Az ige hirdetése...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szépen, akaratod szerint élhessek, igenem mindig igen legyen, s a nemem egyértelmű nem, s minden körülmények között hitelesen tudjak bizonyságot tenni mindent átfogó és megtartó szeretetedről! Ámen
Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!
1 Kor 9,16
"Hinti, mint pap az igét!" - mondják, ha valaki elszántan hirdeti meggyőződését. Az hogy a lelkész/lelkésznő ezt teszi, az természetes, hiszen a prédikátornak az a dolga, hogy mondja... Persze, ha "csak úgy" mondja, egykedvűen, szenvtelenül, akkor az mindjárt nem tetszik a híveknek - joggal. Az ige hirdetőjétől ugyanis azt várják el, hogy lángra gyújtsa a lelkeket, hogy lelkesítsen, a megfáradtakat erőssé tegye -, de sajnos ez nem mindig sikerül. Az igehirdetés mindig "kétszereplős": a prédikátor és a Szentlélek közös munkájából áll, pontosítva: a lelkész munkájából és a Lélek áldásából. Ha lelkész felkészült, akkor a Lélek is általában kész a kooperációra, de a lusta, öntelt prédikátorokat valamilyen okból nem kedveli a Szentlélek, s rendre elmarad az áldás...
A jó igehirdető nemcsak hirdeti, de éli is az igét; ellenkező esetben előáll a "vizet prédikál, de bort iszik"-szindróma. Az, hogy mennyire nem könnyű az igehirdetőnek - s most maradjunk csak a protestánsoknál -, mi sem jelzi jobban, minthogy mostanság nem éppen siker-hivatás a lelkészi. Az evangélikus, református lelkészekről az elmúlt évszázadokban számos kedves, s igaz (szép)irodalmi mű született, melyek kellőképpen értékelték a lelkészek társadalomban betöltött szerepét, nemkülönben formálták is egyben a róluk kialakított általános képet, ennek ellenére ez a hivatás is - az orvosi, a tanári mellett - igen sokat veszített presztizséből. Pedig a protestáns lelkészség idestova 500 esztendős, tehát joggal mondhatjuk, kiállta az idők próbáját. Ez a reformáció-szülte "intézmény" valami olyan értéket képvisel, ami különös megbecsülést érdemel(ne)...
A társadalmi megbecsültségtől függetlenül a lelki teher, teher marad. Hirdetni a krisztusi tanítást úgy, hogy az érthető, elfogadható, kívánatos legyen a 21. századi pluralista világban - nem könnyű feladat. Miben több, jobb a kereszténység? Egyáltalán: jobb emberek-e a keresztények, mint a másvallásúak vagy az ateisták? A mostani kulturális sokszínűségben nem lehet azt állítani - amit néhány évszázaddal ezelőtt még vallottak -, hogy a másvallású ember alacsonyabb etikai szinten van. Ezt már csak azért sem tehetjük meg, mert eleddig minden nagy világégés és háború keresztény földről, zsidó-keresztény kulturális háttérrel indult el... Azok a kultúrák, ahol nem az individuális etika, hanem a kollektivista etika érvényesül, szép lassan be-, s leelőzhetik a kereszténységet!
A sok megválaszolatlan kérdéstől függetlenül a megbízást adó ÚRIsten számonkérése ott vár ránk az életutunk végén - "Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!" Mit tegyünk, mit tehetünk? Nos, hirdetni kell az evangéliumot, ami nem örömhír, hanem jó hír. Jó hír, hogy ti. az: aki lemond önmagáról, s kicsiként szolgál, az naggyá válik. Ha valaki tehát a krisztusi tanítás szerint éli az életét, akkor szívében a jó hír örömhírré változik át, hiszen hitelesen tud tanúskodni az isteni szeretetről. S aki kiteljesedik így az isteni rendelésben, az sorsában megtalálja boldogságát...
A mai nap imádsága:
Uram! Áldott legyen neved az emberek között, naponként megújuló kegyelmedért! Ámen
Magasztallak, URam, mert megmentettél.
Zsolt 30,2a
A hit azt sugallja nekünk, Gondviselő Istenünk megóv, megtart minket minden élethelyzetben, de köszönetet mondani mégis csak utólag tudunk... Átélve magasságokat és mélységeket, eredményes napokat és kudarcos rosszkedvűeket, amikor utólag kiderül: a rosszban is volt jó, Isten akkor is adott, amikor elvett, akkor tudjuk kimondani: "Magasztallak URam!" A magasztalás, dicsőítés által Isten istensége, dicsősége nem lesz nagyobb - hiszen hogyan toldhatná meg a véges a Végtelent akármivel is? -, de számunkra a megmaradás, a megmenekülés valami keserűtől Isten jósága által életminőség-változást teremt.
Isten nemcsak akkor nyilvánítja ki mentő szeretetét, amikor bajban vagyunk, Hozzá kiáltunk, s Ő megsegít. Isten azért adta parancsolatait, azért írta be mindannyiunk szívébe az élet megmásíthatatlan törvényeit, mert előre segíteni akar: Ember, itt a korlát, ezt át ne lépd, mert veszélybe sodródsz, s magaddal rántod a mélybe embertársaidat is! Amíg az Istent nem ismerjük meg a Lélek által, eladdig korlátaiban csak személyes szabadságunk korlátozását látjuk, s nem értjük, mire ez a sok tiltás? Bölccsé akkor kezdünk válni, amikor átéljük Isten irgalmát, azaz megmenekülünk valami megérdemelttől, s ez a megmenekülés-élmény félelemmel teli tiszteletet ébreszt bennünk. Ezért nem lehet valaki fiatalon bölcs, legfeljebb okos... A JóIsten ugyanis fiatalkorunkba kódolta bele a félelemnélküliséget, ilyenkor kockáztatunk - sajnos sokszor az észszerűség határain túl is -, ilyenkor akarjuk kipróbálni és megvalósítani önmagunkat. Ha nem így lenne, nehezen vagy egyáltalán nem akarnánk elhagyni szüleinket, ragaszkodván a Másikhoz, a Társhoz, hogy aztán új család szülessék...
Ami nekünk fájó múlt, az Isten számára jelen, s ami nekünk reményteli jövő, az az ÚRIsten számára befejezett múlt. Ő mindent eldöntött, Ő mindent tud, azt is hogy mi fog lakozni az ember szívében. Ezért hajolt le hozzánk időben és térben, ezért hozta el a Nagy Korrekciót, a Kiengesztelődést, a Megváltás csodáját. A Krisztus-titokban felfedezhető nemcsak emberlétünk titka, de megnyilvánul Benne Isten világot átfogó időtlen, végtelen szeretete is. Ennek a jó hírnek az elfogadása adja földi életünk központját, amire építünk, s ami által épülhetünk...
A hit azt sugallja nekünk, Gondviselő Istenünk megóv, megtart minket minden élethelyzetben, de köszönetet mondani mégis csak utólag tudunk... Átélve magasságokat és mélységeket, eredményes napokat és kudarcos rosszkedvűeket, amikor utólag kiderül: a rosszban is volt jó, Isten akkor is adott, amikor elvett, akkor tudjuk kimondani: "Magasztallak URam!" A magasztalás, dicsőítés által Isten istensége, dicsősége nem lesz nagyobb - hiszen hogyan toldhatná meg a véges a Végtelent akármivel is? -, de számunkra a megmaradás, a megmenekülés valami keserűtől Isten jósága által életminőség-változást teremt.
Isten nemcsak akkor nyilvánítja ki mentő szeretetét, amikor bajban vagyunk, Hozzá kiáltunk, s Ő megsegít. Isten azért adta parancsolatait, azért írta be mindannyiunk szívébe az élet megmásíthatatlan törvényeit, mert előre segíteni akar: Ember, itt a korlát, ezt át ne lépd, mert veszélybe sodródsz, s magaddal rántod a mélybe embertársaidat is! Amíg az Istent nem ismerjük meg a Lélek által, eladdig korlátaiban csak személyes szabadságunk korlátozását látjuk, s nem értjük, mire ez a sok tiltás? Bölccsé akkor kezdünk válni, amikor átéljük Isten irgalmát, azaz megmenekülünk valami megérdemelttől, s ez a megmenekülés-élmény félelemmel teli tiszteletet ébreszt bennünk. Ezért nem lehet valaki fiatalon bölcs, legfeljebb okos... A JóIsten ugyanis fiatalkorunkba kódolta bele a félelemnélküliséget, ilyenkor kockáztatunk - sajnos sokszor az észszerűség határain túl is -, ilyenkor akarjuk kipróbálni és megvalósítani önmagunkat. Ha nem így lenne, nehezen vagy egyáltalán nem akarnánk elhagyni szüleinket, ragaszkodván a Másikhoz, a Társhoz, hogy aztán új család szülessék...
Ami nekünk fájó múlt, az Isten számára jelen, s ami nekünk reményteli jövő, az az ÚRIsten számára befejezett múlt. Ő mindent eldöntött, Ő mindent tud, azt is hogy mi fog lakozni az ember szívében. Ezért hajolt le hozzánk időben és térben, ezért hozta el a Nagy Korrekciót, a Kiengesztelődést, a Megváltás csodáját. A Krisztus-titokban felfedezhető nemcsak emberlétünk titka, de megnyilvánul Benne Isten világot átfogó időtlen, végtelen szeretete is. Ennek a jó hírnek az elfogadása adja földi életünk központját, amire építünk, s ami által épülhetünk...
Imádság...
A mai nap imádsága:
Istenem! Szomjúhozom a Veled való közösségre, elégítsd hát meg lelkemet! Ámen
Imádkozzatok mindenkor a Lélek által és legyetek éberek.
Ef 6,18
Nem tudok imádkozni!... Ezzel a nem átgondolt kijelentéssel "védekeznek" sokan, akik az imádságot templomfalak vagy az otthoni négyfal-közé kényszerített kegyes tevékenységnek tartják. Úgy hiszik, vannak élethelyzetek, időszakok, pillanatok, amikor nem tud az ember, de tulajdonképpen nem is lehet imádkozni. Ezzel ellentétben az igazság az, hogy mindenkor lehet imádkozni: szülés közben az élet csodájának részeseként, szerelmes suttogásban, az ölelés elrejtettségében vagy éppen a csatatéren ordítva, s egymást gyilkolva... Lehetünk útközben, a világ zajának kínzó szorításában vagy félreállva éppen élvezzük a léleksimogató csöndet -, fohászkodni mindig tudunk. Az imádkozásban éppen az a jó, hogy mindig megtehetjük - ha akarjuk -, s nincs semmi és senki, ami /aki korlátoz(hat)na minket. Meglehet, hogy már nem halljuk ennek a világnak a megszokott zúgását, mert már csak Isten odaátra hívogató csöndje vesz körül minket, s nem gondolunk a visszaútra sem - imádkozni, (még) akkor is lehet...
Nemcsak a szavak nélküli őszinte sóhajok, de az alkotó munka is lehet imádság. Minden, ami őszintén kifejezi, hogy Istenhez tartozunk, hogy szükségünk van Őreá, az imádság. Imádság a vágyakozásunk, hogy nemcsak tudni, de érezni is akarjuk Teremtőnket a lelkünk mélyén, s valóságosan is tapasztalni szeretnénk, hogy "Ő történik bennünk, s közöttünk".
Imádkozó "kedvünknek" egyetlen egy 'ellensége' van - mi magunk. Az imádság ugyanis - akárcsak a hit - az önkéntességen alapul. Ebbéli szabadságunkba még az Isten se szólhat bele! Ha mi úgy tartjuk jónak, hogy ne imádkozzunk - akkor nem imádkozunk... De nemcsak az imádsággal, életünk cselekedeteivel is így vagyunk: legvégül azonban mindig mi döntjük el, tegyük vagy ne tegyük, mondjuk vagy ne mondjuk... De nemcsak az önkéntességen, következetességünkön is alapul imádkozó életünk. Erre hívja fel a figyelmet az apostol, amikor azt írja: "legyetek éberek!" Az éberség ebben az esetben azt is jelenti, hogy céltudatosan, célirányosan éljük életünket.
A hívő ember tehát nem céltalanul, hanem céllal éli az életét. Célja, hogy minél jobban megismerje önmagát, s Istenre-utaltságát - s ezzel együtt Istent magát -, és a szeretetben kiteljesedve hasznos életet éljen felebarátai számára is. Amikor ez sikerül, akkor a küzdelmeink is megszépülnek, mert kiderül, hogy minden történés az életünkben azért adatik, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, egymáshoz, s legvégül hálát adhassunk Teremtőnknek a csodálatos lehetőségért: az Életért.
A mai nap imádsága:
URam! Keresem, kutatom igazságaidat, hogy általuk életem legyen. Világosíts meg kegyelmeddel, hogy ne tévedjek tévutakra, s cselekedni tudjam életes akaratodat! Ámen
"Kiment a magvető vetni. Vetés közben némelyik mag az útfélre esett, és eltaposták, vagy megették az égi madarak. Némelyik a sziklás földre esett, és amikor kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet. Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották. Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott." Majd emelt hangon hozzátette: "Akinek van füle a hallásra, hallja!"
Lk 8,5-8
Takarékos világot élünk... Takarékosságról akkor szoktak beszélni, amikor híjával vagyunk a bőségnek, amikor kevés van abból, amiből sok kellene hogy legyen. Így nincs pénz oktatásra, kultúrára, egészségügyre, közbiztonságra - s ha hallod a médiában, hogy "takarékos állam", akkor az azt jelenti: ha bajban vagy, az állam a közösség jogba-merevedett szüleménye nem tud segíteni Neked. A hiány oka mindig a pazarlás. A pazarló azért parazita, mert féktelen vágyai megélésében, nem tudja hol a határ, s bizony a kevés parazita is áttételesen óriási károkat tud okozni! Ez így van a természetben, s miért lenne másképpen az emberi társadalomban?
Manapság, amikor számítógép-vezérelte vetőgépek járják a határt, s műholdakkal figyeltetik, hogy egyenesen menjen a traktor, a példázatbeli vető-ember magszórási technológia több, mint pazarló - egyenesen esztelen! Szórni a drága magot oda, ahol az soha, de soha nem hoz termést?! Az élet azonban már csak ilyen: mértéktelenül "pazarló", ha arról van szó, hogy az ÉLET továbbmenjen, hogy növények, állatok léte generációról generációra biztosítva legyen... Ami az élet szolgálatában áll az soha nem pazarlás, az mindig kegyelem!
A Mester négy különféle talajról beszél. (A tanítványok nem értik, Jézus megmagyarázza nekik.) Van kemény szív, és ez olyan, mint a kijárt földút. Abban soha nem tud kikelni a mag, annyira le van döngölve. Az csak a felszínen van. Ilyen kemény állapotban van a szíve néhány embernek, amikor hallja az Igét, az életet munkáló, védő isteni tanítást, az evangéliumot. Amikor az emberek Istenről, egyházról hallanak, sokaknak megkeményedni a szívük. Tudod mi ellen keményednek meg ekkor? Az ellen, ami gyümölcsöt, életet hozhatna nekik...
A másik csoportja az embereknek olyan, mint a sziklás föld, nincs mélysége ennek a talajnak. Ők azok, akik örömmel fogadják, de nem vet gyökeret a szívükben az isteni tan. Érzelmi reakciót vált ki náluk csupán, és nem egyebet. Ők azok, akik valójában csak élményt, megtapasztalást keresnek... Aztán ott vannak azok, akikben gyökeret ereszt az isteni tanítás, az Élet igéje, de jön a többi gyomnövény (élet-ellenesés "élet-filozófia"), s megfojtja azt. Ez egy figyelmeztetés nekünk. Ha bármi fontosabb Isten országánál, szeretetének napi valóságánál, akkor az Ige, az isteni tanítás megfullad benned is.... Ha elkezdesz aggódni, mi lesz holnap, akkor a világ dolgaival vagy elfoglalva, és ez meglopja örömödet, elveszejti lendületedet, ami Isten felé indít, nap mint nap.
Vannak - igaz kevesen, alig egynegyede az embervilágnak -, akik befogadják az Életet, az Istent a szívükbe, s ők azok, akik termést hoznak, bőségeset! A kevesek igazsága sok áldást képes hozni a nagyközösségben, ahogyan kevesek hazugsága is képes óriási károkat okozni. A Fényt azonban a sötétség soha nem tudja megfojtani, mert egyetlen pici gyertyaláng is megremegteti a Gonoszság Sötét Erőit, mert mutatni tudja, az irányt, mert bizonyságoz tesz az ÉLET-ről, azaz kinyilvánítja, hogy Isten - ha nem is hiszik sokan -, mégis jelen van mindenhol a teremtettségében, s egyszer az Ő rendje "rendbe tesz" mindent, s megszűnik a rend-etlenség, egyszer vége lesz az istentelenségnek is...
Isteni tanítás...
A mai nap imádsága:
URam! Keresem, kutatom igazságaidat, hogy általuk életem legyen. Világosíts meg kegyelmeddel, hogy ne tévedjek tévutakra, s cselekedni tudjam életes akaratodat! Ámen
"Kiment a magvető vetni. Vetés közben némelyik mag az útfélre esett, és eltaposták, vagy megették az égi madarak. Némelyik a sziklás földre esett, és amikor kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet. Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották. Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott." Majd emelt hangon hozzátette: "Akinek van füle a hallásra, hallja!"
Lk 8,5-8
Takarékos világot élünk... Takarékosságról akkor szoktak beszélni, amikor híjával vagyunk a bőségnek, amikor kevés van abból, amiből sok kellene hogy legyen. Így nincs pénz oktatásra, kultúrára, egészségügyre, közbiztonságra - s ha hallod a médiában, hogy "takarékos állam", akkor az azt jelenti: ha bajban vagy, az állam a közösség jogba-merevedett szüleménye nem tud segíteni Neked. A hiány oka mindig a pazarlás. A pazarló azért parazita, mert féktelen vágyai megélésében, nem tudja hol a határ, s bizony a kevés parazita is áttételesen óriási károkat tud okozni! Ez így van a természetben, s miért lenne másképpen az emberi társadalomban?
Manapság, amikor számítógép-vezérelte vetőgépek járják a határt, s műholdakkal figyeltetik, hogy egyenesen menjen a traktor, a példázatbeli vető-ember magszórási technológia több, mint pazarló - egyenesen esztelen! Szórni a drága magot oda, ahol az soha, de soha nem hoz termést?! Az élet azonban már csak ilyen: mértéktelenül "pazarló", ha arról van szó, hogy az ÉLET továbbmenjen, hogy növények, állatok léte generációról generációra biztosítva legyen... Ami az élet szolgálatában áll az soha nem pazarlás, az mindig kegyelem!
A Mester négy különféle talajról beszél. (A tanítványok nem értik, Jézus megmagyarázza nekik.) Van kemény szív, és ez olyan, mint a kijárt földút. Abban soha nem tud kikelni a mag, annyira le van döngölve. Az csak a felszínen van. Ilyen kemény állapotban van a szíve néhány embernek, amikor hallja az Igét, az életet munkáló, védő isteni tanítást, az evangéliumot. Amikor az emberek Istenről, egyházról hallanak, sokaknak megkeményedni a szívük. Tudod mi ellen keményednek meg ekkor? Az ellen, ami gyümölcsöt, életet hozhatna nekik...
A másik csoportja az embereknek olyan, mint a sziklás föld, nincs mélysége ennek a talajnak. Ők azok, akik örömmel fogadják, de nem vet gyökeret a szívükben az isteni tan. Érzelmi reakciót vált ki náluk csupán, és nem egyebet. Ők azok, akik valójában csak élményt, megtapasztalást keresnek... Aztán ott vannak azok, akikben gyökeret ereszt az isteni tanítás, az Élet igéje, de jön a többi gyomnövény (élet-ellenesés "élet-filozófia"), s megfojtja azt. Ez egy figyelmeztetés nekünk. Ha bármi fontosabb Isten országánál, szeretetének napi valóságánál, akkor az Ige, az isteni tanítás megfullad benned is.... Ha elkezdesz aggódni, mi lesz holnap, akkor a világ dolgaival vagy elfoglalva, és ez meglopja örömödet, elveszejti lendületedet, ami Isten felé indít, nap mint nap.
Vannak - igaz kevesen, alig egynegyede az embervilágnak -, akik befogadják az Életet, az Istent a szívükbe, s ők azok, akik termést hoznak, bőségeset! A kevesek igazsága sok áldást képes hozni a nagyközösségben, ahogyan kevesek hazugsága is képes óriási károkat okozni. A Fényt azonban a sötétség soha nem tudja megfojtani, mert egyetlen pici gyertyaláng is megremegteti a Gonoszság Sötét Erőit, mert mutatni tudja, az irányt, mert bizonyságoz tesz az ÉLET-ről, azaz kinyilvánítja, hogy Isten - ha nem is hiszik sokan -, mégis jelen van mindenhol a teremtettségében, s egyszer az Ő rendje "rendbe tesz" mindent, s megszűnik a rend-etlenség, egyszer vége lesz az istentelenségnek is...
Szeretetközösség...
A mai nap imádsága:
Istenem! Segítsd meg ezt a világot, hogy megtaláljon Téged, s elfogadja törvényeidet, melyeket Te alkottál minden élő számára! Ámen
Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.
2 Tim 3,1-4
Hozzáértő szakemberek szerint a pénz mintegy háromezeréves diadalútja során eljutott legkártékonyabb szakaszába. Soha nem volt ennyire elfogadott általános vélemény, hogy a pénzzel gyakorlatilag mindent - majdnem mindent - el lehet érni. Soha ennyire nem függtek az emberek a pénztől, mert az emberek nagy részének volt - ha kicsinyke is - háttérgazdasága, ahol néhány háziállat azért biztosította a megélhetési minimumot. Nyilvánvaló, hogy nem volt olyan fejlett az orvostudomány, a technika, s ennek kihatása volt a hétköznapi életre is , de ez más kérdés.
Pál apostol definíciószerű felsorolása persze ráillik minden kor kapzsi emberére, de a mai kor embere nagyságrendekkel túlszárnyalja az előttük járókat. Ennek oka a közösségek drámai felbomlása. Egyre kevesebb az átlátható közösség, ahol védelmet kaphatna az egyén is. Az ún. 19-20. század individualista látásmódja lassan mindenhová eljutott, s mára nem a közösség értékei, hanem az egyén haszna lett a meghatározó a dolgok alakulásában. Ennek "szép" példája a közbiztonság romlása itthon, s külhonban egyaránt. Ami eredetileg az állam feladata volt, azt szép lassan jól fizetett magánhadseregek veszik kézbe, s ez a világtendencia alig látszik változni - a nyugati/keresztény világbanbizonnyal nem. Egy ország ereje mindig az egyén erejében is mérhető, s ha az egyének kiszolgáltatottaknak érzik magukat, akkor az az ország is kiszolgáltatott. Ha biztonságban érzi magát az ember, akkor az ország is biztonságban van...
Társadalomkritikát, következtetéseket mindenki levonhat maga... egyet bizonnyal kijelenthetünk: ha rendfenntartásban, közigazgatásban, iskolaügyben s egészségügyben a profit, azaz a pénz diktál, akkor annak súlyos következményei lesznek! A "takarékos állam" jól hangzó fogalom, de miért is kell takarékoskodni? Azért hogy "megérje" behozni a piacunkra a világ másik felén tisztességtelenül alacsony költségekkel előállított, agyonvegyszerezett élelmiszereket? Azért kell takarékoskodni, hogy ne legyen kedve a fiataloknak dolgozni és családot alapítani? A kérdések és a válaszok messze vezetnének... Nem a politikába, hanem a lélekromboló általános lelkülethez. Noé idejében is "elszaprodott a gonoszság az egész földön" - a szociális katasztrófát mindig azok élték túl, akik megépítették a család/nagycsalád bárkáját. A görög fordításban ebben a történetben "archét" olvashatunk, ami kezdetet jelent. A megoldás tehát minden korban a család, amit nem a pénz hoz létre, hanem az Isten-adta egymásfelé megnyilvánuló felelős szeretetünk.
Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.
2 Tim 3,1-4
Hozzáértő szakemberek szerint a pénz mintegy háromezeréves diadalútja során eljutott legkártékonyabb szakaszába. Soha nem volt ennyire elfogadott általános vélemény, hogy a pénzzel gyakorlatilag mindent - majdnem mindent - el lehet érni. Soha ennyire nem függtek az emberek a pénztől, mert az emberek nagy részének volt - ha kicsinyke is - háttérgazdasága, ahol néhány háziállat azért biztosította a megélhetési minimumot. Nyilvánvaló, hogy nem volt olyan fejlett az orvostudomány, a technika, s ennek kihatása volt a hétköznapi életre is , de ez más kérdés.
Pál apostol definíciószerű felsorolása persze ráillik minden kor kapzsi emberére, de a mai kor embere nagyságrendekkel túlszárnyalja az előttük járókat. Ennek oka a közösségek drámai felbomlása. Egyre kevesebb az átlátható közösség, ahol védelmet kaphatna az egyén is. Az ún. 19-20. század individualista látásmódja lassan mindenhová eljutott, s mára nem a közösség értékei, hanem az egyén haszna lett a meghatározó a dolgok alakulásában. Ennek "szép" példája a közbiztonság romlása itthon, s külhonban egyaránt. Ami eredetileg az állam feladata volt, azt szép lassan jól fizetett magánhadseregek veszik kézbe, s ez a világtendencia alig látszik változni - a nyugati/keresztény világbanbizonnyal nem. Egy ország ereje mindig az egyén erejében is mérhető, s ha az egyének kiszolgáltatottaknak érzik magukat, akkor az az ország is kiszolgáltatott. Ha biztonságban érzi magát az ember, akkor az ország is biztonságban van...
Társadalomkritikát, következtetéseket mindenki levonhat maga... egyet bizonnyal kijelenthetünk: ha rendfenntartásban, közigazgatásban, iskolaügyben s egészségügyben a profit, azaz a pénz diktál, akkor annak súlyos következményei lesznek! A "takarékos állam" jól hangzó fogalom, de miért is kell takarékoskodni? Azért hogy "megérje" behozni a piacunkra a világ másik felén tisztességtelenül alacsony költségekkel előállított, agyonvegyszerezett élelmiszereket? Azért kell takarékoskodni, hogy ne legyen kedve a fiataloknak dolgozni és családot alapítani? A kérdések és a válaszok messze vezetnének... Nem a politikába, hanem a lélekromboló általános lelkülethez. Noé idejében is "elszaprodott a gonoszság az egész földön" - a szociális katasztrófát mindig azok élték túl, akik megépítették a család/nagycsalád bárkáját. A görög fordításban ebben a történetben "archét" olvashatunk, ami kezdetet jelent. A megoldás tehát minden korban a család, amit nem a pénz hoz létre, hanem az Isten-adta egymásfelé megnyilvánuló felelős szeretetünk.
