A diakónus: a szolgáló Krisztus jele
A diakónusok az egyházi közösség szolgálatára vannak fölszentelve, arra kapnak küldetést, a püspök és a presbitérium vezetésével.
Amint Isten egész Népe, amelynek szolgálatára küldetésüket kapják, ők is az Evangéliumhoz való hűségben találják meg életük állandó normáját, és alapvető identitásukat. A Lélek világossága vezeti őket életükben és missziójukban, amelynek megvalósítása a konkrét történelmi és kulturális körülményektől függ.
Éppen e készségük által kaptak meghívást arra, hogy megjelenítsék – sajátos kegyelmüknek megfelelően – a szolgáló Jézus Krisztus alakját, s ezzel emlékeztessék a papokat és püspököket is papságuk szolgáló voltára. Továbbá az Ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása és a szeretet tanúságtétele által is legyenek előmozdítói annak a szeretetszolgálatnak, amely Jézus minden tanítványának hivatása, és az Egyház lelki áldozatának lényegi része.
Az Olasz Püspöki Konferencia a diakónusokról 8.
A szüzesség: szabadság
A szüzességnek kettős arculata van: egyfelől a test és a lélek sértetlensége, másfelől a szüzességből fakadó és azt kísérő szabadság. Nyilvánvalóan nem csupán lelki értékekről van szó: mindkét jellemvonásnak antropológiai és pszichológiai jelentősége is van.
Ha a sértetlenségen azt értjük, hogy – cicerói értelemben – teljes egészében önmagunk urai vagyunk, abban az értelemben, hogy szabadok vagyunk a belső és külső érzékek kötöttségeitől, és mindezt tudatosan vállaljuk, nem pedig az érzékek elnyomásával, akkor könnyű megérteni, hogy ily módon elérhetjük emberségünk teljes érettségét. Vagyis olyan növekedést, amely teljes emberségünket felöleli. A szüzesség kettős arculatával nem csupán Isten látásának kegyelmét nyerjük el újra, hanem olyan pszichikai áttetszőségre teszünk szert, melynek révén embertársainkat, az eseményeket és a dolgokat a maguk egységében tudjuk megismerni. Éppen azért, mert önmagunkban már elértük ezt az egységet. Ezzel az egységes szemlélettel mélyebb önazonosságot tapasztalhatunk meg, mert különféle képességeink harmóniában állnak egymással.
Silvano Cola
Az egyetlen dolog, amire szükségük van
Uram, teremtményeid, akikhez küldtél engem, távol járnak tőled! Legtöbben egyáltalán nem akarnak tudni ajándékaidról, kegyelmedről, igazságodról, amelyekkel útnak indítottál hozzájuk. És mégis, újra meg újra vissza kell térnem hozzájuk, hogy kopogtassak ajtajukon, mint valami kelletlen hívatlan ügynök, aki bóvli termékeit árusítja. Ha legalább azt tudnám biztosan, hogy Téged akarnak elutasítani, amikor nem fogadnak be, megvigasztalódnék.
S azok, akik befogadnak engem életükbe? Uram, többnyire ők is egészen mást akarnak, mint amivel Te engem hozzájuk útnak indítottál. Ha nem is pénzt vagy anyagi segítséget várnak tőlem, vagy az együttérzésből fakadó piciny megkönnyebbülést, mégis úgy tekintenek rám, mint afféle biztosítási ügynökre, akivel az örök életre szeretnének biztosítást kötni.
Uram, taníts meg imádni és szeretni Téged! Akkor Benned elfeledem majd saját nyomorúságomat. Csak akkor leszek testvér az emberek számára, olyasvalaki, aki segít nekik megtalálniuk Azt, akire egyedül szükségük van. Téged, az én testvéreim Istenét.
Karl Rahner: Te vagy a Csönd
Fő -, vagyis Szolga
Krisztus az Egyháznak, tudniillik a saját Testének Feje. “Fő” azon a sajátos és új módon, hogy valójában “szolga”, miként saját szavaiból kiviláglik: “Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért” (Mk 10,45).
Ez a szolgálat a maga teljességét a kereszthalál alázatos és szeretetből való elfogadásában, azaz a teljes önátadásban éri el: "Kiüresítette önmagát a szolga alakját fölvéve, hasonló lett az emberekhez; külsejét tekintve embernek találták; megalázta magát engedelmesen a halálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,7-8). Jézus Krisztusnak, a Főnek tekintélye ugyanaz, mint az Egyháznak szóló szolgálata, ajándéka, teljes – alázatos és szeretetből való – odaadása. Mindez az Atya iránti tökéletes engedelmességben. Ő ugyanis - az Úr egyetlen igaz, meggyötört és szenvedő Szolgája - egyszerre Pap és Áldozat.
A tekintélynek ez a formája, azaz az Egyháznak fölajánlott szolgálat élteti minden pap lelki életét. Az Újszövetség szolgái a nyáj példaképei legyenek, s így a nyáj hasonló papi lelkülettel legyen szolgálatára az egész világnak, hogy teljesebbé váljon az emberek élete.
II. János Pál: Pastores dabo vobis, 21.
Mesterek, mivel tanú(ságtevő)k
Az Egyház első evangelizációs eszköze híveinek hiteles keresztény élete: szoros egységük Istennel, akire teljesen ráhagyatkoznak, valamint a másokat határtalan lelkesedéssel szolgáló, áldozatos magatartás. A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azt azért teszi, mert ők egyben tanúk is. Szent Péter szépen fejezi ki ugyanezt, amikor azt írja, hogy a keresztények tiszta és szép élete „szavak nélkül is megnyeri azokat, akik nem hisznek az Igének” (1Pt 3,1). Az Egyház ezért elsősorban magatartásával, saját életével evangelizálja a világot: vagyis tanúságtételével, amikor hűséges az Úr Jézushoz, a szegénység, a lemondás szelleméhez, és független a világ hatalmasságaitól. Egyszóval: életszentségével.
VI. Pál: Evangelii nuntiandi 42.
Ők az én uraim!
Mint a kolostorban
Akár a vizes dézsába merítjük a kezünket,
akár a tüzet szítjuk fel egy bambuszbottal,
akár a véget nem érő számoszlopokat állítjuk sorba a könyvelőasztalon,
akár a nap éget minket, és belemerülünk a rizsföld sarába,
akár az olvasztókemence előtt kell dolgoznunk,
ha mindebben nem éljük ugyanazt a vallásos életet,
mintha egy kolostorban imádkoznánk,
a világ nem lesz megváltva.
Mahatma Gandhi
