Böjt...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne a látható értékek, hanem láthatatlan ajándékaid utáni vágyam formálodjon, alakítson! Ámen
Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked." "Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el.
Mt 6,17-21
Hamvazószerda van, a farsangi időszak vége - a böjti időszak kezdete. Ez egy "tiszta" katolikus ünnep - gondolják sokan -, jóllehet a lutheránus egyházban ez a szokás igen sok helyütt megmaradt, s az utóbbi időben egyre nagyobb liturgiakai jelentőséggel bír. De mi is ez a hamvazószerda?
Az ókeresztény korban a mezítlábas, zsákruhába öltözött nyilvános bűnösöket a püspök a templomba vezette, majd miután a bűnbánati zsoltárokat elimádkozták, fejükre hamut hintett, és kiutasította őket a templomból. (A kiutasítottaknak egészen nagycsütörtökig tilos volt a templomba belépniük, a bejáratnál várakoztak.) Hamvazószerdán - elsősorban a katolikus egyházban - szentelt hamuból (mely az előző évi virágvasárnap barkáinak hamvai) keresztet rajzolnak a hívők homlokára, az alábbi mondatok egyikével: "Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel", illetve "Térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak!" Az ünnepet II. Orbán pápa 1091-ben rendelte el, hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon, ez a szokás a katolikusoknál mindmáig töretlenül fennmaradt. A templomban a mise után a pap az előző évi szentelt barka hamujával keresztet rajzol a hívek homlokára. Ezt nevezik hamvazásnak (latinul: impositio cinerum), ami a nagyböjt kezdetét jelző szertartás. A hamuval hintés ősi jelképe a bűnbánatnak, mivel a hamu az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert.
Ma reggeli Igénk - mely a Hegyi Beszéd részlete - a böjtölést, s a földi kincsek gyűjtögetésének problematikáját egyben tárgyalja, hiszen a kettő nagyon is összefüg... Jézus tanításában fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy amit mi tartós értéknek hiszünk, az valójában elmúló, hiszen a rozsda és a moly megemészti, s természetesen "odaátra" nem viszünk belőlük semmit. Bár az ember ősi vágya, hogy kincseket, használati tárgyakat, kedvenc lovat stb. magával vigyen a túlvilágra - erről tanúskodnak szinte majd-minden civilizációban a temetkezési szokások -, az igazság az, hogy minden itt marad, hiszen a lélek világa az nem anyag-világ...
Testbe teremtettünk, hogy lelkiekké váljunk, s ehelyett a lelkiekben is a testit keressük! Ennek fura helyzetnek a feloldására jó és hasznos gyakorlat a böjt, ami mindig is vallásos cselekedet volt. (Mára a böjt szinte teljesen elveszítette vallási jellegét, kalória-harccá, egészségügyi gyakorlattá silányult, s többségében az eredménye olyan is, amilyen: lásd klasszikus "jojo-efektus"!) Pedig a böjtben több van, mint egyszerű "méregtelenítés", vagy a szervezet kímélése és segítése a regenerációban, a böjtben felfedezhetjük lelkünk igényeit, s közeledhetünk Ahhoz, aki a test és a lélek URa is egyben! S aki megzabolázza testét, az ezzel emeli lelkét, s ráeszmél arra, hogy az, amit kincsnek tart, igazi értékét akkor nyeri el, ha első helyen mindig az Isten áll, mert akkor Ő minden múlandót "bearanyoz", hiszen kegyelmének, gondviselő jóságának ilyetén megtapasztalásában, minden az örök élet jelévé válhat...
Bűn...
A mai nap imádsága:
Uram! Vedd el tőlem, ami gátol engem, hogy közelebb kerüljek Hozzád! Szabadíts ki önigazságaim nyomasztó ketrec-világából! Ámen
Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg,
és nincs meg bennünk az igazság.
1 Jn 1,8
Ki az, aki szeret dicsekedni a gyengeségeivel avagy erényként tüntetné fel hibáit? Csakis az, aki bolond vagy irónikusan önkritikát gyakorol... Hacsak apró vétkecskék rontanák jókedvünket, azt talán még békesen tűrnénk is, de amikor komoly, lellkiismeret-gyötrő bűnök terhelnek, s úgy érezzük, hogy már a levegő is szorítja torkunkat, akkor már nem "babra megy a játék"... A bűn nyomora, hogy hozzánk tapad, (el)hallgatással mint a penész csöndben szaporodik, s megron(hat)tja végül az egész életünket. Fölösleges tehát áltatni magunkat, hogy nálunk bezzeg minden másképp történik! Beismerni gyarlóságainkat nem a gyengeség jele - vagy ahogyan sokan gondolják - a nyomasztó középszerűségbe süllyedtség bizonyítéka - ellenkezőleg! Aki képes beismerni "bűnösségét" - természetesen teológiai értelemben: azaz elismeri a rosszra való hajlamát -, az önismeretében a legfontosabb lépést tette meg. Innentől kezdve van meg bennünk a készség, a lehetőség a változ(tat)ásra.
Sokan mégsem merik megtenni ezt a lépést, mert azt gondolják, a gyenge pillanatok be/elismerése csak tovább gyengít, rontja mások előtti "imázsunkat". Valójában éppen az ellenkezője az igaz! A magát igaznak (perfektnek) tartó embernél nincs elviselhetetlenebb. Hamis önképéből fakadó arisztokratikus attitűdjei - én nem vagyok olyan mint más, sőt sokkal különb vagyok! -, a környezetére olykor elhordozhatatlannak tűnő terhet ró. Az ilyen férjek a legútálatosabbak, amikor kioktatják párjukat: "Fiam, ezt nem így kell csinálni, ez nem így működik!" s az ilyen feleségek azok, akik rendmániájukba menekült hidegségükkel megkeserítik egyébként jóravaló férjeiket...
A kérdés soha nem az kell hogy legyen: Mit csináljunk akkor, ha a másik perfektnek hiszi magát? -, hanem ez: Mit tegyek, ha észreveszem magamon az önigazolásokat serkentő magatartást? Semmiképen nem azt, hogy megváltoztathatatlanként kijelentjük: nem nálam van a hiba... Ha ennek lehetőségét kizárjuk, önmagunkat csaljuk meg, s nincs bennünk igazság-szeretet. Márpedig az igazság valójában csak a szeretet által képes érvényre jutni...
Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg,
és nincs meg bennünk az igazság.
1 Jn 1,8
Ki az, aki szeret dicsekedni a gyengeségeivel avagy erényként tüntetné fel hibáit? Csakis az, aki bolond vagy irónikusan önkritikát gyakorol... Hacsak apró vétkecskék rontanák jókedvünket, azt talán még békesen tűrnénk is, de amikor komoly, lellkiismeret-gyötrő bűnök terhelnek, s úgy érezzük, hogy már a levegő is szorítja torkunkat, akkor már nem "babra megy a játék"... A bűn nyomora, hogy hozzánk tapad, (el)hallgatással mint a penész csöndben szaporodik, s megron(hat)tja végül az egész életünket. Fölösleges tehát áltatni magunkat, hogy nálunk bezzeg minden másképp történik! Beismerni gyarlóságainkat nem a gyengeség jele - vagy ahogyan sokan gondolják - a nyomasztó középszerűségbe süllyedtség bizonyítéka - ellenkezőleg! Aki képes beismerni "bűnösségét" - természetesen teológiai értelemben: azaz elismeri a rosszra való hajlamát -, az önismeretében a legfontosabb lépést tette meg. Innentől kezdve van meg bennünk a készség, a lehetőség a változ(tat)ásra.
Sokan mégsem merik megtenni ezt a lépést, mert azt gondolják, a gyenge pillanatok be/elismerése csak tovább gyengít, rontja mások előtti "imázsunkat". Valójában éppen az ellenkezője az igaz! A magát igaznak (perfektnek) tartó embernél nincs elviselhetetlenebb. Hamis önképéből fakadó arisztokratikus attitűdjei - én nem vagyok olyan mint más, sőt sokkal különb vagyok! -, a környezetére olykor elhordozhatatlannak tűnő terhet ró. Az ilyen férjek a legútálatosabbak, amikor kioktatják párjukat: "Fiam, ezt nem így kell csinálni, ez nem így működik!" s az ilyen feleségek azok, akik rendmániájukba menekült hidegségükkel megkeserítik egyébként jóravaló férjeiket...
A kérdés soha nem az kell hogy legyen: Mit csináljunk akkor, ha a másik perfektnek hiszi magát? -, hanem ez: Mit tegyek, ha észreveszem magamon az önigazolásokat serkentő magatartást? Semmiképen nem azt, hogy megváltoztathatatlanként kijelentjük: nem nálam van a hiba... Ha ennek lehetőségét kizárjuk, önmagunkat csaljuk meg, s nincs bennünk igazság-szeretet. Márpedig az igazság valójában csak a szeretet által képes érvényre jutni...
Jó döntésekért.
A mai nap imádsága:
Uram! Naponta kérdések elé állítasz... add, hogy okosan döntsek a holnapról, s belesimulhassak bölcs gondviselésedbe! Ámen
Te azt a hitet, amely benned van, tartsd meg az Isten előtt. Boldog, akinek nem kell elítélni önmagát abban, ami felől döntött. Zsid 14,22
Te néked hited van, tartsd meg magadban Isten előtt. Boldog, a ki nem kárhoztatja magát abban, a mit helyesel. Zsid 14,22 Károli Gáspár féle fordítás, átdolgozott kiadás
A római levél utolsó előtti fejezetének végén Pál az evésről és ivásról "rendelkezik" jóllehet az Isten országát magyarázza, s benne a hitről tesz megállapításokat. Égiekről elmélkedik és a földieket mondja? Hogyan lehetséges ez? Pál apostol az újszövetség zseniálisan gondolkodó embere. Képei, hasonlatai soha nem erőltetettek, segítik a megértést, bár vannak, akik Pál magyarázatait magyarázzák, afféle talmudista kommentátorokként, pedig világos, hogy miről van szó: Isten országa nem evés és ivás.
Ahogyan a gasztronómiai kultúra területenként, sőt családonként más és más, ugyanúgy van ez a hittel is. Ahány ember, annyiféle meggyőződés, persze fő "íz-irányokat" meg lehet állapítani. Van aki csípősen szereti, van aki kissé savanyúan, s van aki mindent csak cukrozva tud lenyelni. Mások vagyunk, s ráadásul életkorunktól is függően változnak lelki életünk igényei - merthogy az élet csupa változás. Ugyanakkor Pál a döntés felelősségére, fontosságára hívja fel a figyelmet: ami felől döntöttél (feltételezhetően, nem hirtelen és meggondolatlanul, hanem megfontoltan és távlatokba illeszkedően), azt jó lélekkel tedd, s éld. Aki nem tudja étkezését irányítani, az mindenfélét össze-vissza eszik, s a végén elhízik. Ebbéli idegessége miatt ráadásul még zabálási periódusai is vannak... persze emiatt "bűntudata" is van, ami esztelen böjtölésbe hajtja, aminek a vége újból csak mértéktelen evés és ivás lesz. A böjt nyilvánvalóan mindig vallásos cselekedett volt. Ha valaki ezt manapság Isten nélkül próbálja megtenni, akkor nemcsak a nehezebb utat választja, de a veszélyesebbet is, azaz nagyobb az esélye az elbukásra.
Nyilvánvaló, hogy az evészavar már csak következménye a lélekzavarnak. Ahol elhízott emberek teszik ki a társadalom nagyrészét, ott az istentelenség is nyilvánvaló. (Lásd a jóléti államokat!) A kérdések kérdése mégsem az, hogy mit eszünk, s mennyit eszünk, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek a döntéshozatalra. Hogy tudunk-e jól dönteni, azt az idő bebizonyítja, de hogy egyáltalán hozunk-e döntést, azt már a jelen is mutatja! Hihetetlenül sok azoknak a száma, kik nem tudnak döntést hozni életükben, se kicsit se nagyot. Döntésképtelen társadalomban élünk! Ezért fogadják el az emberek az aktuális megmondó- és még jobban megmondó emberek kijelentéseit, s mondják, élik tovább átgondolatlanul sajátjukként. Az emberek kerülik a kríziseiket, pedig az igazság mindig krízisekben nyilvánul meg, olyankor, amikor Isten közvetlenül vagy indiriket módon, de megítél. Krízis-kerülés, az egyben Isten-kerülés is. (Lásd klíma-helyzetünket! Eddig is tudta az ember, hogy istentelen/helytelen amit csinál, mégsem tett ellene semmit, csak akkor, amikor érzi a vesztét... nincs ez másképp a személyes életekben sem! Csalja a férjét a feleségét, s azt hiszi "ura a helyzetnek"... csak, amikor napfényre kerül az igazság - s az egyszer mindig kiderül - akkor kezdenek el az emberek megoldások után kapkodni...)
Pál ajánlása így hangzik: Dönts az életed felől, az Istennel együtt, s ha döntöttél, akkor ne kérdezgesd, hogy jól tetted-e!? Válassz, s ha már választottál, akkor tarts ki hűséggel amellett, amit vagy akit választottál! Mert a jelen, a jövő reménysége vagyis az élet a hitből táplálkozik, azaz az Istenből. S ami nem ebből hitből származik, az bűn, mert elhajlít céltól, s tévútra juttat.
Te azt a hitet, amely benned van, tartsd meg az Isten előtt. Boldog, akinek nem kell elítélni önmagát abban, ami felől döntött. Zsid 14,22
Te néked hited van, tartsd meg magadban Isten előtt. Boldog, a ki nem kárhoztatja magát abban, a mit helyesel. Zsid 14,22 Károli Gáspár féle fordítás, átdolgozott kiadás
A római levél utolsó előtti fejezetének végén Pál az evésről és ivásról "rendelkezik" jóllehet az Isten országát magyarázza, s benne a hitről tesz megállapításokat. Égiekről elmélkedik és a földieket mondja? Hogyan lehetséges ez? Pál apostol az újszövetség zseniálisan gondolkodó embere. Képei, hasonlatai soha nem erőltetettek, segítik a megértést, bár vannak, akik Pál magyarázatait magyarázzák, afféle talmudista kommentátorokként, pedig világos, hogy miről van szó: Isten országa nem evés és ivás.
Ahogyan a gasztronómiai kultúra területenként, sőt családonként más és más, ugyanúgy van ez a hittel is. Ahány ember, annyiféle meggyőződés, persze fő "íz-irányokat" meg lehet állapítani. Van aki csípősen szereti, van aki kissé savanyúan, s van aki mindent csak cukrozva tud lenyelni. Mások vagyunk, s ráadásul életkorunktól is függően változnak lelki életünk igényei - merthogy az élet csupa változás. Ugyanakkor Pál a döntés felelősségére, fontosságára hívja fel a figyelmet: ami felől döntöttél (feltételezhetően, nem hirtelen és meggondolatlanul, hanem megfontoltan és távlatokba illeszkedően), azt jó lélekkel tedd, s éld. Aki nem tudja étkezését irányítani, az mindenfélét össze-vissza eszik, s a végén elhízik. Ebbéli idegessége miatt ráadásul még zabálási periódusai is vannak... persze emiatt "bűntudata" is van, ami esztelen böjtölésbe hajtja, aminek a vége újból csak mértéktelen evés és ivás lesz. A böjt nyilvánvalóan mindig vallásos cselekedett volt. Ha valaki ezt manapság Isten nélkül próbálja megtenni, akkor nemcsak a nehezebb utat választja, de a veszélyesebbet is, azaz nagyobb az esélye az elbukásra.
Nyilvánvaló, hogy az evészavar már csak következménye a lélekzavarnak. Ahol elhízott emberek teszik ki a társadalom nagyrészét, ott az istentelenség is nyilvánvaló. (Lásd a jóléti államokat!) A kérdések kérdése mégsem az, hogy mit eszünk, s mennyit eszünk, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek a döntéshozatalra. Hogy tudunk-e jól dönteni, azt az idő bebizonyítja, de hogy egyáltalán hozunk-e döntést, azt már a jelen is mutatja! Hihetetlenül sok azoknak a száma, kik nem tudnak döntést hozni életükben, se kicsit se nagyot. Döntésképtelen társadalomban élünk! Ezért fogadják el az emberek az aktuális megmondó- és még jobban megmondó emberek kijelentéseit, s mondják, élik tovább átgondolatlanul sajátjukként. Az emberek kerülik a kríziseiket, pedig az igazság mindig krízisekben nyilvánul meg, olyankor, amikor Isten közvetlenül vagy indiriket módon, de megítél. Krízis-kerülés, az egyben Isten-kerülés is. (Lásd klíma-helyzetünket! Eddig is tudta az ember, hogy istentelen/helytelen amit csinál, mégsem tett ellene semmit, csak akkor, amikor érzi a vesztét... nincs ez másképp a személyes életekben sem! Csalja a férjét a feleségét, s azt hiszi "ura a helyzetnek"... csak, amikor napfényre kerül az igazság - s az egyszer mindig kiderül - akkor kezdenek el az emberek megoldások után kapkodni...)
Pál ajánlása így hangzik: Dönts az életed felől, az Istennel együtt, s ha döntöttél, akkor ne kérdezgesd, hogy jól tetted-e!? Válassz, s ha már választottál, akkor tarts ki hűséggel amellett, amit vagy akit választottál! Mert a jelen, a jövő reménysége vagyis az élet a hitből táplálkozik, azaz az Istenből. S ami nem ebből hitből származik, az bűn, mert elhajlít céltól, s tévútra juttat.
Reménységeink...
A mai nap imádsága:
Istenem! Látod, hogy mennyi mindenbe vagyunk képesek kapaszkodni, csak ne kelljen megfognunk segítő kezedet. Vedd el tőlünk hamis büszkeségünket, hogy felfedezhessük gondviselő szeretetedet életünkben, s ebben élve adjunk hálát - boldogan! Ámen
Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!
1 Kor 10,12
Zsenge gyermekkorunk kedvenc játéka volt a "keljfeljancsi". Ami kedves és szórakoztató volt akkor, s illuzióként megmaradt belőle egy kevés felnőttkorunkra is, és hollywoodi szórakoztatásnak hívják, az a hétköznapok valóságában gyakorlatilag nem létezik. Nincs az az egzisztencia, nincs az a lélek, amely az élet pofonjait mosolyogva viselné, s egy-egy bukás után vigyorogva talpraállna. Az ember számára az egyik legnehezebb feladat saját fájdalmas bukásának feldolgozása. Ez olyannyira nehéz, hogy a keresztény ember meg is vallja: egyedül nem megy, kell a külső segítség.
Ha valaki vagyonát teljes egészében elbukja, de lelkileg erős, akkor képes újra talpraállni, de ha valaki lelkileg gyenge, legyenek bármilyen jó képességei is, örökre elveszhet. Hány zseniális képességű ember tragikus sorsa példázza ezt! Talán közelünkben is voltak ilyenek, akik mellett senki sem állt, s még mielőtt végleg eltűntek volna a látóhatárunkból, mindenki csak egy sajnálkozó, végleges lemondást nyugtázó, sóhajos nyitott kérdést tudott feltenni: Mi lett volna belőle is, ha...
Aki (még) volt katona, az jól tudja: vigyázzban állni igen megerőltető feladat. A rezzenéstelen vigyázzbanállás pedig csakis az élettelen szobrok kiváltsága. Sajnos korunk "édes csalásai" - a csillogó reklámok - sok emberrel elhitetik, hogy létezik folyamatos siker, a "mindig fenn" gyönyörködtető állapota. Az álmodozók hosszan és kitartóan kergetik ezt a délibábot, mígnem erőtelenül egyszercsak összeesnek. Ki a hibás? A szülők, az iskola, a környezet? A végső ok nem kívül, hanem mindig belül, a szívben keresendő.
Az önámítás az egyensúlytartásban nem segít. Az élet realitása, megdönthetetlen igazsága: ha van egyensúly, akkor megállok, ha nincs, akkor elbukom. Nem létezik "keljfeljancsi-megoldás", legfeljebb ügyeskedő, mások zuhanásából is hasznot húzni akaró hiéna-lelkületűek képesek rezzenéstelen arccal belehazudni a másik ember életében törvényszerűen bekövetkező végső becsapódás előtti pillanatokban is: ha rám hallgatsz, ha nekem fizetsz, akkor még megmenekülhetsz a következményektől, akkor még megtalálhatod újra egyensúlyodat. Aki elhiszi ezt a hazugságot, az bizony becsapja önmagát, s csak idő kérdése, mikor csap egyet rajta az élet valamelyik törvényszerűsége. A végső bukást ideig-óráig lehet elodázni: klasszikus esete ez annak, amikor egyik hazugságot egy másikkal fedeznek... Az igazság azonban mindig kiderül! Ha nem az apáknál, hát a fiaknál: "Az apák ették az egrest, s a fiak foga vásott belé." Avagy: "Megbüntetem az atyák bűnét a fiakon harmad és negyedíziglen..."
Ezért aki egyensúlyban akar maradni: Vigyázzon! Ne a hazugságokban, hanem az igazságban higgyen! Az igazság az, hogy az ember emberből van, s a Teremtő Isten pedig nem bohóc. Az igazság az, hogy életünk szilárd alapja nem lehet kívánságlistás, összebarkácsolt életfilozófia, csakis a názáreti keresztjében megmutatkozó isteni szeretet. Aki erre néz, az képes derűvel látni a nehézségeket is, aki viszont elfordul tőle, azt hamar maga alá gyűri az élet valósága, s ilyenkor nem marad más csak az arcrafagyott, keljfeljancsis vigyor, az elbukott élet tragikomikuma...
Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!
1 Kor 10,12
Zsenge gyermekkorunk kedvenc játéka volt a "keljfeljancsi". Ami kedves és szórakoztató volt akkor, s illuzióként megmaradt belőle egy kevés felnőttkorunkra is, és hollywoodi szórakoztatásnak hívják, az a hétköznapok valóságában gyakorlatilag nem létezik. Nincs az az egzisztencia, nincs az a lélek, amely az élet pofonjait mosolyogva viselné, s egy-egy bukás után vigyorogva talpraállna. Az ember számára az egyik legnehezebb feladat saját fájdalmas bukásának feldolgozása. Ez olyannyira nehéz, hogy a keresztény ember meg is vallja: egyedül nem megy, kell a külső segítség.
Ha valaki vagyonát teljes egészében elbukja, de lelkileg erős, akkor képes újra talpraállni, de ha valaki lelkileg gyenge, legyenek bármilyen jó képességei is, örökre elveszhet. Hány zseniális képességű ember tragikus sorsa példázza ezt! Talán közelünkben is voltak ilyenek, akik mellett senki sem állt, s még mielőtt végleg eltűntek volna a látóhatárunkból, mindenki csak egy sajnálkozó, végleges lemondást nyugtázó, sóhajos nyitott kérdést tudott feltenni: Mi lett volna belőle is, ha...
Aki (még) volt katona, az jól tudja: vigyázzban állni igen megerőltető feladat. A rezzenéstelen vigyázzbanállás pedig csakis az élettelen szobrok kiváltsága. Sajnos korunk "édes csalásai" - a csillogó reklámok - sok emberrel elhitetik, hogy létezik folyamatos siker, a "mindig fenn" gyönyörködtető állapota. Az álmodozók hosszan és kitartóan kergetik ezt a délibábot, mígnem erőtelenül egyszercsak összeesnek. Ki a hibás? A szülők, az iskola, a környezet? A végső ok nem kívül, hanem mindig belül, a szívben keresendő.
Az önámítás az egyensúlytartásban nem segít. Az élet realitása, megdönthetetlen igazsága: ha van egyensúly, akkor megállok, ha nincs, akkor elbukom. Nem létezik "keljfeljancsi-megoldás", legfeljebb ügyeskedő, mások zuhanásából is hasznot húzni akaró hiéna-lelkületűek képesek rezzenéstelen arccal belehazudni a másik ember életében törvényszerűen bekövetkező végső becsapódás előtti pillanatokban is: ha rám hallgatsz, ha nekem fizetsz, akkor még megmenekülhetsz a következményektől, akkor még megtalálhatod újra egyensúlyodat. Aki elhiszi ezt a hazugságot, az bizony becsapja önmagát, s csak idő kérdése, mikor csap egyet rajta az élet valamelyik törvényszerűsége. A végső bukást ideig-óráig lehet elodázni: klasszikus esete ez annak, amikor egyik hazugságot egy másikkal fedeznek... Az igazság azonban mindig kiderül! Ha nem az apáknál, hát a fiaknál: "Az apák ették az egrest, s a fiak foga vásott belé." Avagy: "Megbüntetem az atyák bűnét a fiakon harmad és negyedíziglen..."
Ezért aki egyensúlyban akar maradni: Vigyázzon! Ne a hazugságokban, hanem az igazságban higgyen! Az igazság az, hogy az ember emberből van, s a Teremtő Isten pedig nem bohóc. Az igazság az, hogy életünk szilárd alapja nem lehet kívánságlistás, összebarkácsolt életfilozófia, csakis a názáreti keresztjében megmutatkozó isteni szeretet. Aki erre néz, az képes derűvel látni a nehézségeket is, aki viszont elfordul tőle, azt hamar maga alá gyűri az élet valósága, s ilyenkor nem marad más csak az arcrafagyott, keljfeljancsis vigyor, az elbukott élet tragikomikuma...
Sáfárság...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy felismerjem ajándékaidat, s azokat úgy használjam, forgassam, hogy általuk épüljön a Te országod! Ámen
Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.
1 Kor 4,2
Biztonságvággyal együtt születünk - úgyis mondhatnók: Isten-hiánnyal. Hiányzik nekünk Isten, ezért Őt keressük mindenhol, s mindenben - munkában, szerelemben, játékban, a természet csodáiban, egyszóval az egész életben -, de az esetek többségében ez nem tudatosul bennünk. Istenhiányunkra a megoldás az Isten által felkínált Szövetségben jelenik meg, mely szövetség alapja a hűség. Hűség nélkül nincs tartalmas emberi viszony, aki hűtlen az nemcsak másokat boldogtalanít, de önmaga boldogságát is aláássa...
A hűség nem csak társadalmi-morális parancs, belső igény is. Hiszen olyan világban szeretnénk élni, amelyben nem kell attól félnünk, hogy lecserélhetővé válunk - munkahelyen, hivatásunkban, a családunkban vagy párkapcsolatunkban. Ha ez nem lenne ilyen erős belső igény, akkor nem zavarna minket annyira, ha valaki elárul valami fontos ügyet vagy szövetséget tör. Bizony, a szövetségtörő árulót megvetik, s amikor nem tudják az emberek tartani egymásnak tett ígéretünket - s persze vannak olyanok is szép számmal, akik még esküjüket is megszegik -, a legtöbben erős bűntudatot éreznek, és belső pszichés konfliktus alakul ki bennük. Azonban vannak olyan is, akik nem törődnek azzal, hogy másokat megcsalnak, de igen felháborodnak, amikor őket csalják meg - lásd Jákób történetét!
A hűség fogalmát többnyire párkapcsolatra értjük, de hűség nélkül nincs barátság, s nincsenek végbevihető nagy tervek se. Éppen ezért a nő és férfi kapcsolatát, a házasság képét gyakran használják az Ószövetség és Újszövetség írói/szerkesztői is. Amennyire misztikus és szenvedélyes a szerelem, olyannyira titokzatos és elsöprő erejű az Istennel való kapcsolat. Egyik is másik is alapjaiban változtatja meg a világgal, az emberekkel való kapcsolatunkat. A házastársi szövetség egyben tartja a családot, és garantálja a gyerekek biztonságos felnevelését és elsegíti őket a normális életre...
Aki olyan családban nőtt fel, ahol hiány volt törődésből, egymásra való odafigyelésből, ahol "természetes" volt az érzelmi zsarolás, az egymással kötött hazugság-paktumok irányították a mindennapokat, nos az ilyen környezetben szocializálódott emberpalánta, amikor belép a felnőtt világba nem irgalmas samaritánusként indul el a saját útján... Az érzelmi deficites emberekből nem lesznek jó szakemberek, mert szaktudásuk mellől hiányzik az emberségük, a kihasznált, a gyermekkori traumákat átéltekből csak igen ritka esetben lesznek jó politikusok, bankárok, önzetlen közösségi emberek...
Ezért a sáfárság ott kezdődik, hogy szerelemben fogan meg az élet vagy sem, ott folytatódik, hogy szabadságra születik-e meg embertársunk vagy szolgaságra, s abban teljesedik ki, próbáltatik meg, hogy tud-e szeretni? A keresztény ember tudása az, hogy Istennel minden lehetséges - még a lehetetlen is....
