A mai nap imádsága:
Uram! Áldásoddal kísérj a mai napon is engem, vigyázz reám, s szeretteimre - közelben és távolban! Ámen
"a hitből élők nyernek áldást"
Gal 3,9
Az anyagelvű ember - mindegy hogy materialista vagy kapitalista, az érem két oldaláról van szó csupán - a megfogható, a megszámolható eredményt tartja "áldásnak", pedig az csak siker... A siker a vízszintes, a földi világban elérhető cél, melynek komoly ára van, s valakinek ezt az árat meg kell fizetnie. Siker nincs befektetett energia nélkül, de aki sokat áldoz, azért még nem biztos, hogy a sikeres is lesz - siker délibábos igézetében élők ezt a tényt gyakran elfelejtik.
A hívő ember a függőleges, a fenti világ felé nyitott, s annak "eredményeit" keresi. Az égi sikert áldásnak nevezik. Ez nem megszámolható, de persze van megfogható vetülete is. A jézusi figyelmeztetés: "Keressétek először az Isten országát, s a többi ráadásul megadatik néktek!" arra hívja fel a figyelmet, hogy az első a fontos, a második pedig akkor értékelődik fel, csak akkor kerül a helyére, ha "fenti" igazságokra szomjazunk, s azok szerint alakítjuk életünket. Az áldást nem lehet megvenni, sem kiérdemelni. Annak elnyerésében haszontalan minden igyekezet. Ennek igen egyszerű oka van: az ajándék azért ajándék, mert nem mi fizetjük meg az árát, s nem is érdemeinkre való tekintettel kapjuk... ha így lenne, akkor azt már juttatásnak, ellenszolgáltatásnak neveznénk.
A hit mindig fölfelé tekint, Jézus ikonográfiában használatos tipikus kéztartása nemcsak a szentháromság ill. a kettős természet tanát hivatott jelképezni, de a mutató-, s középső ujj alázatosan meghajló, de mégis fölfelé mutató "eskü-tartása" a lét értelmét hordozza: alázatban fölfelé. Ezért a hit önmagában még nem érték. A hitvallás annyiban segítség, hogy a másik kiszámíthatóbbá válik. Van aki önmaga erejében, okosságában hisz, s vannak akik a vagyonukban, s megint mások a kapcsolati tőkéjükben, az egységben vagy éppen világnézeti elveikben. A keresztény ember ha reménykedik is néha-néha emberekben, alapjában véve csakis Istennek hisz. Ezért ha csalódik is embertársában, egyházában, gyülekezetében, papjában... az Istenben soha, Istenben ugyanis hisz.
A hit csodája abban rejlik, hogy válasz helyet megoldást kínál. Az anya ölén megpihenő kicsiny gyermeknek nem hideg, tárgyilagos magyarázatra, hanem édesanyai jelenlétre, annak biztonságot, megnyugvást, elrejtettséget sugárzó szeretetére van szüksége. S aki meglátta, s átérezte már egyszer ebben a létezésének értékeit, az jól tudja, hogy miért, s mennyire kell a lelkünknek megpihenni az Istenben.
Az áldás nem más, mint megnyugtató fogadása az Istentől jövő életerőnek. Ennek van testi, lelki, szellemi vetülete, de egyiket a másik ellen csak azok játsszák ki, akiknek a szíve az égi és földi javak begyűjtésének mohó szándékai között feszül. Ez a megosztottság szüli a törvényeskedést, ez a melegágya a szektásodásnak minden vallásban. Áldást kívánni tehát a legnagyszerűbb dolog a világon! Legyen az egy "Isten áldjon!" vagy "Az ÚRIsten őrizzen!" - a lényeg ugyanaz. Mára az "Adjon Isten, jó napot!"-ból az Isten kimaradt... Maradt a "Jó napot!", elfelejtvén azt, hogy a "jó nap" csak akkor válik valósággá, ha mindent az Isten kezéből veszünk.
Alkotó kedvért...
A mai nap imádsága:
Urunk! Te látod mennyire elfordultunk Tőled, s semmibe vettük teremtő akaratodat... Esztelen rombolásunkat csodálatos világodban állítsd meg, hogy végre vigyázzunk mindarra, amit felemelkedésünkre nekünk adtál, természetben és emberi kapcsolatainkban egyaránt! Ámen
"Alkossunk embert a képmásunkra..."
1 Móz 1, 26a
Az egyik legérdekesebb kérdésünk életünkben: hogyan is lettünk emberek? Egyesek az evolúcióban, mások a kreációban hisznek - hit mindkettő. Ma ez utóbbit járjuk körül a Teremtéstörténet alapján, mely igen sok érdekességgel szolgál.
Először is a Szentírás nagyon ügyel arra, hogy melyik fogalmat mikor használja. Három "teremtő" igével találkozhatunk: 1) bárá=teremteni; 2) jácár=alkotni; 3) ászá=csinálni, készíteni. Furcsa, de ez utóbbi igealakkal találkozunk a teremtéstörténetben, ráadásul többes számban: "alkossunk/készítsünk embert". Sokan a királyi többesben gondolkodnak, de ezt a nyelvtani formát akkoriban még nem használta a héber nyelv. Mások úgy gondolják, hogy Isten az angyalok seregéhez szól. Az angyalok társteremtői státusát el kell venünk, mert az angyalok ugyan segítői lehetnek az embernek, de Isten felől nézve ők minmdig "csak" küldöttek (angelosz!). Megint mások a Szentháromságisten-hitet látják ebben a "pluralis majestetic/királyi többes"-ben. Kinek szólhat hát ez felszólítás: alkossunk embert?
Az emberhez magához! Isten megalkotja az embert (Ádám), de együtt (önmagunkból és társainkból egyaránt!) mi magunk kell hogy "faragjunk" Embert, a szó nemes értelmében. Azaz Isten nagyszerű művének folytatói mi magunk vagyunk... Lehet-e nagyszerűbb dolog az életben, mint társul szegődni a teremtés művéhez?
A teremtés csodája előtt mindig meghajol az ember. Hogyan lehetséges például az is, hogy lelkünk az anyagba került? Óegyházi atyák sokat gondolkodtak ezen, érdemes néhány megállapításukat felidézni: Az emberi lélek nem része Istennek, nem egy az Igével, Isten Fiával, nem teremtetlen valami, hanem Isten teremtménye. Isten a semmiből (ex nihilo) teremtette, tehát előzőleg nem létezett. Nem a szülők nemzik és nem is a tökéletlenebb állapotból fejlődik ki, hanem a lélek magánvaló, mindenkiben egyedi, nem közös s, már a születés előtt jelen van a testben... Sok-sok megállapítás, melyeket érdemes szívünkbe zárni és továbbgondolni!
De miben hasonlít lelkünk elsősorban az Istenhez? Abban, hogy értelmes! Az értelem az ember legkiválóbb képessége, mely által Istent megismeri. S, ha megismerte, szeretni is tudja és szolgálni. A szeretet teljessé teszi a hasonlóságot, mert Isten átadja önmagát annak, aki szereti őt, és részesíti saját isteni életében. Az "alkotás" tehát mindig vallásos-spirituális tevékenység, melynek vannak látható és láthatatlan vetületei, de mindegyik létünk felemelkedését - az Istenhez kerülésünket - szolgálja.
Bölcsesség...
A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem látó szemeket, hálás szívet, hogy megtapasztalt gondviselésedet hálával viszonozzam embertársaim felé, s kegyelmed által jobbulhasson ez az embervilág - még rajtam keresztül is! Ámen
a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt;
Ef 1,17
Ki ne szeretne bölcs lenni - akár már fiatalon is? Milyen szép is lenne! Megspórolhatnánk magunknak sok-sok bosszúságot, olykor éveinkbe kerülő hiábavaló vargabetűket... Mennyi időnk, s energiánk szabadulna fel értelmes célokra, magunkra és persze másokra is! De valahogyan ez a kettő: ifjúság és bölcsesség - mint két dudás egy csárdában - nem férnek meg... más nótát akar fújni az egyik, s alapvetően mást a másik.
"Fiatalság, bolondság!" - mondogatják néha akkor is, amikor semmi értelme. Kisebb-nagyobb butaságokat el-elkövet a gyermek, az ifjú s a leány, de aki "teljesen az eszét veszti", s soha ki nem javítható, életellenes "baromságokat" követ el életének elején, melynek következményeit aztán egy egész életen át hordoznia kell - akkor nincs helye idézgetni ezt a szólást, palástolandó az "esztelenséget". Jól tudjuk, a fiatalsághoz hozzátartozik az erő-fitogtatás, az önhatárok keresése, de amikor a virtus átcsap őrületbe... akkor az már nem bolondság, hanem az istenadta élet tagadása. Ha megnézzük a baleseti statisztikákat, akkor kiderül, hogy a fiatalok és idősek követik el a közlekedési balesetek nagy részét; a fiatalok a súlyos-életveszélyeseket és a halálosakat, az idősek pedig inkább a kisebb koccanásokat... Miért keresi a veszélyeket a fiatal, kockára téve önmaga és mások életét? Mert hiányzik belőle a bölcsesség...
A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme(tisztelete). Ha valaki nem tudja (még!), hogy az élet Istentől jövő ajándék, addig úgy bánik vele, mintha a világ legtermészetesebbje volna, s olyan felelőtlenül bánik vele, mintha több is lenne belőle! Pedig ahogyan Isten is csak egy van, úgy életből is - gyaníthatóan csak egy. Bár kétségkívül nagyon szép elméleteket lehet találni a manapság egyes keresztényeket is el-elbizonytalanító lélekvándorlással kapcsolatban, azt gondolom, hogy életünkből csak egy van, amit "itt és most" élünk meg. Ha több életünk lenne, akkor kétszer beleléphetnénk ugyanabba a folyóba... ez pedig nem lehetséges.
A bölcsesség az alázatban rejlik. Aki képes elfogadni mindazt, amit a JóIsten a tenyeréről kínál: mindazt, amire szükségünk van, hogy emberhez méltó életet éljünk, s igyekszik mindezt haszonnal forgatni, hogy az élet kiteljesedjék, az a bölcsesség útján jár, s szép lassan bölcsül. A bölcs nemcsak elfogad, de ad is, ha kell akár önfeláldozva is. A bölcs nem ragaszkodik mindenáron ahhoz, ami úgysem az övé, hiszen jól tudja, hogy mindenét csak "ideiglenes használatra" kapta. A bölcs elvisel, mert azt is tudja, hogy mindent megváltoztatni úgysem képes, a világot "megváltani" úgysem kell, s emberlétének nem is ez a feladata. Ami feladata - s ezt csak jó szívvel, jó lélekkel lehet elvégezni - az a hála. Ahogyan a madarak csicsergésükkel köszönik meg Teremtőjük gondviselését, ugyanúgy a bölcs is "csicsereg": azaz következetesen hálás és hasznos életet él...
Hazugságok...
A mai nap imádsága:
URam! Tisztaságod és igazságod harmatjával öntözd meg az emberszíveket, hogy ne magukat istenítsék, hanem Téged dicsőítsenek - szóval és cselekedettel! ÁmenNe lopjatok, ne hazudjatok, és senki se csalja meg honfitársát!
3 Móz 19,11
Lopnak, csalnak, hazudnak? Még a választott nép se mentes ezektől a gyarlóságoktól? De nem bizony! Mózes népe sem angyalokból, hanem hús-vér emberekből áll... Mert egyetlen nép sincs a földön, melyről azt állíthatnánk, ők kiválóbbak a többi néptől. Ha valaki mégis ebben hisz - vagy ebben a tévhitben élt, s a történelemben erre számos példa akad -, akkor az soviniszta, irredenta, fasiszta vagy rasszista... s egy-két jelzőt még találhatnánk azokra, akik császárok, királyok, diktátorok, imperátorok, vörös- vagy barna führerek mögé sorakoztak fel - nagy-nagy lelkesedéssel.
A bűnös természetű ember sajnos ilyen: meglopja, megcsalja, kijátssza még saját honfitársát is! Nem szent neki se rend, se törvény, hiszen nem féli az Istent, nem szereti a hazát, s családjában sem az övéiért küzd, hanem önmaga érdekeinek kiszolgálóivá teszi őket... Megcsalja azokat, akik legközelebb állnak hozzá, s hazugságokkal takargatja magát. Ideológiát keres, életfilozófiát gyárt, hogy elhitesse önmagával is: amit tesz, az úgy, ahogyan van: jó... Bizony a legnagyobb hazugságokat az ember saját magának találja ki! A súlyos kapcsolati válságok mindig akkor válnak krízissé, amikor kiderül az igazság! Az önbecsapás tragédiája akkor roppantja össze a lelket, amikor belátja az ember: eljátszotta a lehetőségeket... s vannak lehetőségek, amik már soha(!) nem jönnek vissza, mert a homokórában a homokszemek soha nem fölfelé szállnak, hanem lefelé esnek...
A lopás így válik az élet megrövidítőjévé is egyben. Aki "dolgokat" lop el, az a másik életéből azt a visszahozhatatlan időt is elveszi, amit az a másik ember a dolog megszerzésére saját idejéből feláldozott (értsd: becsülettel megdolgozott érte). De nem csak tárgyakat lehet eltulajdonítani, el lehet lopni pl. egy egész generáció jövőjét is! Hibás útmutatással, értékek relativizálásával vagy hamis értékek felmutatásával, az abnormalitás normalitásként való elfogadtatásával milliók életminőségét lehet tönkretenni egy életre! Aláásni a vágyakozást a szebbre, a jobbra, az építőre, meglopni a gyermekeket az értelmes önmegvalósításra való törekvésükben, személyiségromboló kultuszban - szektás elképzelésekben - nevelni, teljesítménykényszer-/ben,-re idomítani őket az egyik legnagyobb társadalmilag elfogadott keretek közötti merénylet az emberi szabadság és méltóság ellen...
Amíg lesz ember a Földön, eladdig törvényekre is szükség lesz, s amíg törvény lesz, addig ember is akad, aki az(oka)t valamilyen megfontolásból ki akarja majd játszani. A Szentírás arra tanít, hogy "Isten előtt nincs igaz egy sem", de a jó hír, hogy megigazítottak lehetünk... Akit pedig Isten "megigazít" az már nem magát keresi mindenben, hanem az Istent, s az Ő akaratát - mindenben...
A mai nap imádsága:
URam! Hála legyen Neked minden élőért, s hálatelt szívvel magasztallak, hogy létrehívtál engem is! Add, hogy minél többször meglássam csodáidatt, s minél jobban szeretni tudjak - amíg tehetem! Ámen
Megalkotta Isten a különféle fajta földi állatokat, a különféle fajta barmokat, meg a föld mindenféle csúszómászóját. És látta Isten, hogy ez jó.
1 Móz 1,25
A "tudomány mai állása szerint" - így vezették fel a (köz)népnek nem is olyan régen a negyedművelt párttitkárok az éppen aktuális pártutasításos mondanivalójukat -, szóval: mintegy egymillió állatfajtát ismerünk. Ebből mintegy negyedmilliót eléggé alaposan megfigyeltünk, a többit pedig a szakemberek "csak" katalógusba vették. Ha azonban figyelembe vesszük a tápláléklánc bonyolultságát, s az eddigi állattani ismereteinket, akkor ki kell jelenteni, hogy legalább 3,8-4,2 millió állatfajta létezik! Gyaníthatóan ez a szám fölfelé módosul majd, ha kiderül egyszer, hogy nemcsak a tenger mélyén, s több kilométerre a föld alatt, a világűr peremén is megtalálhatóak az élet csírái... S ki tudja? Lehet, hogy más bolygókon vagy éppen a világűrben milliárdszám hemzsegnek az "űr-bogarak"! Csak ne szabjunk határt az Isten teremtő hatalmának!
Egy bizonyos, a földi élet lenyűgöző. S ha arra gondolunk, hogy az Örökkévaló a legnagyobb csodájával - a pezsgő(!) élettel - ölel át minket, s mi pedig az ilyetén módon is megnyilvánuló szeretetét naponta pusztítjuk... akkor nagyon elszomorodhatnánk. De nem tesszük. Helyénvalónak tartjuk, hogy mértéktelenül fogyasztunk, fogyasztunk és megint csak fogyasztunk... Beszélünk ugyan arról, hogy óvni és védeni kell a természetet, de mi magunk most nem érünk rá ezzel foglalkozni - helyette magunkkal foglalkozunk -, tegye meg azt a másik ember...
Isten jónak teremtette meg ezt a világot, benne az embert is... Az élet ugyanis jó dolog! Isten "élet-párti" és ezért "ember-párti" is. Ha mi is az Isten pártján állnánk, akkor bizonnyal másképp látnánk a teremtettséget, s benne önmagunkat is. Felismerhetnénk a tényt, hogy Isten szeretetből teremtette a világot - szeretetre... s ebben a csodálatos művében különleges helyre helyezett minket: megadta a lehetőséget, hogy mi is szeressünk...
