A mai nap imádsága:
URam! A legnagyobb csoda, hogy élhetek, hogy létezhetem. Köszönöm ajándékaidat, melyek széppé teszik életemet, s add, hogy életem Hozzád vezető jellé válhasson mások számára is! Ámen
Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is?" És megbotránkoztak benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: "Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában." Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve - meggyógyított.
Mk 6,3-5
Márk evangéliuma szerint Jézus igazi "nagycsaládban" élt. Dogmatikusan gondolkodók szívesen átsiklanak ezen a mondaton, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy Jézusnak fiútestvérei, sőt húgai is voltak. (Az eredeti görög szöveg "adelfósz" és "adelfaj" szavakat használ, ami egyértelműen testvért ill. nőtestvért, nem pedig unokatestvért vagy féltestvért jelöl, ahogyan azt korábban magyarázni próbálták!) A "Nem vetik meg a prófétát másutt csak a hazájában..."-kifejezés azt a régi bölcsességet idézi, hogy az a közösség, aki minket körülvesz gyermekkorunk óta az ismer minket igazán, s az ő ítéleteiket - s ezek lehetnek pozitívak is - igen nehéz vagy talán lehetetlen is megváltoztatni. Akit ismerünk, attól nem várunk csodát...
Csodaváró közösségek régen is voltak és ma is vannak. Az ember már csak ilyen jeleket kíván magának. Ami másnak természetes és megmagyarázható, az megint másoknak természetfeletti csodás esemény, megerősítő jel, útmutatás a bizonytalanságban. Nem szabad alábecsülni a hit erejét! Hit nélkül ugyanis olyan az élet, mint a kályha tűz nélkül! Márpedig szükségünk van a hitre, hogy tartalmasan és boldogan tudjunk élni!
Hinni akarjuk, hogy van értelme annak, amit csinálunk; hinni akarjuk, szeretetreméltó jó emberek vagyunk, hogy férjünk/feleségünk csak minket szeret mindenek felett; hinni akarjuk, hogy a halállal még nincs vége az életnek... A hit azt a reménységet táplálja bennünk, hogy a lét kérdéseire vannak(!) válaszok az Istennél, s ha azokból tükör által homályosan egy keveset megismerhetünk, akkor teljesebbé válik az életünk.
Jézus URunk számos régi elképzelést a JóIstenről "megreformál", amikor azt mondja: "Én pedig azt mondom..." Ezeket a kijelentéseket nehezen vagy egyáltalán nem értik meg azok, akik a tradíciók és önszeretetük mókuskerekében szaladgálnak. Jézus URunk azonban azt munkálta és munkálja, hogy eljussunk a Célba, a Mennyei Atyához. Ehhez azonban el kell vetni a régi elképzeléseket, a megrekedt elvonatkoztatásokat. Ez a hívő ember küzdelme az életben, hitének "harca"...
Életünk fénye...
A mai nap imádsága:
Uram! Csodálatosnak teremtetted meg világodat, melyben élhetünk! Add, hogy egyszer teljességgel érvényesüljön benne szereteted igazsága, s minden ember-teremtményed eljusson a Te ismeretedre. Eladdig is óvj meg mindnyájunkat saját oktalanságunktól, s mások gonoszságától, nehogy elkeseredésünkben magunk is szeretetlenné váljunk, s megtagadván hivatásunkat, önzésünkkel magunk emésszük fel fényedet, ahelyett, hogy tovább sugároznánk embertársaink felé! Ámen
Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.
1 Jn 1,5
Nem kétséges, a mesterséges fény korát éljük - van is bajunk belőle elég. Megszokott mozdulattal nyúlunk a kapcsoló felé - szeretjük a fényt magunk körül, ezért gyakran akkor is égnek lámpáink, amikor nem kellene. Az eszünk közbeszól: "Hohó, nagy lesz villanyszámlánk!" - De hiába az energiatakarékos égőkkel való próbálkozásaink - jómagam még nem találkoztam olyan emberrel, aki megelégedetten nyilatkozott volna gyenge teljesítményükről, s hideg fényükről... hiába, szemünk valami mást, természetest kíván estefelé, nem vibráló hideg fényt. Ki ne ismerné az utcai neonlámpák zúgó-kattogó-vibráló sivár-jelenlétét? Pulzálásuk rovarok millióit csábítják-pusztítják, madarak élőhelyeinek fény-sötétség ritmusát verik szét, de bosszantóak számunkra is, ha nyári nyitott ablakunkon át be-bevilágítanak. A rossz fénynél már csak a fénytelenség a rosszabb! Ezért vágyódunk az új nap után, kívánjuk a Nap fényét, sötét téli hónapok után különösen is.
János - nem csak ő, hiszen a fény ősidők óta isten-szimbólum -, az Istent világossághoz hasonlítja. Olyan világossághoz, melyben nincs sötétség. A világosságban nincs sötétség, azért világosság, nemde? Milyen világosságról beszél János?...
Egy személyes élményemmel szerezném "megvilágítani", hogy fény és fény között milyen nagy különbségek lehetnek... Négy évvel ezelőtt egy hasnyálmirigy-gyulladás okán jó három hetet kórházban töltöttem, melynek intenzívosztályi szakaszában különös belső fényt tapasztaltam. Álmodtam - vagy ébrenlétben voltam, csak erős fájdalomcsillapítók hatása alatt, nem tudom -, csak arra emlékszem, hogy állok egymagam a fehér ködben. Tulajdonképpen nem azt tartottam érdekesnek, hogy végtelen nyugalmas, s mozdulatlan/történésnélküli volt ez a "hely", ahol egyébként kimondottan jó volt lenni - közben persze nagyon jól tudtam, hogy ki vagyok, s kik a szeretteim (jóllehet rettenetesen távolinak tűntek, de nem éreztem hiányt/fájdalmat emiatt), hanem a mindent körbeölelő végtelennek tűnő "fehér köd" volt a különleges. Különlegességét az adta, hogy nem volt bántó a fénye, sőt kimondottan nyugtatónak éreztem, de a köd mintha maga világított volna... Nem volt ott semmiféle távoli erősebb fény, ez a furcsa köd (mely nem tejszerű, inkább lágyszürke volt) mintegy magából sugározta a fényt, s tudtam-éreztem, hogy nem közvetett fény ez: hiszen minden egyes apró, a szem számára egybefolyó részecskéje "magától" fénylett...
Még mielőtt a belemagyarázás jogosnak tűnő vádja felvetődne, be is fejezem kényszerű élménybeszámolómat, mellyel csak azt akartam éreztetni, hogy fény és fény között nemcsak ez az alapvető különbség létezik: természetes vagy mesterséges. Isten ugyan világosság, de ez a világosság se nem mesterséges, se nem természetes, nem is "isteni" fény, hanem az Isten maga. Ahogyan a jelenések könyvében olvashatjuk, hogy a mennyei Jeruzsálemben nem lesz fény, mert Isten maga lesz a Nap... Mit kezdjünk hát János Isten-definíciójával ebben a mi földi fény-árnyékos, küzdelmes világunkban, hogyan értelmezzük?
A mindent körbeölelő fény először is az Isten szeretetének a hasonlata. Ahogyan a fény éltet és ezzel növel, ugyanúgy az Isten megtartja övéit, s közben nevelve növel. Istenünk földi életünket épülésünkre adja, s nem azért, hogy megnézze, kibírjuk-e a materiális lét minden szépségét és nyomorát!? Az Ő terve az, hogy éljünk Őbenne... Itt és odaát, Nála is. Sorsunk megmagyarázhatatlanságait Isten-kritikánkban érvként felhasználni ugyan lehetséges, de nem sok értelme van. Sokkal fontosabb meglátnunk Isten vonzását, mely megnyilvánul a természetes fényben, s a mesterségesben, sőt olykor a sötétségben is, hiszen Isten Isten, s ha akarja, akkor még az élet/létünk sötétségét is felhasználhatja, hogy azzal világítson...
Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.
1 Jn 1,5
Nem kétséges, a mesterséges fény korát éljük - van is bajunk belőle elég. Megszokott mozdulattal nyúlunk a kapcsoló felé - szeretjük a fényt magunk körül, ezért gyakran akkor is égnek lámpáink, amikor nem kellene. Az eszünk közbeszól: "Hohó, nagy lesz villanyszámlánk!" - De hiába az energiatakarékos égőkkel való próbálkozásaink - jómagam még nem találkoztam olyan emberrel, aki megelégedetten nyilatkozott volna gyenge teljesítményükről, s hideg fényükről... hiába, szemünk valami mást, természetest kíván estefelé, nem vibráló hideg fényt. Ki ne ismerné az utcai neonlámpák zúgó-kattogó-vibráló sivár-jelenlétét? Pulzálásuk rovarok millióit csábítják-pusztítják, madarak élőhelyeinek fény-sötétség ritmusát verik szét, de bosszantóak számunkra is, ha nyári nyitott ablakunkon át be-bevilágítanak. A rossz fénynél már csak a fénytelenség a rosszabb! Ezért vágyódunk az új nap után, kívánjuk a Nap fényét, sötét téli hónapok után különösen is.
János - nem csak ő, hiszen a fény ősidők óta isten-szimbólum -, az Istent világossághoz hasonlítja. Olyan világossághoz, melyben nincs sötétség. A világosságban nincs sötétség, azért világosság, nemde? Milyen világosságról beszél János?...
Egy személyes élményemmel szerezném "megvilágítani", hogy fény és fény között milyen nagy különbségek lehetnek... Négy évvel ezelőtt egy hasnyálmirigy-gyulladás okán jó három hetet kórházban töltöttem, melynek intenzívosztályi szakaszában különös belső fényt tapasztaltam. Álmodtam - vagy ébrenlétben voltam, csak erős fájdalomcsillapítók hatása alatt, nem tudom -, csak arra emlékszem, hogy állok egymagam a fehér ködben. Tulajdonképpen nem azt tartottam érdekesnek, hogy végtelen nyugalmas, s mozdulatlan/történésnélküli volt ez a "hely", ahol egyébként kimondottan jó volt lenni - közben persze nagyon jól tudtam, hogy ki vagyok, s kik a szeretteim (jóllehet rettenetesen távolinak tűntek, de nem éreztem hiányt/fájdalmat emiatt), hanem a mindent körbeölelő végtelennek tűnő "fehér köd" volt a különleges. Különlegességét az adta, hogy nem volt bántó a fénye, sőt kimondottan nyugtatónak éreztem, de a köd mintha maga világított volna... Nem volt ott semmiféle távoli erősebb fény, ez a furcsa köd (mely nem tejszerű, inkább lágyszürke volt) mintegy magából sugározta a fényt, s tudtam-éreztem, hogy nem közvetett fény ez: hiszen minden egyes apró, a szem számára egybefolyó részecskéje "magától" fénylett...
Még mielőtt a belemagyarázás jogosnak tűnő vádja felvetődne, be is fejezem kényszerű élménybeszámolómat, mellyel csak azt akartam éreztetni, hogy fény és fény között nemcsak ez az alapvető különbség létezik: természetes vagy mesterséges. Isten ugyan világosság, de ez a világosság se nem mesterséges, se nem természetes, nem is "isteni" fény, hanem az Isten maga. Ahogyan a jelenések könyvében olvashatjuk, hogy a mennyei Jeruzsálemben nem lesz fény, mert Isten maga lesz a Nap... Mit kezdjünk hát János Isten-definíciójával ebben a mi földi fény-árnyékos, küzdelmes világunkban, hogyan értelmezzük?
A mindent körbeölelő fény először is az Isten szeretetének a hasonlata. Ahogyan a fény éltet és ezzel növel, ugyanúgy az Isten megtartja övéit, s közben nevelve növel. Istenünk földi életünket épülésünkre adja, s nem azért, hogy megnézze, kibírjuk-e a materiális lét minden szépségét és nyomorát!? Az Ő terve az, hogy éljünk Őbenne... Itt és odaát, Nála is. Sorsunk megmagyarázhatatlanságait Isten-kritikánkban érvként felhasználni ugyan lehetséges, de nem sok értelme van. Sokkal fontosabb meglátnunk Isten vonzását, mely megnyilvánul a természetes fényben, s a mesterségesben, sőt olykor a sötétségben is, hiszen Isten Isten, s ha akarja, akkor még az élet/létünk sötétségét is felhasználhatja, hogy azzal világítson...
Igazságért.
A mai nap imádsága:
Uram! Tiszta szívet teremts bennem! Ámen
A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt.Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.
Lukács 6,45c
A szív a zsidó gondolkodásban az értelem központját is jelenti. Nem hiszem, hogy a régiek tudatában lettek volna annak, hogy a szív "csak" a vérellátásért felelős, de elképzelésük helyességét igazolja, hogy nagyon is értjük, hogy mit takar a "fejbéli" vagy "szívbéli" gondolkodás... Az már csak külön érdekesség, hogy életünk döntéseinek 90%-át nem fejjel/ésszel, hanem szívvel hozzuk meg. Ezért is fontos tehát, hogy mi van a szívünkben.
Ha valakire azt mondják, hogy szívtelen, akkor ez azt is jelenti, kilenctizede a létezésének hiábavaló. Másképpen: tíz emberből kilencnek fájdalmat okoz. Akinek a szíve azonban nem az elmúlólandókkal, hanem az Istennel van tele, annak élete istenes, tükröződik benne az istenképűség, vagyis a szeretet. Ahogyan "két dudás nem fér meg egy csárdában", mert soha nem tudják egymásra hangolni zeneszerszámaikat, ugyanígy nem lehetséges az sem, hogy a szívben lakozást vesz a Lélek Istene, de azért bőven marad hely a tisztátalan gondolatoknak is. "Vagy az egyiket szereti és a másikat gyűlöli... vagy... mert két úrnak nem lehet szolgálni" - érvel Jézus. Ennek ellenére igen sokan vannak, akik életstílusukkal mégis a lehetetlenre törekszenek: keverik a tüzet a vízzel. Ebből persze csak nagy gőz és átláthatatlanság támad, ami sok baj okozójává válik.
A nagy kérdés tehát: Mi van a szívünkben? Mert, ami benne van, az határozza meg életünk milyenségét, minőségét. Sokan vannak, akik szívébe sosem költözhetett be az Isten... Betegágy mellett sokszor tapasztalom, hogy az emberek szíve a gyógyulni akarás pozitív gondolataival van tele. "Nem adják fel, semmi áron - küzdenek." De mivel is, kivel is? A gyógyulás biztosítéka, garanciája nem lehet a gyenge emberi akarás - mégha meg is tapasztaltuk, hogy egy kevéske jó akarat is milyen nagy dolgokra képes az emberek életében -, hanem csakis maga az Isten. Az élet és elmúlás határán is áltatni önmagunkat: balgaság. Szembenézni a valósággal jóllehet a legnagyobb krízist okozza, de ilyenkor válik nyilvánvalóvá az igazság. Az Istené éppenúgy, mint a sajátunké. Az igazság az, hogy nem kerülhetjük ki Őt, mert Tőle jövünk, s Hozzá megyünk. Ha ezt elfogadjuk, akkor minden szívdobbanásunkban társunkká vált az Isten, azaz "Emmanuel" vagyis velünk van...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne a magam okosságában reménykedjek, hanem a Te gondviselésedben higgyek, s kegyelmedre támaszkodjak nap, mint nap! Ámen
Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: "Követlek, akárhova mégy." Jézus azonban így felelt: "A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." Egy másikhoz pedig így szólt: "Kövess engem!" De ő ezt kérte: "Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat." Jézus így válaszolt neki: "Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!" Egy másik is ezt mondta: "Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől." Jézus pedig így felelt: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára."
Lk 9,57-62
Van pusztítóbb fegyver is, mint az atombomba... ez nem más, mint az eszme! Amikor az ember ideológiával válaszol az élet kihívásaira - ahelyett, hogy az az isteni renddel harmonizáló technológiákat alkalmazná -, abból mindig csak baj kerekedik. Amikor az ember a maga földhözragadt elképzeléseit "tolja" előre, s még a mennyei "dimenziókban" is a saját torz, agyszüleményét preferálja, annak mindig rossz a vége... Pedig a megoldás egyszerű: csak Istenre kellene figyelnie, az első helyett meg kellene hagynia a Teremtőjének - mindenben. Ez nem tagadása a földi dolgoknak, hanem a helyes értéklátás kialakulásának előfeltétele.
Ma reggeli elmélkedésünk kísérő-képe egy tipikusan nyugati-civilizációs, keresztény-arrogáns festmény, ami jól példázza az kisegyházi/szektás elgondolást: "Az ÚRJézus csak mutassa meg az irányt, a többit már mi magunk is tudjuk!" A keresztény szó a görög "krisztianoj", azaz 'krisztuskövető' szóból származik. Ez azt jelenti, hogy aki keresztény, az követő, nem pedig az élet csatáiba előre-rohanó! Jézus ugyanis nem a dombtetőn álló stratéga tábornok, aki biztonságos távolból nézné az ember élet-halál-küzdelmét az élet csatamezején, s ellentmondást nem tűrő parancsokkal küldené katonáit a biztos halált jelentő harcba, hanem Ő maga jár elől, s ha kell "harcol" az erőtlenekért...
Jézus követése igazi nagy szellemi-egzisztenciális kaland, hiszen aki erre teszi fel egész életét, az az igazán fontos kérdésekkel kezd el foglalkozni: vagyis önmagával és az Istennel... Ámulatba ejtő eredményei vannak a tudománynak - s a technikai-tudományos forradalom küszöbét éppenhogy csak átléptük, s mi jön/jöhet még ezután(!) -, de a végső kérdésekre, ami minden lelkileg megnyíló embernek egyszer égetően fontossá válik: "Honnan jöttem, hová megyek, s mi az értelme az Életnek, s benne az enyémnek?" választ a technológia sem ad. A technológia egyházi megfelelője a dogmatika sem ad választ ezekre a kérdésekre, mert a válasz nem a halott betűben, a szavakban - bármennyire is fantasztikus a szó, a gondolat égi adománya -, hanem az Istenben keresendő, aki maga az Élet. Hamis gondolkodásra utal - mindig bosszankodom egy kicsit -, amikor az 'Élő Istent' emlegetik! Szögezzük le: Isten azért Isten, mert ISTEN(!!!), Őt nem kell "minősíteni"... Ő sem nem Élő, sem nem halott, hanem Ő maga az Élet és a Halál URa - az Isten!
Sokszor rosszul idézik a Mestert, s azt mondják: Aki az eke szarvára teszi a kezét (vagyis e földi világ dolgaival van elfoglalva), az nem alkalmas az Isten országára - jóllehet Jézus URunk nem ezt akarja kihangsúlyozni, hanem azt, hogy aki "HÁTRATEKINT"(!)... Követni az URat, ugyanis csak akkor tudjuk, ha előre nézünk, figyeljük a "lábnyomát", hogy abba léphessünk, s ne lépjünk félre... Az élet ugyanis mindig előre-mutató, s emelni akar az Élet URához, a halál pedig a múltba, a megváltoztathatatlanba húz vissza! A kísértés persze mindig igen nagy, hogy a múltat - ha újra és újra "rágódunk" rajta - akkor egyszer végleg eltörölhetjük, pedig erre egyedül csak az Isten képes, a megbocsátó kegyelme által...
Lukács 6,45c
A szív a zsidó gondolkodásban az értelem központját is jelenti. Nem hiszem, hogy a régiek tudatában lettek volna annak, hogy a szív "csak" a vérellátásért felelős, de elképzelésük helyességét igazolja, hogy nagyon is értjük, hogy mit takar a "fejbéli" vagy "szívbéli" gondolkodás... Az már csak külön érdekesség, hogy életünk döntéseinek 90%-át nem fejjel/ésszel, hanem szívvel hozzuk meg. Ezért is fontos tehát, hogy mi van a szívünkben.
Ha valakire azt mondják, hogy szívtelen, akkor ez azt is jelenti, kilenctizede a létezésének hiábavaló. Másképpen: tíz emberből kilencnek fájdalmat okoz. Akinek a szíve azonban nem az elmúlólandókkal, hanem az Istennel van tele, annak élete istenes, tükröződik benne az istenképűség, vagyis a szeretet. Ahogyan "két dudás nem fér meg egy csárdában", mert soha nem tudják egymásra hangolni zeneszerszámaikat, ugyanígy nem lehetséges az sem, hogy a szívben lakozást vesz a Lélek Istene, de azért bőven marad hely a tisztátalan gondolatoknak is. "Vagy az egyiket szereti és a másikat gyűlöli... vagy... mert két úrnak nem lehet szolgálni" - érvel Jézus. Ennek ellenére igen sokan vannak, akik életstílusukkal mégis a lehetetlenre törekszenek: keverik a tüzet a vízzel. Ebből persze csak nagy gőz és átláthatatlanság támad, ami sok baj okozójává válik.
A nagy kérdés tehát: Mi van a szívünkben? Mert, ami benne van, az határozza meg életünk milyenségét, minőségét. Sokan vannak, akik szívébe sosem költözhetett be az Isten... Betegágy mellett sokszor tapasztalom, hogy az emberek szíve a gyógyulni akarás pozitív gondolataival van tele. "Nem adják fel, semmi áron - küzdenek." De mivel is, kivel is? A gyógyulás biztosítéka, garanciája nem lehet a gyenge emberi akarás - mégha meg is tapasztaltuk, hogy egy kevéske jó akarat is milyen nagy dolgokra képes az emberek életében -, hanem csakis maga az Isten. Az élet és elmúlás határán is áltatni önmagunkat: balgaság. Szembenézni a valósággal jóllehet a legnagyobb krízist okozza, de ilyenkor válik nyilvánvalóvá az igazság. Az Istené éppenúgy, mint a sajátunké. Az igazság az, hogy nem kerülhetjük ki Őt, mert Tőle jövünk, s Hozzá megyünk. Ha ezt elfogadjuk, akkor minden szívdobbanásunkban társunkká vált az Isten, azaz "Emmanuel" vagyis velünk van...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne a magam okosságában reménykedjek, hanem a Te gondviselésedben higgyek, s kegyelmedre támaszkodjak nap, mint nap! Ámen
Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: "Követlek, akárhova mégy." Jézus azonban így felelt: "A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." Egy másikhoz pedig így szólt: "Kövess engem!" De ő ezt kérte: "Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat." Jézus így válaszolt neki: "Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!" Egy másik is ezt mondta: "Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől." Jézus pedig így felelt: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára."
Lk 9,57-62
Van pusztítóbb fegyver is, mint az atombomba... ez nem más, mint az eszme! Amikor az ember ideológiával válaszol az élet kihívásaira - ahelyett, hogy az az isteni renddel harmonizáló technológiákat alkalmazná -, abból mindig csak baj kerekedik. Amikor az ember a maga földhözragadt elképzeléseit "tolja" előre, s még a mennyei "dimenziókban" is a saját torz, agyszüleményét preferálja, annak mindig rossz a vége... Pedig a megoldás egyszerű: csak Istenre kellene figyelnie, az első helyett meg kellene hagynia a Teremtőjének - mindenben. Ez nem tagadása a földi dolgoknak, hanem a helyes értéklátás kialakulásának előfeltétele.
Ma reggeli elmélkedésünk kísérő-képe egy tipikusan nyugati-civilizációs, keresztény-arrogáns festmény, ami jól példázza az kisegyházi/szektás elgondolást: "Az ÚRJézus csak mutassa meg az irányt, a többit már mi magunk is tudjuk!" A keresztény szó a görög "krisztianoj", azaz 'krisztuskövető' szóból származik. Ez azt jelenti, hogy aki keresztény, az követő, nem pedig az élet csatáiba előre-rohanó! Jézus ugyanis nem a dombtetőn álló stratéga tábornok, aki biztonságos távolból nézné az ember élet-halál-küzdelmét az élet csatamezején, s ellentmondást nem tűrő parancsokkal küldené katonáit a biztos halált jelentő harcba, hanem Ő maga jár elől, s ha kell "harcol" az erőtlenekért...
Jézus követése igazi nagy szellemi-egzisztenciális kaland, hiszen aki erre teszi fel egész életét, az az igazán fontos kérdésekkel kezd el foglalkozni: vagyis önmagával és az Istennel... Ámulatba ejtő eredményei vannak a tudománynak - s a technikai-tudományos forradalom küszöbét éppenhogy csak átléptük, s mi jön/jöhet még ezután(!) -, de a végső kérdésekre, ami minden lelkileg megnyíló embernek egyszer égetően fontossá válik: "Honnan jöttem, hová megyek, s mi az értelme az Életnek, s benne az enyémnek?" választ a technológia sem ad. A technológia egyházi megfelelője a dogmatika sem ad választ ezekre a kérdésekre, mert a válasz nem a halott betűben, a szavakban - bármennyire is fantasztikus a szó, a gondolat égi adománya -, hanem az Istenben keresendő, aki maga az Élet. Hamis gondolkodásra utal - mindig bosszankodom egy kicsit -, amikor az 'Élő Istent' emlegetik! Szögezzük le: Isten azért Isten, mert ISTEN(!!!), Őt nem kell "minősíteni"... Ő sem nem Élő, sem nem halott, hanem Ő maga az Élet és a Halál URa - az Isten!
Sokszor rosszul idézik a Mestert, s azt mondják: Aki az eke szarvára teszi a kezét (vagyis e földi világ dolgaival van elfoglalva), az nem alkalmas az Isten országára - jóllehet Jézus URunk nem ezt akarja kihangsúlyozni, hanem azt, hogy aki "HÁTRATEKINT"(!)... Követni az URat, ugyanis csak akkor tudjuk, ha előre nézünk, figyeljük a "lábnyomát", hogy abba léphessünk, s ne lépjünk félre... Az élet ugyanis mindig előre-mutató, s emelni akar az Élet URához, a halál pedig a múltba, a megváltoztathatatlanba húz vissza! A kísértés persze mindig igen nagy, hogy a múltat - ha újra és újra "rágódunk" rajta - akkor egyszer végleg eltörölhetjük, pedig erre egyedül csak az Isten képes, a megbocsátó kegyelme által...
Magány...
A mai nap imádsága:
Istenem, egyedül maradtam! Társ nélkül, segítség nélkül, betegen... Kérlek ne engedd, hogy elcsüggedjek szürkülő napjaim számolgatása közben, hanem kegyelmeddel támogass és erősíts, hogy érezzem és lássam hívó szereteted fényét! Ámen
Senki se csüggedjen el.
1 Sám 17,32
Egy fiatal katolikus pap-kolléga egyik szeretetotthonban, a nagyünnep előtti kötelező gyónáskor találta tréfálkozva azt mondani: "Ilyen idős korban már nincs semmi meggyónnivaló!" Nyilvánvaló, hogy a "klasszikus" bűnök kísértései ezidőtájt alábbhagynak, de hogy mégis van mit letenni az ÚRIsten elé, jól példázza az, amit erre a kijelentésre válaszolt egy idős asszony: "Nem úgy van az Atyám... és a csüggedés?"
Nincs elszomorítóbb látvány, amikor valaki elcsügged. A "minden mindegy" állapotánál talán nincs is keserűbb érzés. Az ilyen helyzetbe kerültekre érthetjük a Jelenések könyvében olvasható meghatározást: "Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy." Akár fiatal valaki, akár öreg, a csüggedés állapota olyan, mint a galaxisokban azok a bizonyos "fekete lyukak", amik mindent magukba szívnak és semmit nem adnak ki magukból.
A csüggedés oka sokminden lehet. Elrontott vagy annak hitt élet, súlyos betegség, veszteségek. A hit és a reménység megkopása, mindenek előtt pedig a szeretet hiánya. Nincs más, ami átemelhet a csüggedés egekbenyúló hegycsúcsán csakis a szeretet. Az emberi, a véges kísérhet egy darabig, de idővel az is elérheti határait. Ilyenkor lehet, s kell is az Isten Szeretetére hagyatkozni, az ugyanis határtalan. Vonaztkozik ez a nagyságára is, de jelzi azt is, hogy világok közötti: Összekapcsolja a mennyet a földdel.
A csüggedés végső oka az, ha elfelejtjük, miért jöttünk/küldettünk ebbe a világba. Azért, hogy egész létünkben keressük a transzcendenst, azaz az értelemmel fel nem foghatót, a megismerés határain túlit, a tapasztalat és érzékek feletti magasabbrendűt, azaz keressük az Istent. Ez ad értelmet a születésnek, tartalmat az életnek, s célt a halálnak... Bármi is ér minket, a próféta szava biztathat: "Senki se csüggedjen el." De miért is? Mert Isten szereti ezt a világot, s nemcsak velünk van, de velünk is akar maradni mindörökre - ez maga az evangélium, melyből minden "egyéb", a békességünk is fakad.
Senki se csüggedjen el.
1 Sám 17,32
Egy fiatal katolikus pap-kolléga egyik szeretetotthonban, a nagyünnep előtti kötelező gyónáskor találta tréfálkozva azt mondani: "Ilyen idős korban már nincs semmi meggyónnivaló!" Nyilvánvaló, hogy a "klasszikus" bűnök kísértései ezidőtájt alábbhagynak, de hogy mégis van mit letenni az ÚRIsten elé, jól példázza az, amit erre a kijelentésre válaszolt egy idős asszony: "Nem úgy van az Atyám... és a csüggedés?"
Nincs elszomorítóbb látvány, amikor valaki elcsügged. A "minden mindegy" állapotánál talán nincs is keserűbb érzés. Az ilyen helyzetbe kerültekre érthetjük a Jelenések könyvében olvasható meghatározást: "Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy." Akár fiatal valaki, akár öreg, a csüggedés állapota olyan, mint a galaxisokban azok a bizonyos "fekete lyukak", amik mindent magukba szívnak és semmit nem adnak ki magukból.
A csüggedés oka sokminden lehet. Elrontott vagy annak hitt élet, súlyos betegség, veszteségek. A hit és a reménység megkopása, mindenek előtt pedig a szeretet hiánya. Nincs más, ami átemelhet a csüggedés egekbenyúló hegycsúcsán csakis a szeretet. Az emberi, a véges kísérhet egy darabig, de idővel az is elérheti határait. Ilyenkor lehet, s kell is az Isten Szeretetére hagyatkozni, az ugyanis határtalan. Vonaztkozik ez a nagyságára is, de jelzi azt is, hogy világok közötti: Összekapcsolja a mennyet a földdel.
A csüggedés végső oka az, ha elfelejtjük, miért jöttünk/küldettünk ebbe a világba. Azért, hogy egész létünkben keressük a transzcendenst, azaz az értelemmel fel nem foghatót, a megismerés határain túlit, a tapasztalat és érzékek feletti magasabbrendűt, azaz keressük az Istent. Ez ad értelmet a születésnek, tartalmat az életnek, s célt a halálnak... Bármi is ér minket, a próféta szava biztathat: "Senki se csüggedjen el." De miért is? Mert Isten szereti ezt a világot, s nemcsak velünk van, de velünk is akar maradni mindörökre - ez maga az evangélium, melyből minden "egyéb", a békességünk is fakad.
Szentülés...
A mai nap imádsága:
URam! Oly sokan keresik az életszentséget, pedig az élet maga az! Add URam, hogy mindenben megláthassunk Téged, s a felismerés boldog örömével szolgálhassunk egymásnak! Ámen
Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.
Róm 8,13-14
Félreértés ne essék! Akár jók vagyunk, akár rosszak, egyszer mindenféleképpen meg kell halnunk... Az élettől elfordulás, a pusztai magány, az önsanyargató "eszményi" élet nem a kereszténység találmánya, minden vallásban megtalálhatóak az aszkézis útjai. Tehát nem vallás-specifikus, hanem örök emberi tulajdonságunk próbálja így kikerülni az akaratlan szenvedést. Aki szigorú önmegtartóztatásban él, az úgy gondolja, hogy ura nemcsak saját testének, de egész életének is. A szépség, s egyben a hamisság ebben, hogy ez csak részben igaz. Bármit is teszünk, a szenvedéseket, s az elmúlást 'kicselezni' egyikünk sem tudja, hiszen ha az élet csatáit sorra meg is nyerjük, a végső ütközetben a halál győzedelmeskedik. De akkor miről győzködi Pál a rómaiakat, s hogyan lehet élni akkor, ha úgy is meghalunk?
Annyi bizonyos - kár lenne tagadni vagy elspiritualizálni -, hogy mindenkinek a "világlátását" meghatározza az állapota. Aki magányos, az társat keres, hogy oldja a kínzó egyedüllétet, aki cölibátusra kényszeríti magát az a magasabb életszentség birtoklását hiszi, aki fogyatékkal él - az gyakran akaratosságával 'kompenzál' , s aki meg az élvezetek rabja, az meg van győződve arról: ő él igazi szabadságban. Amikor tehát Saul-Pál az egyedüllétet ajánlja, s azt mondja "én ezzel kedveznék néktek", akkor nyilvánvalóan saját életéből indul ki. (Azt azért szögezzük le, hogy akik valóban - test szerint is - tanítványai voltak Jézusnak, házasok voltak...) Azaz: élték az élet normalitását, ami azt jelenti, hogy nem önmaguk üdvösségét igyekeztek "munkálni", nem saját üdvbizonyosságukkal voltak elfoglalva, mert mindennapjaikat az töltötte ki, hogy másokért/övéikért éltek. Az áhított üdvösségünket, az örök életet, ugyanis Isten viszi végbe érthetetlen kegyelme révén, s ebben nem hitünk "milyensége", s jócselkedeteink mennyisége a döntő!
Isten legnagyobb érezhető, megtapasztalható csodája a testünk. Ahogyan öregszünk, s darabokban (látás, hallás stb.) vissza kell adnunk Teremtőnknek ezt a csodaszerkezetet, akkor vesszük észre igazán, milyen nagy örömforrás az egészség. Talán éppen kopásra ítélt testünk fegyelmez, terelget minket leghatásosabban Isten felé, hogy megértsük: Ő megélt szeretetet kíván látni közöttünk, s nem önmagunk fontosságát rejtő aszkézist... Ez azt jelenti: akik az élet szolgálatában állnak - mert képesek félretenni önmagukat -, azok ismerik az Istent, s őket így is emlegetik: "Isten fiai"...
Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.
Róm 8,13-14
Félreértés ne essék! Akár jók vagyunk, akár rosszak, egyszer mindenféleképpen meg kell halnunk... Az élettől elfordulás, a pusztai magány, az önsanyargató "eszményi" élet nem a kereszténység találmánya, minden vallásban megtalálhatóak az aszkézis útjai. Tehát nem vallás-specifikus, hanem örök emberi tulajdonságunk próbálja így kikerülni az akaratlan szenvedést. Aki szigorú önmegtartóztatásban él, az úgy gondolja, hogy ura nemcsak saját testének, de egész életének is. A szépség, s egyben a hamisság ebben, hogy ez csak részben igaz. Bármit is teszünk, a szenvedéseket, s az elmúlást 'kicselezni' egyikünk sem tudja, hiszen ha az élet csatáit sorra meg is nyerjük, a végső ütközetben a halál győzedelmeskedik. De akkor miről győzködi Pál a rómaiakat, s hogyan lehet élni akkor, ha úgy is meghalunk?
Annyi bizonyos - kár lenne tagadni vagy elspiritualizálni -, hogy mindenkinek a "világlátását" meghatározza az állapota. Aki magányos, az társat keres, hogy oldja a kínzó egyedüllétet, aki cölibátusra kényszeríti magát az a magasabb életszentség birtoklását hiszi, aki fogyatékkal él - az gyakran akaratosságával 'kompenzál' , s aki meg az élvezetek rabja, az meg van győződve arról: ő él igazi szabadságban. Amikor tehát Saul-Pál az egyedüllétet ajánlja, s azt mondja "én ezzel kedveznék néktek", akkor nyilvánvalóan saját életéből indul ki. (Azt azért szögezzük le, hogy akik valóban - test szerint is - tanítványai voltak Jézusnak, házasok voltak...) Azaz: élték az élet normalitását, ami azt jelenti, hogy nem önmaguk üdvösségét igyekeztek "munkálni", nem saját üdvbizonyosságukkal voltak elfoglalva, mert mindennapjaikat az töltötte ki, hogy másokért/övéikért éltek. Az áhított üdvösségünket, az örök életet, ugyanis Isten viszi végbe érthetetlen kegyelme révén, s ebben nem hitünk "milyensége", s jócselkedeteink mennyisége a döntő!
Isten legnagyobb érezhető, megtapasztalható csodája a testünk. Ahogyan öregszünk, s darabokban (látás, hallás stb.) vissza kell adnunk Teremtőnknek ezt a csodaszerkezetet, akkor vesszük észre igazán, milyen nagy örömforrás az egészség. Talán éppen kopásra ítélt testünk fegyelmez, terelget minket leghatásosabban Isten felé, hogy megértsük: Ő megélt szeretetet kíván látni közöttünk, s nem önmagunk fontosságát rejtő aszkézist... Ez azt jelenti: akik az élet szolgálatában állnak - mert képesek félretenni önmagukat -, azok ismerik az Istent, s őket így is emlegetik: "Isten fiai"...
