Chiara Lubich: Ha tüzet gyújtanánk…

Ha tüzet gyújtanánk egy város különböző pontjain,
akár csak szerény kis tüzet, de úgy, hogy ellenálljon minden oltási kísérletnek:
rövidesen az egész város lángba borulna.
Ha egy város legtávolabbi részein kigyulladna az a tűz, amit Jézus hozott e földre,
s ez a tűz, hála a lakosok jóakaratának, ellenállna a világ fagyának:
hamarosan az egész várost elborítaná az isteni szeretet lángja.
A tűz, amelyet Jézus hozott e földre: Ő maga, a szeretet.
Ez a szeretet nemcsak Istennel egyesíti a lelkeket, hanem egymással is.
A természetfölötti tűz fellobbanása
bizonyítéka Isten állandó győzelmének a lelkekben, akik neki adták magukat
S mert egyek Vele, egymással is egyek.

Ha ketten vagy hárman egyesülnek Krisztus nevében,
és nemcsak nem félnek szégyenkezés nélkül kölcsönösen megvallani egymásnak,
hogy Istent akarják szeretni,
hanem egységet is alkotnak egymás között eszményükben, Krisztusban:
ez hatalmas isteni erő a világban.
Ilyen lelkekkel minden városban találkozhatunk.
Megtalálhatjuk őket a családokban:
férjként és feleségként, fiúként és apaként, anyósként és menyként.
Találkozhatunk velük a plébánián, iskolákban, irodákban,
s bármely más közösségben.





Kollektív éjszaka

Hódításai ellenére a modern ember is megtapasztalja – közösségileg és személyesen is – az elhagyottság mélységeit, a nihilizmus kísértését, a sokféle fizikai, erkölcsi és lelki szenvedés értelmetlenségét.

A sötét éjszakák, a próbák, amelyek közel hozzák a rossz misztériumát, megkövetelik a hit nyitottságát, föltárják a korszak dimenzióit és közösségi vonatkozásait.

Keresztes Szent János tapasztalata a bizalomra hív meg bennünket: arra, hogy Isten megtisztíthasson bennünket, s a reménnyel átszőtt hitben és szeretetben megélt éjszakában felfedezzük a hajnal fényeit. Olyan fénylővé válik, mint Húsvét éjszakája.

Ezeket a sötét éjszakákat, melyek korunk egyéni és közösségi tudatában sűrűsödnek össze, a tiszta hit segítségével tudjuk megélni. És a reményben, amely „annyit ér el, amennyit remél”, a Lélek erejének lángoló szeretetében. Így a fájdalommal teli emberiség számára ezek az éjszakák fényes nappalokká alakulnak át a Feltámadott győzelmében, aki keresztjének erejével szabadít meg bennünket.

II. János Pál: Homília Keresztes Szent János ünnepén





Körülöttünk az egész világ

Miért szorongtak az Arsba zarándoklók egy szívként és egy lélekként az oltár körül, amelyen Vianney Szent János bemutatta a szentmisét? És miért történt, hogy San Giovanni Rotondóban a Pio atya szentmiséjén részt vevőket annyira megragadta az előttük lejátszódó misztérium, hogy nem vették észre az idő múlását?

Mert a keresztre feszített Krisztussal annyira eggyé forrott papot láttak maguk előtt, aki Szent Pálhoz hasonlóan elmondhatta: „Testemben kiegészítem, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből testének, az Egyháznak javára!” (Kol 1,24)

Minden szentmisénkben – ahogy az arsi plébánost vagy Pió atyát – körülvesz bennünket az egész világ, beleértve azokat a helyeket, ahol „Isten sír”, beleértve az emberiség minden bűnét és szenvedését. Mindent egyesíthetünk a keresztre feszített Jézussal, aki jelen van az oltáron.

Van Thuan bíboros




Mint a lant húrjai

A püspök mindenki másnál inkább rendelkezik azzal a kegyelemmel, hogy megértse annak a helyi egyháznak a szükségleteit, amelynek ő az alapköve és pásztora.

A pap az által érti meg, hogyan gyakorolja jobban szolgálatát és hogyan vállalja magára a püspökkel együtt egyházmegyéjének szükségleteit, ha őszintén szereti a püspökét, teljesen eggyé válik vele, s készségesen és engedelmesen felajánlja magát neki, ahogy Jézus tette Atyjának.

Bárcsak újra és újra elhangozhatna az a papokról szóló dicséret, amelyet Antióchiai Szent Ignác írt az efezusiaknak: „Istenhez méltó presbitériumotok méltán híres arról, hogy olyan összhangban áll a püspökkel, mint lant a húrjaival.”

Chiara Lubich: A pap ma, a szerzetes ma, 1982





Szenvedély az Egyház iránt

Az „Egyház iránti szenvedély”, melyről egyszer VI. Pál pápa beszélt, ragyogjon fel az igazi keresztények szívében! Ennek a szenvedélynek azonban az érzelmek szintjéről a gyakorlat szintjére kell lépnie (…).

A kereszténység az egyes emberek közötti kapcsolatok terén azt tanítja, hogy szeressünk, ismerjük meg egymást, váljunk „eggyé” másokkal, egészen addig, hogy megoszthassuk egymással Istentől kapott ajándékainkat – ezt át kell vinnünk a közösségi élet szintjére is. Ismerjük meg tehát és szeressük a többi mozgalmat és egyházi művet, és kezdeményezzük vagy mélyítsük el közöttük a lelki javak kölcsönös megosztását.

Ebből olyan együttműködés születhet, amely az akarat és a szív elhatározásából fakad, s így valóban szolgálatára lennénk szeretett Egyházunknak.

Ha azonban nem így tennénk, akkor „Egyház iránti szenvedélyünk” csupán szép szólam maradna és csak magunkba zárkóznánk, elszigetelődnénk. A Pápa iránti szeretetünk pedig tiszavirág-életű lelkesedésre és szentimentalizmusra korlátozódnék, mivel éppen szívügyében nem osztoznánk vele: hogy Isten egész Egyházának élete legyen.

Chiara Lubich
Szerző: Andre Lowoa  2018.01.12. 05:44