A mise: sok szív… egy szív
A szentmise a keresztény közösség egyik eredendő, központi cselekedete, amelyben az Egyház tagjai egy testként jelennek meg az oltár színe előtt. Szerves papi egységet alkotnak, kifejezik tiszteletüket a legszentebb áldozat bemutatásában, és a szentáldozás által tényleges kapcsolatba kerülnek egymással és Istennel, a Fővel.
A szentmisébenn a sok szív egyetlen szívet alkot, sok ember válik egészen eggyé misztikus formában, szolidaritást vállalnak egymással, és kapcsolatban vannak közösségük gyökerével, Istennel. Közösségi életünk így találkozik az istenivel. Az Egyház teste vagyunk, ezért szoros egységben élünk egymással. Küldetésünkből fakadóan pedig elvisszük Istent az emberekhez, és az embereket Istenhez emeljük. Az embereknek isteni, szakramentális erőt igyekszünk adni, olykor evangéliumi figyelmeztetést is, közben pedig az oltár tüzében felajánljuk saját gyengeségeinket és kudarcainkat.
Igino Giordani: Mi és a papok
A Szentlélek szót kér
Csodálatos élmény volt számomra, amikor a hetvenes évek elején először kerültem szorosabb kapcsolatba olyan mozgalmakkal, mint a Neokatekumenális Út, a Comunione e Liberazione vagy a Fokoláre, s megtapasztalhattam azt a lelkesedést és lendületet, amellyel megélték hitüket, s ennek a hitnek az öröméből fakadóan szükségét érezték, hogy másoknak is továbbadják, amit ajándékul kaptak.
Ez idő tájt (...) úgy tűnt, mintha a Zsinat nagy virágzása után a tavasz helyett beköszöntött volna a fagy, s mintha az új dinamizmust fáradtság váltotta volna fel. (…) De hol volt Isten? És az Egyház, az új struktúrák létrehozását kísérő számtalan vita és erőfeszítés után nem volt-e fáradt és erőtlen? (...)
S ekkor hirtelen történt valami, amit senki nem tervezett meg előre. A Szentlélek, úgymond, ismét szót kért, és a fiatalokban újra növekedésnek indult a hit. Válaszuk nem menekült a „ha” és a „de” fedezékébe, nem keresett kiutat, hitüket teljes egészében életet adó ajándékként élték meg.
Joseph Ratzinger
Bővül a kör
Az első lépést mindig nekem kell megtennem. Úgy kell élnem, hogy mások Krisztust, az Ő szeretetét találják meg bennem, s az lebilincselje őket. Úgy kell közelednem feléjük, hogy észrevegyék, nem evilági módon közelítek hozzájuk (vö. 2Kor 5,16). Nem a saját érdekemet keresem, sem pedig valamiféle segítséget vagy pótlékot, nem a szimpátia vagy az ellenszenv vezérel engem, hanem úgy fogadom őket, mint magát az Urat.
A többieknek meg kell tapasztalniuk, hogy Jézusból élek, inkább az ő hangját követem, mint a saját meglátásaimat vagy mások véleményét. Látni fogják, hogy életem az Ő szavára az Ő szentségeire épül, és Őt hallgatom az Egyház tanúságtevőiben és küldötteiben. Mindenekelőtt pedig ott keresem Jézust, ahol a legjobban szeretett engem, vagyis a nehézségekben, a sötétségekben, melyek számomra a kereszten való elhagyottságának és halálának „szakramentuma“.
Előbb-utóbb találkozom majd olyanokkal, akik követik ezt az életet, (…) és őket nem mi választjuk. A kör kibővül, és új sejtek alakulnak a Jézus nevében összegyűlt emberekből.
Klaus Hemmerle
Mária szemével
János azért tudta olyan magasan szárnyalva szemlélni az Igét, Aki kezdettől fogva Istennél volt és Isten volt, mert Isten anyja lakott vele. Ez a rendkívüli együttélés, azzal a személlyel való közösség, aki „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19), megnyitotta szemét. Látta az Egyházat, annak jövőjét, küzdelmeit és győzelmét, mivel előtte állt az Egyház modellje.
A Szűz az Egyház mintaképe, ezért a papok, akik valamennyien az Egyház építésére kaptak meghívást, akkor tudják legjobban végezni feladatukat, ha Máriára tekintenek. Ha a papok Máriával közösségben élnek, akkor ő, mint az egység édesanya, megmutatja nekik, hogyan kell formába önteni a szeretetet a szívekben és a szívek között, hogyan kell Krisztus testét felépíteni aszerint a legtökéletesebb szeretet-párbeszéd szerint, amely maga a Szentháromság.
A papok, a szerzetesek vele, az Egyház Édesanyjával, az egység Édesanyjával tudják megvalósítani hivatásukat, hogy hiteles módon a „párbeszéd emberei” legyenek. Vele együtt lesznek az egység építői, „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21).
Chiara Lubich
Nem alkalmazkodó, hanem irgalmas
Méltán a képmutatók közé számítják, aki a fegyelem külszíne alatt a kormányzás szolgálatát uralkodással cseréli föl. Még súlyosabb az a vétek, ha a gonoszok között inkább az alkalmazkodás, mint a fegyelem őriztetik meg.
Azért szükséges, hogy midőn a javítandó bűn sebét az alattvalókban bekötözik, az gondos mérséklettel történjék s az elöljáró úgy gyakorolja a vétkesekkel szemben a fegyelmezés jogát, hogy az irgalmasság érzületéről se feledkezzék meg. Legyen gondja rá a lelkipásztornak, hogy alattvalóit megértve anyja, figyelmezése által pedig atyja legyen. Éspedig – figyelmes körültekintéssel – úgy, hogy ne legyen se az ítélkezés szigorú, se a megértés elpuhult. Valóban sokat rombol a büntetés vagy könyörületesség, ha egyiket a másik nélkül gyakorolják.
Nagy Szent Gergely: A lelkipásztorkodás törvénykönyve
Szeretet és szenvedés, szenvedés és szeretet
Ami igazán termékennyé teszi a lelkeket a földön, az a végtelen szeretetből következő fájdalom, amely örök életre szóló értéket ad neki.
A lelkiéletben a szeretet szenvedés, és a szenvedés szeretet. A szeretet gyökere a szenvedésben van, nem azért, mert a szenvedés ott van az Atyában, minden létező eredetében. A szeretet azért gyökerezik a szenvedésben, mert a szenvedést, a bűn következményét eltörölte és megváltotta az Atya termékeny szeretete, aki összetör minden fölöslegeset, megnemesíti mindazt, amit megérint, szeretetté és érdemmé alakítja még a szenvedést is. A szeretetnek szeretet a gyökere, mivel a Kereszt a megváltó fájdalom oltára, a minket üdvözítő termékeny szeretet oltára.
A lemondás hány fajtájával kell szembenéznie egy papnak, hogy jól végezze föladatait, hogy megszentelődjön és megszenteljen!
Milyen elszánt vággyal ölelnék át a papok a Keresztet, ha tudatában volnának, hogy a termékenység a fájdalom által érkezik az Atyától.
Conchita Cabrera de Armida
