Barátnőmmel közös esti kerékpározásunknak vannak rendszeres útvonalai: néha a városszéli halastót látogatjuk meg, ahol legutóbb egyhetes kecskegidákban gyönyörködhettünk, máskor az út két oldalán összeboruló fák árnyékában – mint egy zöld alagúton keresztül – kerekezve élvezzük a horizont alá hanyatló, izzó tűzgolyó csodálatos látványát, a lombokon átszűrődő sugarak fényét.

Miközben e gyönyörű világ Teremtő Urának tettét csodáljuk, van lehetőségünk megvitatni az ÉLET kis és nagy kérdéseit is. Aláfestő zenét egy-egy vörösbegy, pinty vagy feketerigó éneke szolgáltat a legszebb harmóniában.

Egyik alkalommal elhagytuk megszokott útvonalunkat, és felfedezőútra indultunk. Az erdőn átvezető ösvény nagyon keskeny, hepehupás, gödrös, köves volt. Nem fért el egymás mellett a két pár kerék, csak egymás után haladhattunk. Barátnőm elől, én utána, szorosan a nyomában. Egyszeriben csak azt vettem észre, hogy nem látok előre, a távolba, nem látom az utat, csak az ő hátát és hátsó kerekének nyomvonalát. Nem láttam az előttem lévő köveket, sem a kátyúkat, csak remélhettem, hogy azokon majd győztesen, borulás nélkül keresztülhajt, vagy kikerüli őket. Ahhoz, hogy előre, hosszabb szakaszt belássak, le kellett maradnom tőle.

Választás elé kerültem: vagy bízom az ő vezetésében, ráhagyatkozva az általa hagyott nyomra, és pontosan követem – vagy magam akarom irányítani utamat, és lemaradok. Előző esetben hinnem kellett, hogy ő jó úton halad; de azt is, hogy olyanon, amin én is végig tudok menni. Nem akartam lemaradni.

Eszembe jutott, hogy pontosan így van Jézus követése is. Hívó szava: „Kövessetek engem…” (Mk 1,17) ilyen szoros felzárkózásra, igazodásra szólít. S akkor sem látok mást, „csak Jézust egyedül” (Mt 17,8), amíg ő látja az egész előttem lévő életutat, köveivel és mélységeivel. Hogy győztesen érhetek célba, arra ő a garancia, aki végigvezet rajta.

Partinka Klára / Nagyatád

„Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyva nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek, aki bűnt nem cselekedet, sem álnokság nem hagyta el a száját.” (1Pt 2,21)

(Mt 28,19)

Nagyon sokan hangsúlyozzák, hogy az igazi, a tökéletes szeretet nem akarja birtokolni a másikat, szabadon engedi szeretete tárgyát. Ez mind szép és igaz, de sajnos csak idealizmus. A gyakorlatban hiú álomnak bizonyul. Sohasem vagyunk képesek rá, legfeljebb bebeszéljük magunknak, és kevélyen azt gondoljuk, hogy tudunk így szeretni.
Isten jól látja, hogy folyton arra törekszünk, hogy a másikat lekötelezzük, vagy ha éppen lehet, uraljuk is. Igénybe vesszük a szeretet jogán, bekebelezzük, elvárunk tőle sok mindent, korlátozzuk szabadságát, zsaroljuk érzelmileg ("Ha igazán szeretnél, megtennéd ezt vagy azt, akkor nem így bánnál velem." "Hát ezt érdemeltem tőled? Pedig, lásd, én mennyire szeretlek." stb.) Isten jobban ismer minket, mint mi magunkat. Ugyanakkor Ő valóban úgy tudott szeretni, hogy feláldozta magát értünk. Átélte azt a titkot, hogy csak akkor lehet a másikat szabadon, érdek nélkül szeretni és elengedni, ha megtagadjuk magunkat az érdekében, és nem csupán teszünk valamit érte. Azt is megengedte, hogy nemet mondjunk neki. Nem kényszer Őt viszontszeretni.

Azzal, hogy nem kötelezem el magam senki és semmi iránt, még nem tisztelem mások egyéni szabadságát. Ez csupán egy kényelmes és hazug magatartás, semmiképpen nem érdemli meg, hogy szeretetnek nevezzük. Olcsó tisztelet, bár ez is több, mint állandóan beleszólni mások dolgába.
Arra, hogy igazán szeressük és tiszteljük a másikat, csak egy esélyünk van, éspedig azáltal, hogy Isten is szeret és tisztel minket. Jézusban elkötelezte magát melletted. Nem szemlélte kívülállóként talajvesztettségünket, bűnös állapotunkat, a hitre való képtelenségünket, hanem felszabadított arra, hogy mindenkit úgy szeressünk, ahogy Ő szeretett minket. Ilyen módon az egész világot birtokba vehetjük, minden népet és minden embert, még Őt magát is! (1Kor 3,21-22) "Tegyetek tanít-vánnyá minden népet, mert minden népet nektek adtam. Annyi nép, annyi ember a tiéd, ahányért kész vagy elveszíteni magad, odaáldozni az életed."
Ez a világmisszió titka. De hogy még ezáltal se tudjon elterebélyesedni a birtoklásvágyunk, azt is mondja az Ige: "Minden a tiétek... ti viszont a Krisztuséi vagytok." (1Kor 3,23) Azaz én magam is birtokolt vagyok, végső soron senki nem az enyém. Mégis mindenkinek tartozom a tisztelettel, és Jézus önfeláldozó, bűnösökért elkötelezett szeretetének örömhírével. Azzal, hogy mindenkit e golgotai szabad szeretet tanítványává tegyek.
(Horváth Levente)

Írta: Előd Erika


Szomszédasszonyom idősek otthonába költözött. A költöztetők többször is megkérdezték tőle: Van még valami? Azelőtt, amikor beléptem szépen berendezett lakásába, az volt a tapasztalatom, hogy ott mindenféle felesleges holmi nélküli rend és tisztaság volt. Amikor pedig ki kellett ürítenie fiókjait, szekrényeit, tárolóit, kiderült, hogy rengeteg a szükségtelen kacatja.

Mi mindannyian nagy költözés előtt állunk, ki előbb, ki később ebből a földi létből az örökkévalóságba távozik majd. Ehhez időben kell elvégezni a lomtalanítást, mert ennél a költözésnél nem fog ez a kérdés felhangzani: Van még valami, amit magával visz? Előtte érdemes megválni az értéktelen, de eddig fontosnak tartott és szívhez nőtt kincsektől (amik lehetnek tárgyak, személyek, önigazság, másokról alkotott vélemény, büszkeséggel eltöltő eredmény és megtűrt vagy rejtegetett bűn), nehogy az itt maradók szembesüljenek mindezek következményével.

Az üdvösség és a hely Jézus Krisztus kegyelméből a hívő emberek számára már készen van, érdemes megfogadni tehát Jézus tanácsát:

„Szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket és elfogyhatatlan kincseket a mennyekben, ahol a tolvaj nem fér hozzá, sem a moly meg nem emészti!” (Lk 12,33)

A sarkvidéki hideg szél és a nappal is uralkodó sötétség a kunyhóba kényszerítette az eszkimókat. Fogytán volt már a fókazsír – egyetlen kincsük, ami nemcsak egyetlen ételük volt, de a mécsesben is ez táplálta a derengő fényt. A kunyhóban hosszú csend után a családfő megszólalt: El kell döntetnünk, hogy eszünk vagy inkább világítunk! A súlyos kérdést ismét hosszú hallgatást követte, hiszen a családtagok jól tudták, hogy a fókazsír utolsó maradékairól van szó. Végül több sóhajszerűen halk, de elszánt válasz érkezett a kunyhó mélyéről: Világítunk!
A felejthetetlen történetet Borbély Béla lelkipásztor, a Biblia Szövetség első elnöke hagyta ránk. Szavai azért is szóltak erővel, mert ő maga is a világítást szolgálatát választotta a világ kínálta jóllakás helyett.
Most, amikor A Biblia Szövetség megalakulásának 25. évfordulóját ünnepeljük, egyénekként és közösségként tegyük fel újra a kérdést magunknak: Célunk, a test és a szellem táplálása, az érvényesülés, a jólét és a biztonság keresése – vagy a Jézusban megismert világosság továbbadása? Az igének engedelmes élet fog világítani.

Jézus Krisztusról tesz bizonyságot az apostol: