A papok új családja
Hogyan lehetne megkívánni a paptól, hogy mindent elhagyjon: apát, anyát, testvéreket, földet…, ha cserébe nem kapna, a papi életközösség formájában, egy új családot? Jézus gyakorlata nem ez volt!
Kérte ugyan övéitől, hogy hagyjanak el mindent, és úgy kövessék őt..., de ugyanakkor közösségi életet, új családot kínált fel, illetve biztosított számukra, egészen odáig menően, hogy a Vele való mindennapos együttélés során javaikat is megosztották egymással.
Nagy szükség van rá, hogy előmozdítsuk a papok effajta testvéri közösségét, éspedig konkrét, kézzelfogható módon: az anyagiaktól az egészségig, a lelki élettől a tanulmányokig. A papok között erősebb, elevenebb és konkrétabb kötelékek vannak, mint egy természetes családban. Más szóval, olyan papokra gondolok, akik Jézussal élnek, aki jelen van közöttük (vö. Mt 18,20).
Amikor sok pappal kapcsolatba kerültem, úgy éreztem, fontos segítenem őket, hogy otthonra leljenek, olyan helyre, ahol családként élhetnek. Úgy látom ugyanis, hogy az, akinek nincs otthona, ahol családban érezheti magát, szükségszerűen sok nehézséggel találja szembe magát.
Toni Weber: Otthont készíteni a papoknak
A papság csúcsa
A papok gyakran rengeteg dologgal foglalkoznak, de amikor észreveszik, hogy száz kezdeményezésből csak egy sikerül, akkor jön az elbátortalanodás és a stressz, és kétségeik támadnak: Eltévesztettem a hivatásom? Érték még egyáltalán a cölibátus? A papnak miért kell lemondania arról, hogy családja legyen?
Nekem is voltak ilyen gondolataim, amikor a (kommunista) kormány megtiltotta, hogy bármi szolgálatot végezzek az Egyházban, és tíz éven át Prága utcáinak kirakatüvegeit tisztítottam. Helyzetem arra kényszerített, hogy keressem papi önazonosságomat – a lelkipásztori szolgálat gyakorlása nélkül. Látszólag haszontalanul, anélkül, hogy egy közösséget vezethettem volna.
Jézus segített, aki a keresztre szegezve nem tehetett csodákat, nem prédikálhatott, de – elhagyottságában – csupán hallgatva és szenvedve eljutott papi életének csúcsára. Őbenne találtam meg igazi papi önazonosságomat. Ez örömmel és békével töltött el.
Azután megértettem, hogy ez az önazonosság nem szerezhető meg örökre a megvilágosodás és kegyelem egy pillanatával, hanem folyamatosan keresnünk kell, különösen a sötétség és fájdalom pillanataiban.
Miloslav Vlk bíboros
Az egyetemes családért
Jézus meghívása világosan feltételezi a természetes családtól való elszakadást azért, hogy egy új, természetfölötti család tagjai lehessünk. Jézus nem azt mondja, hogy nem kell szeretni és tisztelni szüleinket, hiszen egyetlen „i” betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből. A hivatás az, ami megköveteli, hogy Isten országának hirdetéséért tökéletesen szabadok legyünk a családtól.
Véleményem szerint ebben fedezhetjük fel a papságra való meghívás és a cölibátus közötti mély összefüggést, mert a Jézus követésére szóló, az egyetemes család java érdekében vállalt meghívás magában foglalja a természetes családtól való elszakadást.
Ha így tekintünk a dolgokra, a cölibátus nem lemondás. Csak akkor látjuk negatívan, ha megfeledkezünk arról, hogy a meghívott személy arra van rendelve, hogy Jézusban minden hívő atyjává legyen és az emberi nem nagy családjában testvérekké szülje őket.
Pasquale Foresi: Az egyház mai nehézségei
Az evangélium szépsége elragad
Nem elég sajnálkozni romlott világunk felett vagy elítélni azt. Az sem elég ebben a kiábrándult korban, ha az igazságról, a kötelességekről, a közjóról, lelkipásztori programokról, az evangéliumi követelményekről beszélünk.
Együttérző és szerettel teli szívvel kell beszélnünk, annak a szeretetnek tapasztalatával, mely örömmel ajándékoz és lelkesít. Sugározni kell mindannak a szépségét, ami igaz és helyes a világban, mert egyedül ez a szépség ragadja meg a szíveket, és vezeti Istenhez őket.
Carlo Maria Martini bíboros
Hívás az életszentségre
Soha nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy Isten életszentségre szóló hívására adott személyes válaszunk mennyire alapvető és meghatározó. Ez a föltétele nem csupán annak, hogy személyes apostolkodásunk gyümölcsöző legyen, hanem szélesebb értelemben annak is, hogy az Egyház arcán visszatükröződjön Krisztus fénye (vö. LG 1), és így az embereket elvezessük arra, hogy felismerjék és imádják az Urat.
Mindenekelőtt fogadjuk el Pál apostol esedezését, hogy engesztelődjünk ki Istennel (vö. 2Kor 5,20), és teljes szívvel, elszánt és bátor lélekkel kérjük az Urat, hogy távolítson el mindent, ami elválaszt bennünket Tőle és ellentétes a küldetéssel, amit kaptunk. Az Úr – biztosak lehetünk benne – irgalmas és meg fog hallgatni minket.
XVI. Benedek: Papokhoz intézett beszéd, 2005.
Mindenkit szívünkbe fogadni
A Keresztrefeszített Jézus, aki bár gazdag volt, értünk szegénnyé lett, és „megalázta önmagát, szolgai alakot öltött” (vö. Fil 2,7-8) –, meg tudja tanítani a papoknak azt a hiteles keresztény magatartást, melyet minden rájuk bízott ember felé fordulva gyakorolniuk kell: a szolgálatot.
Krisztus ilyen, és ilyennek akarja a papot. Szolgálni, eggyé válni mindenkivel a végsőkig, a bűnt kivéve, hogy minél többeket megnyerjen Krisztusnak (vö. 1Kor 9,19). Késznek lenni a párbeszédre minden felebaráttal, megérteni őket, mindenkit befogadni a szívünkbe.
Ha a lelkipásztor papi szolgálatának alapja ez az odaadó szeretet lesz, ez a szívvel végzett szolgálat, akkor tanúja lesz annak, hogy az Egyház reá bízott részében kivirágzik az a csoda, amelynek megmutatására ma a Szentlélek a keresztényeket hívja: a királyi papság. Meggyőződéses keresztények, akik számára a hitből fakadó kötelességek nem merülnek ki néhány vasárnapi teendő elvégzésében, hanem megélik a keresztségüket azáltal, hogy pillanatról pillanatra meghalnak Krisztusban, az iránta való és az egymás között megélt szeretetben, és benne új életre támadnak.
Chiara Lubich
