Életút...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy Igéd világítson sorsom ösvényén, amin naponta járnom kell! Ámen
Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk.
1 Krón 29,15a
Idézetek Steve Jobstól - az Apple Inc. néhány napja (hasnyálmirigy-rákban) elhunyt elnöke-vezérigazgatójától:
"Senki sem akar meghalni. Még aki a mennyországba vágyik, az is úgy akarja megoldani, hogy ne kelljen hozzá meghalni..."
***
"A tudat, hogy hamarosan halott leszek, a legfontosabb eszköz, amellyel csak találkoztam, amely segít meghozni az élet nagy döntéseit. Mert csaknem minden - minden külső várakozás, minden büszkeség, minden megszégyenüléstől és bukástól való félelem - szertefoszlik a halál színe előtt, csak azt hagyva meg, ami igazán fontos. Annak tudata, hogy meg fogsz halni, az egyik általam ismert legjobb módja annak, hogy kikerüljük azt a csapdát, hogy azt gondoljuk: van vesztenivalónk. Mert már meztelen vagy. És nincs rá ok, hogy ne a szívedet kövesd."
***
"Az időd véges, úgyhogy ne vesztegesd el arra, hogy valaki más életét éled! (...) Ne engedd, hogy mások véleménye túlharsogja a saját belső hangodat! De ami a legfontosabb, legyen elég bátorságod a szívedre és a megérzéseidre hallgatni! Ők valahogy már most is tudják, mivé akarsz válni valójában."
***
Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: "Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?" És valahányszor a válasz túl sok napon át volt "nem" egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell... majdnem mindenen - a külvilággal szemben támasztott elvárásaimon, a büszkeségemen, a félelmeimen a szorult helyzetektől vagy a kudarctól - mindezek a dolgok egyszerűen szertefoszlanak, amikor a halállal nézünk farkasszemet, és csak az marad hátra, ami igazán lényeges. Nem ismerek jobb módszert azon gondolat csapdájának elkerülésére, hogy valami vesztenivalód van, mint emlékeztetni magad arra, hogy meg fogsz halni.
Gondviselés...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy gondviselő jóságoddal átölelsz! Add, hogy ne legyek hálátlan! Ámen
Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak,
nincsen kamrájuk, sem csűrük, Isten mégis eltartja őket.
Lk 12,24a
Lukácsról tudjuk, hogy nemcsak evangélista, de orvos és festő is volt, korának polihisztora, s így, ha nem is volt ornitológus, de bizonnyal nem volt járatlan a madarak világában sem. Az minden bizonnyal érdekes, hogy nem egyszerűen madarat említ Jézus hasonlatában, hanem hollót... A holló az egyik legintelligensebb madár - többezer éve együtt él az emberrel, de bölcs annyira, hogy kerüli az embert - a Földön, legalábbis erre enged következtetni igen figyelemre méltó problémamegoldó képessége és agyának madarak közt egyedülálló mérete. Évszázadok óta témája a különböző mítoszoknak, a népi folklórnak, a művészetnek és az irodalomnak.
Ez az okos madár - Noé is először két hollót küldött ki a bárkából - tehát tudja azt, amit az ember nem: Isten nem hagyja eledel nélkül teremtményeit. A népi bölcsesség is vígaszt adott a nagy szegénységben, amikor azt mondták a születendő gyermek felnevelésének minden terhére gondolva: "Ha a JóIsten báránykát adott, akkor legelőt is ád hozzá!" Nem könnyű a mai világban gyermeket nevelni - Mikor volt az? -, de mostanában ilyen népi bölcsességgel nem lehet motíválni a fiatalok gyermekvállalási kedvét. Mert régen Istentől rendelt feladat (küldetés!) volt az, ami mára kedv kérdésévé vált...
S mivel az ember ritkán tanul az állatoktól, őket többnyire ösztönlényeknek tartja - most döbben rá csak a tudományos világ, hogy az állatok kommunikálnak egymással, nyelvi struktúrájuk van - ezért nem az Isten gondviselésében, hanem a maga ötleteiben bízik. Isten teremtményei számára a jólétet a tevékenységhez, a munkához kötötte, s nincs ez másképpen az embernél sem. Magyarul: a madaraknak meg kell keresni a magocskákat, az embernek pedig dolgoznia kell, hogy előálljanak az élet fenntartásához szükséges javai. Ezért a profit-orientált piacgazdaság érdekében mesterségesen fenntartott munkanélküliség a legnagyobb támadás az emberek ellen. Minden, ami a dolgozó, alkotó munkát végző ember méltóságát sérti (alacsony bér, a kereskedés nagyobb becsülete, az őstermelők piaci ellehetetlenítése, a segélyezési rendszer a-szocialitása, hogy ti. segélyből jobban meg lehet élni, mint munkából stb.) nemcsak közösségellenes, de Isten-ellenes is.
A madarak nem csűrökben gondolkodnak, mint az ember. Míg az ember a javaiba veti bizalmát, a hollók Teremtőjükbe... Így aztán a madaraknak Életük(!) van, az embereknek meg sorsuk. S ha legalább fele olyan bölcsek lennénk, mint a hollók, akkor Isten felé fordulnánk, hogy gondviselő szeretetének fényében meglássuk és megérezzük, mi az, ami az Életet szolgálja, s mi az, ami csak a múlandóságra ítéltet támogatja egy darabig...
Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak,
nincsen kamrájuk, sem csűrük, Isten mégis eltartja őket.
Lk 12,24a
Lukácsról tudjuk, hogy nemcsak evangélista, de orvos és festő is volt, korának polihisztora, s így, ha nem is volt ornitológus, de bizonnyal nem volt járatlan a madarak világában sem. Az minden bizonnyal érdekes, hogy nem egyszerűen madarat említ Jézus hasonlatában, hanem hollót... A holló az egyik legintelligensebb madár - többezer éve együtt él az emberrel, de bölcs annyira, hogy kerüli az embert - a Földön, legalábbis erre enged következtetni igen figyelemre méltó problémamegoldó képessége és agyának madarak közt egyedülálló mérete. Évszázadok óta témája a különböző mítoszoknak, a népi folklórnak, a művészetnek és az irodalomnak.
Ez az okos madár - Noé is először két hollót küldött ki a bárkából - tehát tudja azt, amit az ember nem: Isten nem hagyja eledel nélkül teremtményeit. A népi bölcsesség is vígaszt adott a nagy szegénységben, amikor azt mondták a születendő gyermek felnevelésének minden terhére gondolva: "Ha a JóIsten báránykát adott, akkor legelőt is ád hozzá!" Nem könnyű a mai világban gyermeket nevelni - Mikor volt az? -, de mostanában ilyen népi bölcsességgel nem lehet motíválni a fiatalok gyermekvállalási kedvét. Mert régen Istentől rendelt feladat (küldetés!) volt az, ami mára kedv kérdésévé vált...
S mivel az ember ritkán tanul az állatoktól, őket többnyire ösztönlényeknek tartja - most döbben rá csak a tudományos világ, hogy az állatok kommunikálnak egymással, nyelvi struktúrájuk van - ezért nem az Isten gondviselésében, hanem a maga ötleteiben bízik. Isten teremtményei számára a jólétet a tevékenységhez, a munkához kötötte, s nincs ez másképpen az embernél sem. Magyarul: a madaraknak meg kell keresni a magocskákat, az embernek pedig dolgoznia kell, hogy előálljanak az élet fenntartásához szükséges javai. Ezért a profit-orientált piacgazdaság érdekében mesterségesen fenntartott munkanélküliség a legnagyobb támadás az emberek ellen. Minden, ami a dolgozó, alkotó munkát végző ember méltóságát sérti (alacsony bér, a kereskedés nagyobb becsülete, az őstermelők piaci ellehetetlenítése, a segélyezési rendszer a-szocialitása, hogy ti. segélyből jobban meg lehet élni, mint munkából stb.) nemcsak közösségellenes, de Isten-ellenes is.
A madarak nem csűrökben gondolkodnak, mint az ember. Míg az ember a javaiba veti bizalmát, a hollók Teremtőjükbe... Így aztán a madaraknak Életük(!) van, az embereknek meg sorsuk. S ha legalább fele olyan bölcsek lennénk, mint a hollók, akkor Isten felé fordulnánk, hogy gondviselő szeretetének fényében meglássuk és megérezzük, mi az, ami az Életet szolgálja, s mi az, ami csak a múlandóságra ítéltet támogatja egy darabig...
Megértésért.
A mai nap imádsága:
Urunk! Add vissza nekünk a szavak ízét, az egység örömét, s igeneink nyugalmát! Ámen.
"Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül, ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhettek fel, mint akik Isten ellen harcoltok."
ApCsel 5,38b-39
Az ember az egyetlen lény, amely képes azért ölni, mert a másik ember másként gondolkodik. Évszázadokon át tartó nyomorúsága volt ez a keresztény világnak is, hogy nemcsak üldözték, hanem gyakran megölték a másként gondolkodókat. A katolicizmus egyetemes története erről szólt: beolvasztott vagy kegyetlen harcot folytatott. Legyenek azok indiánok vagy protestánsok, akik másképpen látták ugyanazt, az életükkel játszottak. Ha azt gondoljuk, hogy a másikat az "asztalról lesöpörni" akaró mentalitás a távoli múlté - akkor tévedünk, jelen van ma is. A másik el nem fogadása, beskatulyázása nemcsak a napi politika sajátja, s nem is a vallások "kiváltsága". A harcokért, melyek kultúrákat pusztítanak és számtalan emberéletet követelnek ma is, nem az Isten felelős, hanem az ember. Az egyházon belül kevésbbé, mert a nagyokat megszelídítette az elvilágiasodás, a kicsik pedig erősebbnek gondolhatják magukat. A kérdés jogos: Hol van Gamáliel nagylelkűsége, mely nem más, mint a folyamatosan cselekvő Isten felfedezése a mában!?
A mozgalmakkal volt gondunk elég a mi közép-európai világunkban, de ha ettől próbálunk is elszakadni, a kérdés még kérdés marad: Miért a kommunikációs arrogancia, a másokat sértő szavakban megnyilvánuló kivagyiság a legkisebb közösségekben is? Nem segíti a krízisben lévő férjet és feleséget, az ideges munkást, s a még ingerültebb vezetőt, hogy már az ókori filozófusok is rájöttek: az ember nem tudja megértetni magát a szavain keresztül... Ha a szó nem segít, akkor még mi segíthet?
A szó teremtő hatalom. Nemcsak Isten vonatkozásában, hanem az emberében is. Ha a szó nem segít, akkor a fegyverek sem. A pusztítás nem megoldás, csak a kérdés újrafelvetése: Miért is volt mindez? A megoldás az építés, s az épülés, egymás által - minden közösségben: a társadalmi, népek közötti nagyban, s az egymásközötti legkisebben. Csakis a szó teremthet békességet huszonegyedik századi megbolydult párkapcsolatokban, csakis a szó juttathatja el az egyes embert a megbékélésre.
Hogyan? Úgy, hogy a szavainkat hitelesítjük Istennél. Az igenünk igen, s a nem-ünk nem - Isten és emberek előtt is. Ha ez megtörténik, nem kerülünk konfliktusba önmagunkkal és másokkal.
"Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül, ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhettek fel, mint akik Isten ellen harcoltok."
ApCsel 5,38b-39
Az ember az egyetlen lény, amely képes azért ölni, mert a másik ember másként gondolkodik. Évszázadokon át tartó nyomorúsága volt ez a keresztény világnak is, hogy nemcsak üldözték, hanem gyakran megölték a másként gondolkodókat. A katolicizmus egyetemes története erről szólt: beolvasztott vagy kegyetlen harcot folytatott. Legyenek azok indiánok vagy protestánsok, akik másképpen látták ugyanazt, az életükkel játszottak. Ha azt gondoljuk, hogy a másikat az "asztalról lesöpörni" akaró mentalitás a távoli múlté - akkor tévedünk, jelen van ma is. A másik el nem fogadása, beskatulyázása nemcsak a napi politika sajátja, s nem is a vallások "kiváltsága". A harcokért, melyek kultúrákat pusztítanak és számtalan emberéletet követelnek ma is, nem az Isten felelős, hanem az ember. Az egyházon belül kevésbbé, mert a nagyokat megszelídítette az elvilágiasodás, a kicsik pedig erősebbnek gondolhatják magukat. A kérdés jogos: Hol van Gamáliel nagylelkűsége, mely nem más, mint a folyamatosan cselekvő Isten felfedezése a mában!?
A mozgalmakkal volt gondunk elég a mi közép-európai világunkban, de ha ettől próbálunk is elszakadni, a kérdés még kérdés marad: Miért a kommunikációs arrogancia, a másokat sértő szavakban megnyilvánuló kivagyiság a legkisebb közösségekben is? Nem segíti a krízisben lévő férjet és feleséget, az ideges munkást, s a még ingerültebb vezetőt, hogy már az ókori filozófusok is rájöttek: az ember nem tudja megértetni magát a szavain keresztül... Ha a szó nem segít, akkor még mi segíthet?
A szó teremtő hatalom. Nemcsak Isten vonatkozásában, hanem az emberében is. Ha a szó nem segít, akkor a fegyverek sem. A pusztítás nem megoldás, csak a kérdés újrafelvetése: Miért is volt mindez? A megoldás az építés, s az épülés, egymás által - minden közösségben: a társadalmi, népek közötti nagyban, s az egymásközötti legkisebben. Csakis a szó teremthet békességet huszonegyedik századi megbolydult párkapcsolatokban, csakis a szó juttathatja el az egyes embert a megbékélésre.
Hogyan? Úgy, hogy a szavainkat hitelesítjük Istennél. Az igenünk igen, s a nem-ünk nem - Isten és emberek előtt is. Ha ez megtörténik, nem kerülünk konfliktusba önmagunkkal és másokkal.
Munka...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy amíg élek használhassam kezeimet arra, amire adtál. Add, hogy kezeim által áldás fakadjon munkámból, s ne használjam kezeimet olyasmire, amiből felebarátaimnak kára vagy hátránya származna! Add Uram, hogy kezeimmel építhessek-szépíthessek, s ne engedd, hogy rombolhassak velük! Ámen
...és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek.
1 Thessz 4,11
Zajos világban élünk - s most ne a civilizáció zajaira: autók szüntelen búgására, gyárak zakatolására gondoljunk -, hanem arra a huszonnégyórás emberi "rikácsolásra", ami körbe-körbejárja a világot minden egyes napon! Mindenki a maga igazát énekli! A kevesek szépen és csöndben, de a többség hangosan és hamisan... Csendben élni, távol a zajoktól kevesek kiváltsága - először az emberiség történelmében élnek többen városokban, mint falvakban -, csendességben élni pedig még kevesebbeknek jut ki osztályrészül. Ez utóbbi csend ugyanis nem kívül, hanem belül honol. A modern ember sokminden miatt "békétlenkedik", de ezek többsége anyagi-egzisztenciális jellegű. Senki nem tesz szemrehányást magának a nagyobb autóért, a nagyobb házért, az előbbrejutásért karrierjében, de a nagyobb gond mégis az, hogy még akkor sem, ha mindezekért mindenen át kell gázolni. Pedig a mindenáron (ebül) megszerzett jószág (vagyon régiesen) ebül vész el...
A csendes élethez tehát hozzátartozik a lélek csendessége, azaz az imádság. De nemcsak az: a kétkezi munka is! "Ora et labora!" - Imádkozzál és dolgozzál. Ez tartja egyensúlyban a bencések szerzetesi életét, idestova másfélezer éve - tehát kiállta az idő próbáját ez a fajta "életstílus". Nyilvánvaló, hogy a JóIsten céllal adta mindkét kezünket, azaz azokat használnunk kell. Identitás-zavaros emberek félnek a kétkezi munkától, de ami igazán gond, hogy nem is tartják sokra. Sokan büszkék arra, hogy egy szöget sem képesek beverni a falba - pedig a szerves tudás nélkül nem teljes az ismeret. (Tessék csak megnézni, ahogyan elvált lelkészeink mindenáron ragaszkodnak egyházi hivatalukhoz! Nem magyar jelenség ez, hanem protestáns világprobléma. A protestánsoknál ugyanis a lelkészt nem szentelik, hanem avatják, nincs semmiféle szentségi hatása, nincs "kitörlhetetlen jelleg/character indelebilis" - ahogyan azt a katolikus egyházi tanítás tartja. A szószék magasságát felcserélni a kapával senkinek nincs kedvére... Félreértés ne essék! Nem a lelkészek válásával van a probléma, elvégre ők is emberek - sőt sokszor jobban is teszik, ha elválnak -, hanem a "hivatalhoz" való görcsös ragaszkodásukban... Egyszer valaki azt mondta nekem egy baráti beszélgetésben: "Ja öregem, lehet, hogy 'büdös' a munka!" - s gyanítom, igaza is volt neki.)
Pedig a munkától nem, de a súlyos karakter-hibától már hagyhat kellemetlen szagokat az ember maga után... Csoda-e, ha egyre hitelteltelenebbé válik az egyház? Aki nem végez fizikai munkát, az elveszíti a valósággal a kapcsolatot! Aki nem segít a takarításban, a mosogatásban, aki nem vállalja az élet "fizikai" valóságát - az deformálódik! A deformált ember pedig nagyon könnyen önzövé, sőt öntörvényűvé is válhat. A kétkezi munka megismerteti velünk testünk határait (fáradunk!), s ez visszahat lelkünkre, gondolkodásunkra, egész életvezetésünkre. A fizikai munka így "nevel" minket alázatra... (Munka az, ami értéket termel, de a spekuláció, az ügyeskedés az nem muka!)
A keresztény ember becsületbeli dolognak tartja, hogy csendesen, azaz nem provokatív módon él. Nem azért mert ő hitéből fakadóan "nyuszi", örök második, hanem azért mert megvan győzödve arról, hogy csakis csendességben közeledhet Istenhez, Aki életének létrehívója, gondviselője...
...és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek.
1 Thessz 4,11
Zajos világban élünk - s most ne a civilizáció zajaira: autók szüntelen búgására, gyárak zakatolására gondoljunk -, hanem arra a huszonnégyórás emberi "rikácsolásra", ami körbe-körbejárja a világot minden egyes napon! Mindenki a maga igazát énekli! A kevesek szépen és csöndben, de a többség hangosan és hamisan... Csendben élni, távol a zajoktól kevesek kiváltsága - először az emberiség történelmében élnek többen városokban, mint falvakban -, csendességben élni pedig még kevesebbeknek jut ki osztályrészül. Ez utóbbi csend ugyanis nem kívül, hanem belül honol. A modern ember sokminden miatt "békétlenkedik", de ezek többsége anyagi-egzisztenciális jellegű. Senki nem tesz szemrehányást magának a nagyobb autóért, a nagyobb házért, az előbbrejutásért karrierjében, de a nagyobb gond mégis az, hogy még akkor sem, ha mindezekért mindenen át kell gázolni. Pedig a mindenáron (ebül) megszerzett jószág (vagyon régiesen) ebül vész el...
A csendes élethez tehát hozzátartozik a lélek csendessége, azaz az imádság. De nemcsak az: a kétkezi munka is! "Ora et labora!" - Imádkozzál és dolgozzál. Ez tartja egyensúlyban a bencések szerzetesi életét, idestova másfélezer éve - tehát kiállta az idő próbáját ez a fajta "életstílus". Nyilvánvaló, hogy a JóIsten céllal adta mindkét kezünket, azaz azokat használnunk kell. Identitás-zavaros emberek félnek a kétkezi munkától, de ami igazán gond, hogy nem is tartják sokra. Sokan büszkék arra, hogy egy szöget sem képesek beverni a falba - pedig a szerves tudás nélkül nem teljes az ismeret. (Tessék csak megnézni, ahogyan elvált lelkészeink mindenáron ragaszkodnak egyházi hivatalukhoz! Nem magyar jelenség ez, hanem protestáns világprobléma. A protestánsoknál ugyanis a lelkészt nem szentelik, hanem avatják, nincs semmiféle szentségi hatása, nincs "kitörlhetetlen jelleg/character indelebilis" - ahogyan azt a katolikus egyházi tanítás tartja. A szószék magasságát felcserélni a kapával senkinek nincs kedvére... Félreértés ne essék! Nem a lelkészek válásával van a probléma, elvégre ők is emberek - sőt sokszor jobban is teszik, ha elválnak -, hanem a "hivatalhoz" való görcsös ragaszkodásukban... Egyszer valaki azt mondta nekem egy baráti beszélgetésben: "Ja öregem, lehet, hogy 'büdös' a munka!" - s gyanítom, igaza is volt neki.)
Pedig a munkától nem, de a súlyos karakter-hibától már hagyhat kellemetlen szagokat az ember maga után... Csoda-e, ha egyre hitelteltelenebbé válik az egyház? Aki nem végez fizikai munkát, az elveszíti a valósággal a kapcsolatot! Aki nem segít a takarításban, a mosogatásban, aki nem vállalja az élet "fizikai" valóságát - az deformálódik! A deformált ember pedig nagyon könnyen önzövé, sőt öntörvényűvé is válhat. A kétkezi munka megismerteti velünk testünk határait (fáradunk!), s ez visszahat lelkünkre, gondolkodásunkra, egész életvezetésünkre. A fizikai munka így "nevel" minket alázatra... (Munka az, ami értéket termel, de a spekuláció, az ügyeskedés az nem muka!)
A keresztény ember becsületbeli dolognak tartja, hogy csendesen, azaz nem provokatív módon él. Nem azért mert ő hitéből fakadóan "nyuszi", örök második, hanem azért mert megvan győzödve arról, hogy csakis csendességben közeledhet Istenhez, Aki életének létrehívója, gondviselője...
A mai nap imádsága:
Uram! Lakozz lelkemben, hogy Lelked tisztántartsa lelkemet! Ámen
Ki mondhatja: tisztán tartottam szívemet,
tiszta vagyok, nincs vétkem?
Péld 20,9
A teremtett világ szépsége, tisztasága is készteti az embert arra, hogy minduntalan keresse a tökéletesség-közeli állapotot: alkotásaiban, emberi kapcsolataiban egyaránt. Mindeközben azzal az elkeserítő ténnyel szembesül, hogy boldogsága sosem teljes, valami vagy valaki mindig akad, ami vagy aki "gondoskodik" a perfekció beteljesületlenségéről. Olykor mi magunk vagyunk a "végső ok."
Tisztának lenni nemcsak a test számára kéjes, de a lélek számára is ugyanolyan felüdítő hatású. A tiszta lélek, a tiszta gondolatok ugyanis olyan világba röpítik az embert, aminek csodáját csak átélni lehet, magyarázni kevésbbé. Az Isten, mint a Tisztaság maga, ezért vonz mindenkit, akár tudatosítjuk ezt a vonzást, akár nem. Az Isten nem egyszerűen "jó", a viszony, amiben vagyok az Istennel azt minősíthetem csak jónak.
Senki nem állíthatja, hogy ő tiszta, megőrizte szívét és gondolatait az Isten számára. Ha így lenne, akkor még most is a paradicsomban lennénk, de azt jól tudjuk, hogy az élet itt a Földön nem édeni... mi kétszeresen is az Édentől keletre vagyunk.
Beismerni vétkeinket, mulasztásainkat nem más, mint az Istenhez visszavezető úton megtett első lépés. Ha ezt nem tesszük meg, akkor valamilyen úton járunk ugyan, de az nem az Istenhez vezet.
Ki mondhatja: tisztán tartottam szívemet,
tiszta vagyok, nincs vétkem?
Péld 20,9
A teremtett világ szépsége, tisztasága is készteti az embert arra, hogy minduntalan keresse a tökéletesség-közeli állapotot: alkotásaiban, emberi kapcsolataiban egyaránt. Mindeközben azzal az elkeserítő ténnyel szembesül, hogy boldogsága sosem teljes, valami vagy valaki mindig akad, ami vagy aki "gondoskodik" a perfekció beteljesületlenségéről. Olykor mi magunk vagyunk a "végső ok."
Tisztának lenni nemcsak a test számára kéjes, de a lélek számára is ugyanolyan felüdítő hatású. A tiszta lélek, a tiszta gondolatok ugyanis olyan világba röpítik az embert, aminek csodáját csak átélni lehet, magyarázni kevésbbé. Az Isten, mint a Tisztaság maga, ezért vonz mindenkit, akár tudatosítjuk ezt a vonzást, akár nem. Az Isten nem egyszerűen "jó", a viszony, amiben vagyok az Istennel azt minősíthetem csak jónak.
Senki nem állíthatja, hogy ő tiszta, megőrizte szívét és gondolatait az Isten számára. Ha így lenne, akkor még most is a paradicsomban lennénk, de azt jól tudjuk, hogy az élet itt a Földön nem édeni... mi kétszeresen is az Édentől keletre vagyunk.
Beismerni vétkeinket, mulasztásainkat nem más, mint az Istenhez visszavezető úton megtett első lépés. Ha ezt nem tesszük meg, akkor valamilyen úton járunk ugyan, de az nem az Istenhez vezet.
