„Az Úristen őriz engem / mert az Ő zászlóját zengem. / Hogy daloljak más éneket, / mint amit Ő ajkamra tett?” (Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra) Az a régi és ez a majdnem kortárs zsoltáros ugyanúgy: az Isten gyermekeinek bizalommal teli, meghitt, őszinte, minden kérést feltárni képes hangján szól. Ne „felnőtthangon” szólítsuk meg mi se Istent, hivataloskodva, körülményeskedve, kombinálva, hanem mint gyermekei, akik tudják: nála mindenre van megoldás, szeretetében és hűségében otthonra találunk. (Kőháti Dorottya)
Aki reggel vagy délelőtt nem jut az imádkozáshoz és Igeolvasáshoz, s azzal vigasztalja magát, hogy este pótolja az elmulasztottakat, hasonló az olyan katonához, ki fegyver nélkül rohan a küzdelembe, és este leverve és megsebesülve magával viszi fekhelyére a fegyvert.
Sokan kérdezik: mi az az értékrend, amelyet az egyházban hirdetünk? Hát itt az apostol hosszan sorolja. Tisztesség, igazság, tiszta élet, szeretetre méltó viselkedés, jó hír keltése, minden, ami nemes és dicséretes. Ezt az értékrendet naponként, hetenként, éveken át, egész életünkben követni – bizony, ez betöltheti minden igyekezetünket. Van mit követnünk! Jó lenne, ha ez az értékrend nem csak szóbeszéd, nem csak ajánlás, de világítás, sugárzás lenne Jézus követőinek életében! (Tóth-Szöllős Mihály)
Amikor megvette, a szívéhez szorította, és azt mondta: most már kétszeresen az enyém vagy. A kereskedő ezt látta és hallotta, megkérdezte a kisfiút, hogy miért mondja ezt? Erre a kisfiú elmondta, hogyan veszítette el a kis hajót, hogyan ismert rá a kirakatban, és most megvette. Így elsősorban azért az övé, mert ő készítette, másodszor azért, mert megvásárolta.
Ehhez hasonlóan cselekedett Isten is az emberrel. Először minden ember az Istenhez tartozik, mert ő a mi Alkotónk és Teremtőnk. Másodszor azért vagyunk az Övéi, mert nagy árat fizetett értünk, hogy minket visszaszerezzen a Maga számára.
Egy indián ellátogatott New Yorkba a barátjához. Sétálni indultak a Broadway-n. Nehezen viselte a járművek zaját, az utcákon özönlő tömegek moraját. Egyszer csak megtorpant, megragadta a barátja karját, és a fülébe súgta:
- Hallod te is, amit én hallok?
- Persze. Hallom az autók dudálását, a buszok dübörgését, a gyalogosok beszédfoszlányait…
- Nem, nem. Itt valahol egy tücsök ciripel.
- Lehetetlenség. Biztosan tévedsz, a belvárosban, sajnos, már régen nincsenek tücskök. De ha ide is tévedt volna egy, ebben a zajban úgysem hallaná az ember – felelte türelmetlenül a városi ember.
Az indián széthajtotta az egyik ház falára kúszó csenevész vadszőlő leveleit – egy kis tücsök lapult mögöttük.
- Persze, nektek egyszerűen kifinomultabb a hallásotok – jegyezte meg józanul a barátja.
- Nem érted, miről van szó – volt a válasz. Adj egy 50 centes érmét!
Amikor megkapta, a földre ejtette a pénzt. A körülöttük tolongó járókelők közül többen megtorpantak, még azok is, akik néhány lépéssel arrébb voltak már, és kíváncsian keresték szemükkel a járdán az érmét.
- Érted már? – kérdezte az indián a barátját. – Ennek a pénzdarabnak a csörrenése sem hangosabb, mint a tücsök ciripelése. A fehér emberek füle ezt mégis meghallotta. Tudod, az ember mindig azt hallja meg, amire megtanult figyelni…
Neked hol a kincsed? Mit hallasz meg a leghamarabb? Mire hegyezed a füled igazán?
“Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” Mt 13,44
A “kincs nem boldogít” – mondjuk sokan. Úgy is van, hiszen általában több kellemetlenséget okoz a sok kincs, mint amennyi örömet. Ám a példázatbeli, megtalált kincs más jellegű, mint földi, csillogó kincseink. Isten országának kincsei örökérvényű kincsek és sokkal másabbak, mint az arany, az ezüst, vagy bármilyen értékes, ragyogó drágakő.
Adja a jó Isten, hogy minden nap keressük és meg is találjuk azt a kincset, amiben saját magát adja nekünk, és amely minden kincsnél értékesebb Kincs.
Ó, a szívem kincset talált,
fénylőbb csillagnál, napnál,
el nem veheti senki már,
mit mélyen a szívem bezár.
Minden, ami volt az enyém,
mindaz most már a Tiéd,
elhagytam minden kincsem én,
hogy menjek Veled s Feléd.
Kincsem, ó, Jézus, Te légy!
Indulok mindig Feléd.
Vágyom odaadni mindent,
s megtalálni Benned, mi a szabadság.
Ó, a szívem rég várt Reád,
Benned életre talált.
Élek, de nem én élek már,
hisz Te vagy, kit a szívem bezár!
ÍM ITT VAGYOK, Ó ÉN URAM
Ím itt vagyok, ó én Uram, Istenem.
Csak benned bízik és remél,
Csak téged áld szívem, lelkem.
Jól tudom, Te nem hagysz el,
Legyen mélység, vagy győzelem,
Ezért kezedbe teszem az életem.
Isten malma lassan jár, de rendkívül finoman őröl. (Kroecker)
Istenhez való ragaszkodásunknak olyan erősnek kell lennie, hogy ne legyünk kénytelenek az emberek vigasztalását keresni. (Kempis Tamás)
Egy tábor, egy csendeshétvége, egy konferencia után a legnehezebb mindig a hazatérés. Visszamenni oda, ahonnan kiszakadtunk. Péter sem akart lejönni a megdicsőülés hegyéről, mert jó volt ott lenni. Sokszor én is arról ábrándozom, hogy bárcsak létrehoznánk egy olyan kis falut, világtól elzárt helyet, ahol a béke, a szeretet uralkodik, ahol már itt a földön teljes mértékben megvalósul Isten országa. Jézus nem engedett Péter kérésének, lementek a völgybe, mert ott várt rájuk a szenvedő apa és fia. Jézus nem azt akarja, hogy elkülönülten éljünk, hanem hogy szolgáljunk azzal a szeretettel, ahogyan ő tette. A világ nem az ellenségünk. Jézus imája a gonosz ellen szól értünk. (Heinemann Ildikó)
Lassan haladok, de sosem hátrafelé. (Abraham Lincoln)
Látod, Uram, a választásaimban választ keresek.
De milyen gyakran tévesztem el az irányt, a célt!
Mert minden égető élet-kérdésemben Te vagy a válasz.
Hajdú Zoltán Levente
Ne mondd: Istenre várok! – Isten vár terád.
Végtelenül szerető Atyám, aki botlásaim ellenére újra és újra magadhoz hívsz, visszahívsz atyai házad szeretetébe, visszahívsz a menedéket adó házba, meghívsz az ünnepi lakoma házába, meghívsz engem az ünnepi asztalhoz, örömöd asztalához, a szeretet asztalához. Add segítségedet, hogy mindig elfogadjam hívásodat és részese legyek a Te országod örömének!
