunk, azzá válunk. Óriási szabadságot kapott az ember - s mivel a JóIsten igazi gentleman/úriember, ezért nem szól bele rögtön az életünkbe... Ránk hagyja dolgainkat: elénk adja a jót és a rosszat is, de a választást ránk bízza. Bizony sokszor nem értjük hogyan kerültünk olyan kellemetlen helyzetbe, amilyenbe, s aztán kiderül, hogy csak a hibás döntésünk következménye ért utól minket.
Amikor Jézus az imádságra biztat, akkor nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyezi a hangsúlyt. Aki minőségi, azaz istenes értékekért imádkozik, annak az élete istenképűvé formálódik. Aki pedig csak földi dolgokért könyörög, az nem veszi észre, hogy az imádságban mindent lehet kérni, nemcsak földi dolgokat - még örök életet is... Ha alaposan megvizsgáljuk a "listát", amit naponta próbálunk benyújtani Mennyei Édesatyánknak, akkor kiviláglik: Mit is kívánunk? Megnyerni ezt a földi világot vagy elnyerni a legtöbbet? A legtöbb, az emberlét horizontján is túlmutató pedig nem más, mint az Istennel való közösség...
Lk 11,9-10
"Mondj egy mondatot, s megmondom ki vagy!" - ki ne ismerné ezt a mondást? Szóhasználatunk, nyelvi lezserségünk vagy a szavakban megmutatkozó eseti durvaság többet elárul titkolt bensőnkből, mintsem gondolnánk... A szó, mint Isten adománya, nemcsak kiemel minket a teremtettségből, de istenképűségünk egyik ékes bizonyítéka is: hiszen a szó - nemcsak az isteni, az emberi is, igaz ez más érvényességi körrel - teremtő hatalom! Egekbe emelhet - gondoljunk csak a szerelmesek gyengéd suttogására -, de ugyanakkor porig is alázhatja a lelket. A szó erőt adó, sőt gyógyító simogatás az áldás egyik megnyilvánulási formája lehet, de lehet életrövidítő, gyilkos indulatok hordozója is...
"Mondj egy rövid imát, s megmondom ki vagy!" Ki miért imádkozik, az számára a legfontosabb: van aki a lottó ötösért, van, aki szenvedő hozzátartozójáért, s van, aki a jövőért tusakodik. A Mester imádságra buzdító szavait azért is érdemes megfontlni, mert, amiért imádkozunk, azzá válunk. Óriási szabadságot kapott az ember - s mivel a JóIsten igazi gentleman/úriember, ezért nem szól bele rögtön az életünkbe... Ránk hagyja dolgainkat: elénk adja a jót és a rosszat is, de a választást ránk bízza. Bizony sokszor nem értjük hogyan kerültünk olyan kellemetlen helyzetbe, amilyenbe, s aztán kiderül, hogy csak a hibás döntésünk következménye ért utól minket.
Amikor Jézus az imádságra biztat, akkor nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyezi a hangsúlyt. Aki minőségi, azaz istenes értékekért imádkozik, annak az élete istenképűvé formálódik. Aki pedig csak földi dolgokért könyörög, az nem veszi észre, hogy az imádságban mindent lehet kérni, nemcsak földi dolgokat - még örök életet is... Ha alaposan megvizsgáljuk a "listát", amit naponta próbálunk benyújtani Mennyei Édesatyánknak, akkor kiviláglik: Mit is kívánunk? Megnyerni ezt a földi világot vagy elnyerni a legtöbbet? A legtöbb, az emberlét horizontján is túlmutató pedig nem más, mint az Istennel való közösség...
Gondviselés...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy velem vagy minden szívdobbanásomban, s életemet megtartod. Add, hogy ne perlekedjem a körülményekért, hanem felfedezve gondviselő jóságodat szeretni tudjam mindazokat, akiket mellém rendeltél! Ámen
Jézus mondja: "Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten."
Lk 12,6
A Mao Ce-tung vezette kommunista Kína az 1958?1962 közötti időszakban hirdette meg a "Nagy lépés" programot, melynek egyik első akciója az ?Öt kártevő" elleni kampány volt. A kártevőirtásban a verebek - mint a rizstermés vélt megdézsmálói - az élen szerepeltek. A lakosságot arra kötelezték, hogy folyamatosan riasszák a verebeket, melyek szegények így nem tudtak leszállni, táplálkozni és pihenni. Emellett megsemmisítették a fészkeiket, összetörték tojásaikat és megölték fiókáikat. 1960-ban a kínai tudományos akadémia kutatási eredményekre hivatkozva ugyan kijelentette, hogy a verebek elsősorban rovar-, nem pedig magevők, de már késő volt... A túlszaporodott rovarok elpusztították a vetést, a kialakuló éhínségben legalább harmincmillió ember vesztette életét.
A "szürke kis veréb" - pedig közelről csodálatos tollazata van(!) - közönségességét jól példázzák szólásaink is: "A veréb is madár; Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek; de még a mai felszínes kommunikációban is megtalálhatóak a verebekre vonatkozó lekicsinylések - pl. "A veréb is énekesmadár, csak a levelező tagozaton végzett." Annyi bizonyos, ha egyik ember a másikat verébhez hasonlítja, akkor nem a másik kiválóságát akarja hangsúlyozni. Ha pedig valaki magát a körülményekre hatni képtelen, jelentéktelen verébnek hiszi, akkor nemcsak önértékelésével van komoly probléma, de gyaníthatóan a korszellem áldozatává is vált.
Manapság ugyanis az uniformis gondolkodást egyediségként - a szó szoros értelmében - adják el. Elhitetik, hogy egy-egy márkához hű embernek "stílusa" van, s az adott termék/csinálmány birtoklása valódi-igazi-óriási életminőséget produkál... Pedig a fogyasztói tömegbe-idomított "modern ember" így éppen megismételhetetlen személyiségét, egyediségét adja fel. (Néhány évtizedes reklám-szlogen jut itt eszembe: "Modern ember - az italunk PEPSI!")
Az önmenedzselés kísértésétől a keresztény embert sem mentes. Olykor utolér minket az élet tervezhetőségének tévképzete, s elhisszük mi is, hogy mi magunk sokkal jobban tudjuk, mire van szükségünk, mint a JóIsten. Pedig ha az ÚRIsten mindent-előrelátásába vetett hitünket elhagyjuk a tervezhető karrier sehova se vezető ígéretéért, akkor pont azt veszítjük el, ami múlandó életünk ízét adja: a Gondviselés megtapasztalását. Istennek ugyanis mindenre és mindenkire gondja van! Számon tartja nemcsak a verebeket, de a megszámolhatatlan csillagokat az égen, sőt a Világmindenség összes atomjának és még mára sem felfedezett elemi részecskéjének mindenféle energiállapotát, "mozgását, időben előre és hátra" (Newton)... S pont az emberre, akit szeretetből teremtett, arra ne lenne gondja?
Bizony hogy gondja van ránk! Bizony, hogy számol velünk! Évekkel ezelőtt meglátogattuk Felvidéken élő, az akkor 101 éves ángyikánkat, aki derűsen azt mondta: "Hát rólam meg elfeledkezett az Isten..." (nemcsak gyermekeit, de néhány unokáját is eltemette...) Nos, nem felejtkezett el róla sem Teremtője, 103 éves korában őt is magához szólította! Isten azonban nemcsak küzdelmes életünk végén vár ránk, közben is velünk akar lenni. Gondviselő jóságát ezért árasztja ránk szürkének vélt februári hétköznapjainkban is, amikor jelentéktelennek tűnő, kicsinységekben - eledelt kereső madárkák ugrándozásában is(!) - jeleket küld felénk, hogy sóhaj-imádságainkban (végre) válaszoljunk Neki...
URam! Vedd el szívemből a rossz és fájó érzéseket, hogy derűvel dícsérhesselek minden napért, amivel megajándékoztál! Ámen
„Ha haragusztok is, ne vétkezzetek”: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.
Ef 4, 26-27
Jól tudták a régiek is: "A harag rossz tanácsadó!"... Nem véletlenül tanítgattak minket is szüleink (ha túlságosan viharosan reagáltunk valamire): "Számolj el tízig, aztán szólj, s cselekedj!" Okos tanács, kár, hogy kevesen fogadják meg...
Sok bosszantó dolog van ebben a világban, de amik valóban mérgesítenek minket, azokat emberek idézik elő. Bizonnyal lehetne fokozatokat felállítani, de ha belegondolunk, ez többnyire felesleges: hiszen a kicsi dolog is lehet valakinek nagyon fájdalmas, de aki "lelki ember" az még a nagy terhet is képes méltósággal elhordozni. Igazán nehéz helyzetbe akkor kerülünk, ha valamiért arra a Valakire haragszunk, akit egyébként szeretünk... Lehet az barát, barátnő, családtag vagy éppen választott társunk... de olykor - valljuk meg őszintén - haragszunk még a JóIstenre is: "URam, hát nem ezt vártam Tőled..."
A középkori katolicizmus hét "főbűnt" állapított meg: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és a jóra való restség. Sokan nem értik, hogy ezek miért is "főbűnök", ha a főbűnök önmagukban bocsánatos kisebb bűnök? Nos, azért, mert olyan negatív, jellembeli tulajdonságokat jelölnek, melyek hajlamosítanak a tízparancsolatban jelölt bűnök elkövetésére. Ezek tehát az emberi (nagy/halálos is) bűnök forrásai, melyek nem csak a bűnök szaporodását segítik elő, de belőlük más bűnök (rossz tulajdonságok, szokások) származnak...
Érdekes, hogy igénk végén álló "ördög" kifejezés a görög eredetiben "diabolo", azaz mindent "össze-vissza-dobáló". Bizony, aki haraggal fekszik, az ne csodálkozzon, ha összevisszaságra ébred, hiszen amit 'öntözünk' a lelkünkben, az növekszik! Ezért ne csodálkozzunk azon se, ha úgy a környezetünkben, mint világ-politikában hitvány embereket látunk. Nincs olyan, hogy valaki "talpig-rendes", gyöngéd, figyelmes férj és szerető családapa, de a politikai életben egy kiállhatatlan, agresszív össze-vissza hazudozó ember... Egy szíve van az embernek, ahogyan a jelleme is is csak egy van... Ezért a hívő ember önvizsgálattal fekszik, esti imájában bocsánatért könyörög, hogy ő is jó szívvel meg tudjon bocsátani nem csak szeretteinek, hanem mindazoknak is, akik vétettek ellene...
Jézus mondja: "Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten."
Lk 12,6
A Mao Ce-tung vezette kommunista Kína az 1958?1962 közötti időszakban hirdette meg a "Nagy lépés" programot, melynek egyik első akciója az ?Öt kártevő" elleni kampány volt. A kártevőirtásban a verebek - mint a rizstermés vélt megdézsmálói - az élen szerepeltek. A lakosságot arra kötelezték, hogy folyamatosan riasszák a verebeket, melyek szegények így nem tudtak leszállni, táplálkozni és pihenni. Emellett megsemmisítették a fészkeiket, összetörték tojásaikat és megölték fiókáikat. 1960-ban a kínai tudományos akadémia kutatási eredményekre hivatkozva ugyan kijelentette, hogy a verebek elsősorban rovar-, nem pedig magevők, de már késő volt... A túlszaporodott rovarok elpusztították a vetést, a kialakuló éhínségben legalább harmincmillió ember vesztette életét.
A "szürke kis veréb" - pedig közelről csodálatos tollazata van(!) - közönségességét jól példázzák szólásaink is: "A veréb is madár; Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek; de még a mai felszínes kommunikációban is megtalálhatóak a verebekre vonatkozó lekicsinylések - pl. "A veréb is énekesmadár, csak a levelező tagozaton végzett." Annyi bizonyos, ha egyik ember a másikat verébhez hasonlítja, akkor nem a másik kiválóságát akarja hangsúlyozni. Ha pedig valaki magát a körülményekre hatni képtelen, jelentéktelen verébnek hiszi, akkor nemcsak önértékelésével van komoly probléma, de gyaníthatóan a korszellem áldozatává is vált.
Manapság ugyanis az uniformis gondolkodást egyediségként - a szó szoros értelmében - adják el. Elhitetik, hogy egy-egy márkához hű embernek "stílusa" van, s az adott termék/csinálmány birtoklása valódi-igazi-óriási életminőséget produkál... Pedig a fogyasztói tömegbe-idomított "modern ember" így éppen megismételhetetlen személyiségét, egyediségét adja fel. (Néhány évtizedes reklám-szlogen jut itt eszembe: "Modern ember - az italunk PEPSI!")
Az önmenedzselés kísértésétől a keresztény embert sem mentes. Olykor utolér minket az élet tervezhetőségének tévképzete, s elhisszük mi is, hogy mi magunk sokkal jobban tudjuk, mire van szükségünk, mint a JóIsten. Pedig ha az ÚRIsten mindent-előrelátásába vetett hitünket elhagyjuk a tervezhető karrier sehova se vezető ígéretéért, akkor pont azt veszítjük el, ami múlandó életünk ízét adja: a Gondviselés megtapasztalását. Istennek ugyanis mindenre és mindenkire gondja van! Számon tartja nemcsak a verebeket, de a megszámolhatatlan csillagokat az égen, sőt a Világmindenség összes atomjának és még mára sem felfedezett elemi részecskéjének mindenféle energiállapotát, "mozgását, időben előre és hátra" (Newton)... S pont az emberre, akit szeretetből teremtett, arra ne lenne gondja?
Bizony hogy gondja van ránk! Bizony, hogy számol velünk! Évekkel ezelőtt meglátogattuk Felvidéken élő, az akkor 101 éves ángyikánkat, aki derűsen azt mondta: "Hát rólam meg elfeledkezett az Isten..." (nemcsak gyermekeit, de néhány unokáját is eltemette...) Nos, nem felejtkezett el róla sem Teremtője, 103 éves korában őt is magához szólította! Isten azonban nemcsak küzdelmes életünk végén vár ránk, közben is velünk akar lenni. Gondviselő jóságát ezért árasztja ránk szürkének vélt februári hétköznapjainkban is, amikor jelentéktelennek tűnő, kicsinységekben - eledelt kereső madárkák ugrándozásában is(!) - jeleket küld felénk, hogy sóhaj-imádságainkban (végre) válaszoljunk Neki...
Harag...
URam! Vedd el szívemből a rossz és fájó érzéseket, hogy derűvel dícsérhesselek minden napért, amivel megajándékoztál! Ámen
„Ha haragusztok is, ne vétkezzetek”: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.
Ef 4, 26-27
Jól tudták a régiek is: "A harag rossz tanácsadó!"... Nem véletlenül tanítgattak minket is szüleink (ha túlságosan viharosan reagáltunk valamire): "Számolj el tízig, aztán szólj, s cselekedj!" Okos tanács, kár, hogy kevesen fogadják meg...
Sok bosszantó dolog van ebben a világban, de amik valóban mérgesítenek minket, azokat emberek idézik elő. Bizonnyal lehetne fokozatokat felállítani, de ha belegondolunk, ez többnyire felesleges: hiszen a kicsi dolog is lehet valakinek nagyon fájdalmas, de aki "lelki ember" az még a nagy terhet is képes méltósággal elhordozni. Igazán nehéz helyzetbe akkor kerülünk, ha valamiért arra a Valakire haragszunk, akit egyébként szeretünk... Lehet az barát, barátnő, családtag vagy éppen választott társunk... de olykor - valljuk meg őszintén - haragszunk még a JóIstenre is: "URam, hát nem ezt vártam Tőled..."
A középkori katolicizmus hét "főbűnt" állapított meg: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és a jóra való restség. Sokan nem értik, hogy ezek miért is "főbűnök", ha a főbűnök önmagukban bocsánatos kisebb bűnök? Nos, azért, mert olyan negatív, jellembeli tulajdonságokat jelölnek, melyek hajlamosítanak a tízparancsolatban jelölt bűnök elkövetésére. Ezek tehát az emberi (nagy/halálos is) bűnök forrásai, melyek nem csak a bűnök szaporodását segítik elő, de belőlük más bűnök (rossz tulajdonságok, szokások) származnak...
Érdekes, hogy igénk végén álló "ördög" kifejezés a görög eredetiben "diabolo", azaz mindent "össze-vissza-dobáló". Bizony, aki haraggal fekszik, az ne csodálkozzon, ha összevisszaságra ébred, hiszen amit 'öntözünk' a lelkünkben, az növekszik! Ezért ne csodálkozzunk azon se, ha úgy a környezetünkben, mint világ-politikában hitvány embereket látunk. Nincs olyan, hogy valaki "talpig-rendes", gyöngéd, figyelmes férj és szerető családapa, de a politikai életben egy kiállhatatlan, agresszív össze-vissza hazudozó ember... Egy szíve van az embernek, ahogyan a jelleme is is csak egy van... Ezért a hívő ember önvizsgálattal fekszik, esti imájában bocsánatért könyörög, hogy ő is jó szívvel meg tudjon bocsátani nem csak szeretteinek, hanem mindazoknak is, akik vétettek ellene...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy igédnek ne csak hallgatója, de megtartója is legyek! Ámen
Jézus így szólt: "Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal."
Mk 8,38
Nem kérdés, Jézus szavai minden korban aktuálisak -, de megválaszolandó a felvetés, vajon vannak-e korszakok, amikor egy-egy nemzedék különösen is paráznává válik? Úgy néz ki - igen. A történelemben újra és újra ránk köszöntenek korszakok, "beérnek" olyan társadalmak, amikor elmondhatjuk, bizony borulnak a közösségi értékek - többnyire a közösség érdekeire hivatkozással(!) -, s az "együtt" helyére az "én", az ego istenítése kerül. Maga a paráznaság nemcsak a szexuális tisztaság megtörését, elvetését jelenti, hanem mindenekelőtt a szövetség megszegését is. Ami eddig épp volt, az most szilánkosra tört, ami eleddig tartott, az hirtelen elszakadt.
A paráznaság, a szövetség megtagadása általában a jólét hozadéka. A szükség, a nélkülözés az embereket először közösségbe fegyelmezi, hiszen a túlélés - az ember esetében - csak közösségben lehetséges. Ilyen helyzetben sokkal "etikusabbak/haszonelvűbbek?" az emberek, ami a gyakorlatban az együttműködés nagyobb készségét jelenti. Csak ha már minden próbálkozás, még a primitív szerveződésű anarchia is csődöt mond, akkor válik igazán állattá az ember, s harcol ösztöneivel, s maradék erejével a túlélésért.
Az "ön-tudatára" ébredt ön-ző ember azt felejti el, hogy ő elsősorban Isten véges teremtménye, s arra hívatott el időben és térben, testben és lélekben, hogy tükrözze Teremtője szeretetét - hiszen az Ő képére és hasonlatosságára teremtett lény. De mit jelent Jézust szégyellni? Vajon a politikust megtérésre buzdító szó a hívő ember bátor kiállását jelenti vagy a gyöngyök disznók elé vetése klasszikus esetének megvalósulását? Egyedül az Isten tudja... Az bizonyos, hogy sem a politikusok, sem a képmutató farizeusok nem sok mindent tudtak kezdeni a Názáretivel!
Ahhoz, hogy Jézust elfogadjuk, elsősorban a szavait kell megértenünk. Kétezer évvel ezelőtt a Vele való személyes találkozás pótolta, hogy nem ismerték az Ő tanítását, de így kétezer év után a Mester tanításának megértése nélkül gyakorlatilag nem lehet Őt elfogadni - persze azért adjunk esélyt a Szentléleknek is, az Isteni Kegyelem különleges megnyilatkozásának. Aki nem ismeri Jézus beszédeit/tanítását, az bizony könnyen élmény-kereszténnyé válhat - ahogyan akad(t) is rá példa az egyháztörténelemben bőven. Aki nem érti, hogy a jézusi beszédeket nemcsak hallgatni kell, de meg is kell cselekedni (Hegyi Beszéd vége!), az azt deklarálja, hogy beszédben áll az Isten országa, nem pedig erőben... Isten országa márpedig Erő, Szeretet, és Józanság! (2 Tim 1,7)
Jézus így szólt: "Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal."
Mk 8,38
Nem kérdés, Jézus szavai minden korban aktuálisak -, de megválaszolandó a felvetés, vajon vannak-e korszakok, amikor egy-egy nemzedék különösen is paráznává válik? Úgy néz ki - igen. A történelemben újra és újra ránk köszöntenek korszakok, "beérnek" olyan társadalmak, amikor elmondhatjuk, bizony borulnak a közösségi értékek - többnyire a közösség érdekeire hivatkozással(!) -, s az "együtt" helyére az "én", az ego istenítése kerül. Maga a paráznaság nemcsak a szexuális tisztaság megtörését, elvetését jelenti, hanem mindenekelőtt a szövetség megszegését is. Ami eddig épp volt, az most szilánkosra tört, ami eleddig tartott, az hirtelen elszakadt.
A paráznaság, a szövetség megtagadása általában a jólét hozadéka. A szükség, a nélkülözés az embereket először közösségbe fegyelmezi, hiszen a túlélés - az ember esetében - csak közösségben lehetséges. Ilyen helyzetben sokkal "etikusabbak/haszonelvűbbek?" az emberek, ami a gyakorlatban az együttműködés nagyobb készségét jelenti. Csak ha már minden próbálkozás, még a primitív szerveződésű anarchia is csődöt mond, akkor válik igazán állattá az ember, s harcol ösztöneivel, s maradék erejével a túlélésért.
Az "ön-tudatára" ébredt ön-ző ember azt felejti el, hogy ő elsősorban Isten véges teremtménye, s arra hívatott el időben és térben, testben és lélekben, hogy tükrözze Teremtője szeretetét - hiszen az Ő képére és hasonlatosságára teremtett lény. De mit jelent Jézust szégyellni? Vajon a politikust megtérésre buzdító szó a hívő ember bátor kiállását jelenti vagy a gyöngyök disznók elé vetése klasszikus esetének megvalósulását? Egyedül az Isten tudja... Az bizonyos, hogy sem a politikusok, sem a képmutató farizeusok nem sok mindent tudtak kezdeni a Názáretivel!
Ahhoz, hogy Jézust elfogadjuk, elsősorban a szavait kell megértenünk. Kétezer évvel ezelőtt a Vele való személyes találkozás pótolta, hogy nem ismerték az Ő tanítását, de így kétezer év után a Mester tanításának megértése nélkül gyakorlatilag nem lehet Őt elfogadni - persze azért adjunk esélyt a Szentléleknek is, az Isteni Kegyelem különleges megnyilatkozásának. Aki nem ismeri Jézus beszédeit/tanítását, az bizony könnyen élmény-kereszténnyé válhat - ahogyan akad(t) is rá példa az egyháztörténelemben bőven. Aki nem érti, hogy a jézusi beszédeket nemcsak hallgatni kell, de meg is kell cselekedni (Hegyi Beszéd vége!), az azt deklarálja, hogy beszédben áll az Isten országa, nem pedig erőben... Isten országa márpedig Erő, Szeretet, és Józanság! (2 Tim 1,7)
A mai nap imádsága:
URam! A Te országod tisztaságát kívánom, s a Te szeretet-igazságod megvalósulását igyekszem munkálni életemben! Kérlek, erősíts meg ezen a mai napon is, hogy Rád figyelhessek és önzésem, s az emberi gonoszságok kísértései erőt ne vehessenek rajtam! Ámen
Jézus így folytatta: "Ti lentről származtok, én pedig fentről származom; ti e világból származtok, én nem e világból származom... És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves."
Jn 8,23 és 29
A Mester jónéhányszor nyilvánvalóvá teszi a farizeusok számára, ahogyan a szólás tartja: "nem őrölnek egy malomban"... Jézus tanításaival, a hasonlatok és példázatok sokaságával az irgalmas AtyaIstenre akarja irányítani az emberek figyelmét, a farizeusok pedig minden erejükkel a törvények földi betartására törekednek. Jézus az Atya kegyelmét hirdeti, s ezzel az égi célt hozza emberközelbe, a farizeusok pedig a földi törvényeket vetítik ki az égre, s ezzel magukat földi relációk közé kötik. Ez alapvető irányultságbeli különbség, mondhatni "ég és föld". A végesnek ugyanis nem lehet törvénye, útja, metódusa a Végtelenhez, az Isten útja csak fölülről lefelé járható. Ahhoz, hogy félreérthetetlen legyen, "hol is az igazság" - hiszen mindannyian ezt keressük egész életünkben -, Jézus teljesen elhatárolódik a farizeusok törvényeskedő vallásos gyakorlatától, s kijelenti: "én nem e világból származom". Vagyis ezzel azt mondja: ez a világ nem az én világom, illetve a ti világotok és az én világom két különböző világ...
Ez igencsak felkorbácsolhatta a farizeusok érzéseit. Számukra ugyanis az élet legfontosabbja, a törvény betartása volt, hiszen a törvény az életet jelent: aki betartja a törvényt az él, aki nem, az elpusztul. A zsidóság ezért mindig is elhatárolta magát azoktól (gójok), akik nem tartják a törvényt, mert oktalanok, s nem látják be, hogy Isten rendelkezései/törvényei az életet szolgálják. Éppen ezért a zsidók nem fogadják el Jézust Messiásnak, mert szerintük nem megváltásra van szükség, hanem a törvény szigorú betartására. Az egyedüli gondot csak az jelenti - s ezt ők is tudják -, hogy mind a 613 isteni parancsolatot maradéktalanul senki nem képes betölteni, legalábbis nem egy emberöltő keretei között. Ezért magyarázzák úgy a talmudi bölcsek, hogy néhányan azért ragaszkodnak egy életen át bizonyos micvékhez (törvényekhez), s azért ügyelnek kínosan azok betartására, mert előző életükben (sic!) azok megtartása nem sikerült. Úgy vélik ugyanis, hogy a lélek azon része, amik már megfeleltek valamelyik isteni törvény előírásainak, az a "lélekrész" már az Örökkévalónál van, annak már nem kell újra megtestesülni. (A lélek felosztásának mítosza tehát nem újkeletű elképzelés!)
Annyi bizonyos, hogy a Teremtő Isten törvényeket szőtt bele a világba, de az is biztos, hogy "földi csúcsproduktuma" az ember nem képes maradéktalanul betartani azokat, hiszen az emberiség történelme - kicsiben és nagyban is -, tkp. a folyamatosan elkövetett törvényszegések/törvénytelenségek történelme. A jézusi etika - ma úgy mondanánk "életmodell" - tehát nem más, mint felülemelkedettség. Belátása annak, hogy a törekvés dicséretes, de nem garantál perfekciót! A földi életben az emberi önzést, a gonoszságot legyőzni soha nem tudjuk, de Isten kegyelme révén felülemelkedhetünk rajtuk! Aki megtapasztalta ezt az állapotot, az már nem akarja elengedni ezt az erkölcsi tisztaságot, birtokolni akarja mindenáron, még ha az életét el is veszejti - lásd mártírok! Erre persze nem mindenki képes, de a JóIsten mindannyiunk sorsában más-más feladatot rendelt, hogy azok betöltése révén az Ő jeleivé válhassunk egymás számára..
