A legfőbb közösségi szolgálat
A püspökök, a papok és a diakónusok szolgálatuk és koruk tekintetében elöljárók, de eközben tudniuk kell, hogy egyenlők a többiekkel. Testvérek, és azok is maradnak, sőt, létüknél fogva – éppen mert elöljárók – nem mások, mint szolgálattevők.
Feladatuk a segítés, vagyis a szolgálat: különösen közösségi szolgálat ez, amelyért elhagyták saját javaikat és családjukat, önmagukat pedig Krisztusnak ajándékozták, aki egy nagyobb családban, az Egyházban él és működik.
Igino Giordani: A kereszténység társadalmi tanítása
Az egész Egyház számára
Kétéves tartózkodásom során az Örök Városban intenzíven „megtanultam” Rómát: a katakombák Rómáját, a vértanúk Rómáját, Péter és Pál Rómáját, a hitvallók Rómáját. (…) Rómát elhagyva nemcsak teológiai tudományom növekedett, hanem papságom is megszilárdult és az egyházról alkotott nézeteim is elmélyültek. Az Apostolok Sírja mellett eltelt intenzív tanulmányi időszak minden szempontból sokat jelentett számomra.
Természetesen még sok más részlettel kibővíthetném ezt a sorsdöntő élettapasztalatot. Ehelyett inkább, mindent összefoglalva azt mondom, hogy Róma által fiatal papi hivatásom európai és egyetemes távlattal gazdagodott. Rómából a papi küldetés egyetemességének azzal az érzékével tértem vissza Krakkóba, melyet oly mesteri módon fejtett ki a II. Vatikáni Zsinat, különösen is az egyházról szóló Lumen gentium dogmatikai konstitúcióban. Nemcsak a püspöknek, hanem minden papnak meg kell élnie magában az egyház iránti gondoskodást, és ezért bizonyos mértékig felelősnek kell éreznie magát.
II. János Pál: Ajándék és titok
Cserépedénybe zárt kincs
Mi ugyanis nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat csak úgy, mint Jézus kedvéért szolgátokat. Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségből támadjon fény”, világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy fölragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán. Ezt a kincset cserépedényben őrizzük, hogy az erő túláradó nagyságát ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk. Mindenfelől szorongatnak, de össze nem nyomorítanak, kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk, üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk, földre terítenek, de el nem pusztulunk, testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. Életünk folyamán váltig halálra szánnak minket Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön. Bennünk tehát a halál működik, bennetek pedig az élet.
2Kor 4,5-12
Isten embere, a közösség embere
A pap: Isten embere, az Úr szolgája. Olyan cselekedeteket vihet végbe, melyek túllépnek a természetes hatásokon, mert ő Krisztus személyében tevékenykedik. Rajta keresztül egy magasabb erő áramlik, melynek ő alázatos, magasztos és – az adott pillanatokban – hatékony eszköze; a Szentlélek csatornája.
Mindazonáltal ezt az ajándékot a pap nem önmagáért kapja, hanem a többiekért: a szent dimenzió teljesen az apostoli dimenzióra rendeltetett, azaz a misszióra és a papi szolgálatra. Tudjuk jól: a pap az az ember, aki nem önmagáért él, hanem a többiekért. A közösség embere. A papi életnek ezt az aspektusát ma egyre jobban felfogjuk. A közösségre, különösen is az egyházi közösségre irányuló szolgálat bőségesen igazolja a papság létjogosultságát. A világnak szüksége van rá. Az Egyháznak szüksége van rá.
VI. Pál: A papokhoz, 1968.
Kölcsönösen formálódni
Mindannyian alakuló személyek vagyunk,
és valóságos értelemben
időről időre kölcsönösen formáljuk egymást.
De milyen gyakran megromlanak a személyes kapcsolatok
az elhamarkodott, alaptalan és túlzott ítéletek miatt!
Segítenünk kell egymást, Isten türelmére hagyva a végső ítéletet.
Az Újszövetség egyik legnagyobb ígérete,
hogy Isten szeretete mindannyiunkat befogad és átölel.
Legyünk a befogadás szolgái!
George Herbert: Meghívás az imádságra
Szent világiak
A keresztények számára az evilági valóságok sorsa nem a semmibe hullás: meg kell menteni ezeket, hogy bekapcsolódjanak abba a nagy áramlatba, amely az egész teremtést magával ragadja Isten felé.
Naivitás volna azt hinni, hogy harc és küzdelem nélkül evangelizálhatjuk ezt a világot. Az még túlságosan a „világ fejedelmének” birtokában van, akinek esze ágában sincs elveszíteni zsákmányát!
Talán azt hisszük, hogy kemény erőfeszítéseink nélkül Krisztus át tudja járni a munka világát? Vagy hogy az üzleti világ csak úgy könnyedén megtér az Evangéliumhoz? Vagy a politika, a tudomány, a művészet?
Ha a világot vissza akarjuk hódítani a kegyelem oldalára, annak az a feltétele, hogy az életszentség mindenütt jelen legyen a modern világban. Ebben rejtőzik a probléma: vannak-e szent világiak (szentek… fogalmazzunk világosan: egészen Krisztusnak szentelt emberek, akikben az Ő szeretete lakik, akiket az Ő lelke mozgat?), vannak-e szent munkások, földművesek, vállalkozók és művészek?
Henri Caffarel
