Élet...A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm az életemet. Add, hogy akaratod szerint élhessem mások javára, magam boldogulására! Ámen
Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.
Zsolt 103,14
Egy küzdelmes élet után elhagyva ezt az anyagvilágot nemcsak porrá leszünk, ahogyan a pap mondja temetéskor, de amikor idejövünk, akkor is porból állunk össze Isten bölcs törvénye szerint. Testünk édesanyánk testéből épült, ahogyan az ő teste is édesanyjáéból, s ha a sok-sok föld porából előálló "élő" nem táplálta volna Éva anyánktól kezdődően őseinket, akkor mi most nem lennénk... Csodálatos az élet, de még csodálatosabb maga az Isten!
Sok mindent megtanul az ember egy emberöltő folyamán, de emberlétünk legizgalmasabb kérdése mindvégig kérdés marad: Miért vagyok? S aztán ebből újabb kérdések fakadnak: Miért éppen most vagyok, miért ott, ahol, s miért kell hogy vége legyen, többnyire akkor, amikor már elég jól "berendezkedtem" erre a földi (itt)tartózkodásra? Az élet többek között azért ennyire szép és izgalmas, mert teli van titkokkal, s ugyan a titkok nagyobb része mindvégig titok marad, de hála Istennek mindegyiket szívünkbe zárhatjuk és hordozhatjuk azokat!
Aki Istenre figyel, az nem Istennel tesz jót, hanem önmagával. Aki elfogadja Istent Mindenható ÚRnak, az nem aláveti magát a Nagyobb Erőnek, hanem belesimul abba, hogy emelődjön Általa. Istent tisztelve, félve és szeretve a felebarátot is respektáljuk, aki azonban "nem tisztel se embert, se Istent" az önmagát sem tudja elfogadni. Márpedig az élet értelme az, hogy növekedjünk, úgy testiekben, mint lelkiekben. Az előbbi még csak-csak megtörténik - szeretünk enni és inni; jóléti világ nagy nyomora(!) -, de a lelki növekedés valahogy elmarad... Elég sokan vannak, akik egy életen át nem válnak felnőtté, s felelősséget hordozni nem tudó, nem akaró (rossz!) gyerekek maradnak halálos ágyukig.
Isten azért Isten, mert mindent tud, mindenre emlékszik. Ha ez rendszeresen eszünkbe jutna, akkor újra és újra rádöbbennénk: életünknek célja van, nem is akármilyen(!) - Istentől rendelt. S ez nemcsak méltóságot jelent - részesei vagyunk/lehetünk Isten világot, az egész Univerzumot átfogó tervének -, de erőt is ad ahhoz, hogy szeretni tudjunk!
Félelmeink...
A mai nap imádsága:
Uram! Erősíts, hogy erősíthessek! Ámen
Lélekben elragadtattam az Úr napján, és hátam mögött hatalmas hangot hallottam, mintha trombitáltak volna, amely ezt mondta:
"Ne félj, én vagyok az első és az utolsó..."
Jel 1,10+18
Nagy erő a feldolgozatlan múlt - képes örömtelenné, keserűvé tenni a jelent... A "most" feladatait az ilyen ember iszonyatos tehernek éli meg, haragban van emiatt emberrel, világgal. Sokan menekülnek ezért a jövőbe. A materialista a holnapi jobblét ígéreteiben álmodozik, a rosszul vallásos pedig a saját vágyait vetíti bele az Istenbe. János apostol látomást lát - igazából csak ő tudja, hogy mit -, aztán legjobb irodalmi tudásával leírja, amit tapasztalt. Mi pedig az idő szalagján majd kétezer évvel később létezők értelmezni próbáljuk... Mindig megdöbbent, amikor kisegyháziak/szekták a pápai csalatkozhatatlanság dogmatikai biztonságtudatát többszörösen meghaladó aroganciával kijelentenek... Közléseiknek keretformái ismerősek: "Ezt mondja az ÚR..." - "Ez így van..." - "Ez így működik... "
Nagy dolog az emberlét "csak kevéssel tett minket kisebbé az ÚRIsten az angyaloknál" - mondja Szentírás -, de nem mi vagyunk a világ "motorja", hanem a JóIsten: "Én vagyok az első és az utolsó"! Ő a keret, a létezés, benne az emberlét garanciája. Nélküle semmi sincs, Benne minden "van".
Aki az Isten nagyságát nem tiszteli, az elkezd félni a kicsiny dolgoktól. Felnagyítva látja a teremtett dolgok szerepét, s félni kezd tőlük. Így bonyolódva bele a maga-barkácsolta világnézetének önellentmondásaiba, s ráncigálja eszelősen bizonyíték gyanánt a bibliai igéket, saját (vélt)igazságainak alátámasztására. Nekik (is) szól: "Ne félj!"...Én vagyok az első és utolsó... Tőlem jön az élet, s hozzám tér vissza. Aki fél, az még nem tudja, hogy a világ sok-sok emberi nyomorúságát messze meghaladó az Isten szeretete, s hogy Isten önmaga jelenlétét ajándékozva mindennapi életünkben el akar juttatni a földi lét múlandóságából az öröklét bizonyosságába. Már maga ez felismerés, megsokszorozza erőnket, s ha ehhez az isteni kegyelem sorsunkraszabott megtapasztalásait is hozzátesszük, szertefoszlanak kételyeink, félelmeink ködét eltünteti Isten szeretetének napsugara....
Halál...
A mai nap imádsága:
Uram! Vedd el bénító gondolataimat, hogy szabad legyek, s tudjak szárnyalva szeretni, ahogyan Te is elvárod tőlem! Ámen
Bizony, bizony, mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet,
nem lát halált soha.
Jn 8,51
Tisztázzuk! Aki Krisztust igéit megtartja, az halált nem lát vagy temetőt? S egyébként is, mi a halál? Egyet nyugodt szívvel kijelenthetünk: Jézus olyan magasra tette a "mércét", hogy nincs emberfia/lánya, aki azt képes lenne átugrani... Mahatma Gandi - aki rendszeresen olvasta a Hegyi Beszédet - mondta egyszer: "Ha egy emberrel is találkoztam volna életemben, aki maradéktalanul a Hegyi Beszéd tanítása szerint élt volna... magam is elgondolkodtam volna, hogy kereszténnyé legyek." Tény, hogy az ún. keresztény kultúra - a sok szépsége ellenére - óriási károkat is okozott: Civilizációkat irtott ki, gyűrt maga alá, emberek millióit üldözött csak azért, mert valamit másképpen gondolt - ugyanarról...
Tehát: Hogy is van ez a halál-kérdés? Hogyan halunk meg - vagy sosem halunk meg? A provokatív kérdés komoly problémát feszeget: Mi a halál? A test szétfoszlása vagy a lélek elsorvadása? Vannak, akik ugyan közöttünk élnek, de erkölcsi hullák, s ha kicsit is számít az, hogy ki hogyan élt ebben a földi életben, akkor nem szívesen találkoznánk a mennyországban - ha egyáltalán oda jutunk - azokkal, akik itt a földi létünkben oly sok keserűséget okoztak nekünk. Nem is gondolnánk, hányan vannak, akik "túlvannak" a halálfélelmen is, s számukra már minden és mindenki közömbös. Jól mondta II. János Pál: "Legnagyobb ellenségünk a 20. században a közömbösség!" Kibillenti valakit a nemtörődömségből olyan óriási feladat, hogy Isten nélkül nem is vagyunk képesek rá...
Aki Jézus szavai szerint él - azaz közösségben van Vele -, az nem lát halált soha. Ahogyan fizikai táplálékot is rendszeresen, naponta többször vesszük magunkhoz, hogy életünket fenntartsuk, ekképp kell Jézus igéjével is táplálkoznunk, hogy fennmaradjon a közösség Vele. Ezen a módon lehetséges megismerni azt az igazságot, amely szabaddá tesz... Igazság és szabadság ? olyan fogalmak, amelyektől ma már mindenki tart, amelyeket senki sem mond ki szívesen, mert nem tudjuk, mit értsünk alatta. Jézus nem fél kimondani: létezik az igazság. Nem sokféle igazság közül az egyik, hanem az egyetlen. Nem valamiféle elméleti értelemben vett igazságra kell azonban gondolnunk. Az igazság (gör. alétheia) ebben az esetben isteni valóságot, életet jelent, amely ? Jézus ígérete szerint ? mindazoké lehet, akik hitben Hozzá fordulnak. S így nem elvont gondolatokat nyerünk Általa, hanem új életet, melyben a halál csak egy szempillantásnyi határkő...
Kegyelem...
A mai nap imádsága:
URam, Istenem! Kegyelmed által ölelj magadhoz, hogy megerősödjem és erősíteni tudjak másokat! Ámen
Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned. Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.
2 Tim 1,6-7
Szeptember van... Tanévkezdés és stressz. Újra - vagy még mindig? Reménykedünk, hogy a kihívások zápora elcsitul, aztán hirtelen sötét felhők jelennek meg életünk egén, s egyik pillanatról a másikra hatalmas vihar kellős közepén, értetlenül állunk. Nem a vihar (próbák) ellen vagyunk, csak hát éppen most kell ennek jönnie?
Mögöttünk egy forró száraz nyár, a majd negyvenfokos melegben igen jól jött volna egy kis eső -, de nem nyíltak meg az ég csatornái, s enyhülést alig találtunk. Van ilyen a hívő életben is, hogy hiányzik a hűsítő, az éltető "kegyelmi eső" - s bár imádkozunk érte, be kell érnünk a hajnali harmattal. Mintha Isten csak azt akarná ezzel mondani: "Vagyok... de úgy vagyok, hogy mindig Veled vagyok, s amikor Te nem is gondolod, én akkor is átölelek kegyelmemmel, mit a harmat a rét minden egyes virágát és fűszálait!" Ahhoz, hogy a kegyelem harmatát észrevegyük, ébernek kell lennünk, korán kellene kelni, gyönyörködni a napfelkeltében, s szépbe bele kellene álmodnunk a mindennapi szépet...
Ezzel ellentétben inkább csak a gondra és a bajra figyelünk, s izgatottan kutatjuk a megoldási lehetőségeket, mintha kizárólagosan ez lenne az élet értelme és célja: mindig mindent bevégezni, pontot tenni a dolgok végére... Még mielőtt a JóIsten életünk végére tényleg egy kettőspontot tenne, illene rádöbbennünk, hogy a kihívások, a napi bajok ellenére is szép az élet! Jó élni ebben a világban, még akkor is, ha a bűn sara bepiszkítja olykor a legszebb pillanatainkat is! Isten maga mondja egész teremtettségére: "Íme, igen jó." A teremtettségben benne van minden: a születés és halál is, de a kettő között ott van számos gyönyörűséges pillanat - a lelkek találkozásakor, barátságban vagy éppen a szerelemben.
A kérdés az, mennyire tudunk hűségesek maradni a "száraz időkben"? Van-e bennünk elég józanság felismerni azt, hogy a növekedéshez, a gyümölcsterméshez szükség van a tikkasztó hőségre és az esőre is? Ha ezt belátjuk, akkor könnyebb elhordozni másokat és könnyebben viseljük el a magunk terheit is. Semmi nem tart örökké: sem az eső, a vihar, sem pedig a elviselhetetlennek tűnő hőség. Istennek gondja van mindenre és mindenkire, éppen ezért bízatat naponta, és ad lehetőséget a Vele való találkozásra, hogy "felgerjedjen" bennünk az erő és a szeretet, s hálában élhessük meg nekünk rendelt időnket...
Megelégedés...
A mai nap imádsága:
Uram! Öntözz szereteteddel, hogy élhessek! Ámen.
Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.
1 Tim 6,6-7
Egyházi körökben szívesen használják a "pietista" kifejezést. A szó a latin "pietas"-ból (jámborság) szóból ered. Jelent azonban ájtatosságot, istenfélést, vallásosságot, igazságot és igazságosságot, ugyanakkor szelídséget, jóságot, kegyességet is értenek alatta... A vallásos területen ismeretlenül mozgó ember keveri vagy nem is tudja, hogy mi a különbség a kegyes és a kegyeskedő között, pedig a különbség hasonló, mint az eskü és az esküdöző között.
Manapság nagyítóval is nehéz találni olyan embert, aki maradéktalanul elégedett lenne! Először is elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, azután a világgal, s többnyire még az Istennel is. Kívánságok között feszül az életünk, s hajszoljuk az igazságot, azaz a magunk igazát. Csak idő kérdése, hogy mikor látjukmeg: a világ nem igazságos, hanem igazságtalan, s bizony az életünk is bővölködik igazságtalanságokban. Ilyenkor persze mindenki a rosszra gondol először vagy a jó kínzó hiányára. Ha valamit birtokolhatunk, akkor azon gondolkodunk, hogy még mit nem szerezhettünk meg, s lám milyen igazságtalan az élet, hogy a másiknak már megvan az, ami nekem még nincs...
A kegyes ember az az emberfajta, aki a kicsiben, a kevésben is meglátja Isten nagy szeretetét, aki meglátja ott is az áldást, ahol más csak elvégzendő terhes feladatok nyomását érzi. A kegyes embernek helyes az önértékelése, hiszen jól tudja, teljesen tisztában van múlandóságával, napjai végességével. Aki nem érzékeli (nem akarja érzékelni) a halál realitását, annak értékítélete is alapvetően más. Az ilyen ember a "most" a fogságában él, s egyik pillanatból a másikba vergődik bele. Az ilyen ember kerüli a mozdulatlanságot, gyűlöli a csendet, s depresszióra hajlamos, ha kimarad valamilyen történésből... Nyomorúságos állapotának oka, hogy számára csak ez a világ létezik - amit persze egyszer mindenkinek itt kell hagynia... és természetesen semmit nem vihetünk ki belőle. Semmit. Egy szalmaszálat se... egy csepp izzadságcseppet sem, abszolút semmit! MIndaz, ami számunkra nagyon fontos volt, azt itt hagyjuk. A tárgyak, amiket örömmel simogattunk, a lehetőségeket, amik körbevettek minket, azokat mind itthagyjuk a következő generációknak. Mit hagyunk itt nekik örökségül? Az atombombák sugárzását? A szeméthegyek millióit? A megmérgezett világot?
S mit hagyunk itt a szeretteinknek? Csak örökölhető tárgyakat vagy olyan emlékeket is, melyekből évekig vagy évtizedekig élhetnek? Az istenes, a kegyes ember törekszik arra, hogy a láthatatlan világ tapasztalható valóságának ismeretét is áthagyományozza a következő generációra. Ennél szebb örökséget senki nem kívánhat magának. Ez az ugyanis, ami egyedül teljessé teheti a beteljesületlen kívánságokkal teli életet, ez az, ami megelégedést kelt a lelkünkben, ez az egyetelen "nyereség", amit nemcsak ebben a világban, de odaát is "elkönyvelnek".
Szabadságért...
A mai nap imádsága:
Uram! Add nekem a szeretet szabadságánák ízét. Segítsd meg a jószándékú embereket mindenütt a világon. Adj bátorságot mindenkinek, hogy Benned bízva éljük életünket! Ámen.
"Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók, azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor." Jn 10,16
Tanítható-e a jószándék? - a gyakorlat teteti fel velünk a kérdést. Gyakran tapasztaljuk mások irígységét, kárörömét nemkülönben fölényeskedését vagy " jóakarónk" "szívből jövő" jókívánságát, ami éppen az ellenkező üzenetet hordozza, mint ahogyan azt nyelvtanilag értelmezhetnénk. Megtanulható-e a természetes odafigyelés a másikra? A készség A befogadásra: "amit most mondasz, az fontos nekem" Vagy ábránd csupán mindez?
Jézus szerint a jószándék nem az akarás kérdése, hanem életforma: az Atyaisten erőterében való létezés. Ha ott éljük életünk minden pillanatát (azaz tudatában vagyunk, hogy Ő bennünk, közöttünk misztikusan Jelenvaló), akkor csak azt tudjuk tenni, amit szeretnénk, hogy mások is velünk cselekedjenek.
Sokan nem értik, hogy miért érzik jól magukat a keresztények, amikor lemondanak valamiről vagy áldozatot hoznak valamiért. Ha valamit meg kell tenni, az nem adhat örömöt, hiszen benne van a "muszáj" keserű íze... Nemcsak arról van szó, hogy jót tenni, jó dolog, hanem sokkal inkább arról, hogy ha nem tennék meg azt, amit a szívük diktál, akkor lenne örömtelen az életük. A ma embere az örömöket hajszolja. Élevezeti társadalomról beszélhetünk. Az egyén a közösség fölé nőtt: kisközösségben, nagyközösségben egyaránt. Jézus tanítása az egyetlen menekülési utat kínálja... Vajon meghallják?... meghalljuk?
