A mások bűneit megbocsátani gyönyörűség, mert alkalmat ad megtapasztalni, hogy milyen örömet szerez Istennek a mi vétkünk megbocsátása.


Akik Jézust, mint királyt akarják szolgálni, kell hogy az alázatosság szerény ruháját viseljék, nem pedig a fennhéjázó önteltség skarlát díszét. (Spurgeon)



„Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,10)

Nem az ige van „fordítva bekötve”, a világ áll a feje tetején. A világ szabályai és szokásjoga alapján nem jövünk rá az élet igazi titkára – amelyről Pál itt beszél. Amikor erős vagyok, magamra hagyatkozom, és mindent én akarok tenni, megoldani. A siker vagy csak rövid távú, vagy egyáltalán kétséges. Amikor erőtlen vagyok, akkor tudok ráhagyatkozni az erős Istenre. Az ő erejével az én életemben is megváltoznak az erőviszonyok…
(Dr. Hafenscher Károly [ifj.])



Az Úr legyen előtted, hogy jó utat mutasson neked.
Az Úr legyen melletted, hogy karjaiba zárjon és megvédjen a veszedelmektől.
Az Úr legyen mögötted, hogy oltalmazzon a gonosz cselekvéstől.
Az Úr legyen alattad, hogy felfogjon, ha elesel.
Az Úr legyen tebenned, hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy.
Az Úr legyen körülötted, hogy megvédjen, ha rád rontanak.
Az Úr legyen fölötted, hogy megáldjon.
Így áldjon meg téged a jóságos Isten, ma, holnap és mindenkor.




„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben - mondta -, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Azt mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mer ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.”
Lukács evangéliuma 15,11-32


AZ EGYÜTTÉRZŐ ATYA

„Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta […] Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
[…] az apja kijött és kérlelte […] Azt mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mer ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.”

Az atya szíve a végtelen vágytól ég, hogy hazavihesse gyermekeit. Az apa mindkét fiát szívébe zárja, azt szeretné, hogy megtapasztalják: ugyanabban az otthonba tartoznak. Felkínálja a szabadságot: elutasíthatják ezt a szeretetet vagy elfogadhatják. Atyaként azt akarja, hogy gyermekei szabadok legyenek, szabadon szerethessenek. Ez a szabadság magában foglalja annak a lehetőségét is, hogy elhagyják otthonukat, egy „idegen országba” távozzanak, és mindent elveszítsenek. Az Atya szíve ismeri mindazt a fájdalmat, mely egy ilyen választásból következik, de szeretete lehetetlenné teszi, hogy ezt megakadályozza. Az isteni szeretetnek pontosan ez a végtelensége az, ami az isteni szenvedés forrása. Arról a mély, belső helyről, ahol a szeretet minden emberi fájdalmat átölel, az Atya kinyújtja kezét gyermekei felé.
Az Atya kinyújtja kezét felém. Nem én választottam Istent, hanem először Isten választott engem. A kérdés tehát nem az, „Hogyan találjam meg Istent?”, hanem „Hogyan hagyjam, hogy Isten megtaláljon engem?”. És nem azt kell kérdeznem, „Hogyan szeressem Istent?”, hanem azt, „Hogyan engedjem, hogy szeressen?”. Lehet furcsán hangzik, de Isten legalább annyira - ha nem jobban - szeretne megtalálni engem, mint én őt. Igen, Istennek ugyanannyira szüksége van rám, mint nekem rá.
Amikor Isten szemén keresztül nézem elveszett lényemet, és meglátom hazatérésem felett érzett örömét, akkor életem gyötrelmei enyhülnek és bizalmam megerősödik. De egyáltalán elhiszem, hogy Isten valóban arra vágyik, hogy velem legyen? A lelki küzdelmem középpontjában gyakran ez áll: küzdelem saját magam visszautasítása, megvetése és utálata ellen. - Önmagam leértékelését sokáig valamiféle erénynek tartottam. Olyan sokat óvtak a büszkeségtől és a hiúságtól, hogy arra jutottam, jó, ha lebecsülöm magam. De mostanra felismertem, hogy az igazi bűn megtagadni Isten irántam érzett eredendő szeretetét, és nem venni tudomást eredendő jóságomról. Mert ha nem tartok igényt erre az eredendő szeretetre és jóságra, akkor elvesztem a kapcsolatot valódi önmagammal.

Isten örvendezik. Nem azért, mert a világ bajai megoldódtak; nem azért, mert minden emberi fájdalom és szenvedés megszűnt, s nem is azért, mert több ezer ember megtért. Nem, Isten azért örül, mert egyik gyermeke, ki elveszett, megkerült.
Ez engem arra szólít, hogy adjam át magam ennek az örömnek. Rejtett öröm ez… Nem kell addig várnom, amíg minden jóra fordul, hanem megünnepelhetek minden kis jelet, ami a mennyek országára utal - ami már nincs messze. Mindez megkívánja, hogy a fényt válasszam akkor is, ha megijeszt a nagy sötétség, hogy az életet válasszam akkor is, mikor jól láthatók a halál erői, és hogy az igazságot válasszam akkor is, amikor hazugság vesz körül.
Olyan sok visszautasítás, fájdalom és sérülés van közöttünk, de ha egyszer azt választjuk, hogy elfogadjuk a szenvedés mögött rejtőző örömöt, az élet ünneppé változik. Isten szeretete erősebb a halálnál, és ő ad nekünk erőt ahhoz, hogy ebben a világban éljünk, miközben már az öröm országába tartozunk. Ez a szentek örömének titka.
Akik megismerték Isten örömét, azok nem tagadják a sötétség létezését, de azt választják, hogy nem élnek benne. Meggyőződésük, hogy a sötétségben világító fényben jobban lehet bízni, mint magában a sötétségben, és hogy kicsinyke kis fény sok sötétséget elűzhet.

Elhívattunk, hogy ugyanazzal az önzetlen, nyílt szeretettel szeressük egymást, mint ahogyan az apa teszi. A tékozló fiú apja nem saját magával van elfoglalva. Hosszú, szenvedéssel teli élete során kihalt belőle a vágy, hogy ellenőrzése alatt tartsa a dolgokat. Csak gyermekeivel törődik, teljes egészében nekik akarja szentelni magát, és mindenét nekik adná.
Van egy meghívás a hazatérésre való meghíváson túl. Ez a meghívás arra szól, hogy az atyává váljak, aki szeretettel fogadja a hazatérőket. Bár én vagyok mindkét fiú, nem az a feladatom, hogy fiú maradjak, hanem hogy atyává váljak.
Valahogy jólesik azt mondani: Ezek a fiúk olyanok, mint én. Azt az érzést kelti, hogy megértenek engem. De milyen érzés azt mondani: „Az apa olyan, mint én”? Akarok olyan lenni, mint az apa? Akarok-e egyszerre lenni az is, akinek megbocsátanak, és az is, aki megbocsát? Nemcsak az, akit szeretettel fogadnak, amikor hazatér, hanem az is, aki fogad? Nemcsak az, akivel együtt éreznek, hanem az is, aki együtt érez?
Az Atyához való visszatérés végső soron Atyává válást jelent. Nem maradhatok örökké gyermek, nem hozhatom fel állandóan Atyámat mentségként az életemre.

Három út van, mely az igazán együttérző atyasághoz vezet: a gyász, a megbocsátás és a nagylelkűség.
A gyász arra kér, hagyjam, hogy a világ bűnei - beleérve a sajátomat is - átszúrják a szívemet, megríkassanak, és sok-sok könnyet ontsak értük. Sok könny nélkül nincs együttérzés. Ha ezek a könnyek nem tudnak a szememből folyni, akkor legalább a szívemből kell feltörniük.
Ez a gyászolás ima. A gyász annak a szívnek az útja, mely látja a világ bűnét, és tudja magáról, hogy ő a szabadság szomorú ára, mely nélkül a szeretet nem virágozhat. Ez a gyász nemcsak azért olyan mély, mert az emberi bűn olyan hatalmas, hanem azért is - s még inkább azért -, mert az isteni szeretet olyan végtelen. Megszámlálhatatlan könnyet kell hullatnom és ezáltal felkészülnöm bensőmben arra, hogy mindenkit fogadjak, akármilyen utat is járt be.

A második út a megbocsátás. A szüntelen megbocsátáson keresztül válhatunk hasonlatossá az Atyához. Isten megbocsátása feltétel nélküli, a szív, melyből jön, nem követel magának semmit, teljesen híján van minden önös érdeknek.
Ezt az isteni megbocsátást kell gyakorolnom mindennapi életem során. Mindez megköveteli tőlem, hogy túllépjek sebzett szívem fájdalmán, mely úgy érzi, bántották, és amely ura akar maradni a helyzetnek, és feltételeket szab annak, aki bocsánatot kér tőlem. A gyász lehetővé teszi, hogy felismerjem azt a végtelen szenvedést, mely az emberek elveszettségéből ered. Igazi szolidaritásra nyitja meg a szívem embertársaim iránt, kiket így újra szívembe fogadhatok.

Az Atyához való hasonlatossághoz vezető harmadik út a nagylelkűség. Semmi sincs, amit az apa magának tartana meg. Mindenét, még önmagát is, odaadja fiainak.
Hogy olyanná váljak, mint az Atya, olyan bőkezűnek kell lennem, mint ő. Éppen úgy, ahogyan az Atya odaadja gyermekeinek önmagát, úgy kell nekem is odaadnom önmagamat testvéreimnek.

Ahhoz, hogy magaménak vallhassam a lelki atyaságot, hagynom kell, hogy a lázadó fiatalabb fiú és a haragos idősebb fiú elfogadja szívemben azt a feltétlen, megbocsátó szeretetet, melyet az Atya kínál nekem, s hogy ott meghalljam a hívást, hogy én magam legyek az otthon, hasonlóan Atyámhoz. Ekkor a bennem élő mindkét fiú, fokozatosan együttérző atyává változhat.

Egy hazatalálás története


Egy nemzet nagysága azzal mérhető, ahogyan az állataival bánik. (Mahatma Gandhi)


Ha ámulva bámulod a csillagos eget, jusson eszedbe egy szép gondolat: Aki megalkotott csillag-ezreket, Fiával üzente: fiává fogad.


Ha két ember egyazon véleményen van, a sárga földet is arannyá változtathatják. (kínai közmondás)


Három ember meghal, és felmennek a Mennybe. Be is akarnak menni, de a kapuban egy ember megállította őket.
- Ki vagy te? - kérdezi a kapuban álló az első embert.
- Én egy híres evangélista vagyok, sok könyvet írtam, még televíziós szolgálatom is volt, és általam sok millió ember ismerte meg az Úr Jézust.
- Na, ez mind szép és jó, de mondd csak, ismered az Úr Jézust?
- Persze hogy ismerem, hiszen mint már mondtam, én egy híres evangélista vagyok!

- Na és te kivagy? - kérdezte a második embertől.
- Én híres lelkipásztor vagyok, egész megagyülekezeteket pásztoroltam a Földön, az istentiszteleteinket is sok millió ember nézte különféle televíziós csatornákon.
- Na, ez valóban csodálatos! De mondd csak, ismered az Úr Jézust?
- Persze, hogy ismerem, hiszen én híres lelkipásztor vagyok!

- Na és te ki vagy? - kérdezte a harmadik embert.
- Amint azt magad is látod, én egy egyszerű öreg ember vagyok. Az életem gyorsan elmúlt, és ez idő alatt nem is tudtam semmi maradandót alkotni. Nem lettem híres prédikátor, sem gazdag, hanem egy kis házikóban éltem hosszú éveken át. Sokat imádkoztam, és azon igyekeztem, hogy hűséges maradhassak az én Istenemhez.
- Na és ismered az Úr Jézust?
- Igen, Uram, ismerlek Téged.

Tanulság? Nem elég beszélni Jézusról, ismerni is szükséges őt!



„Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.” (Zsolt 22,3)

Szeretném, ha meghallanál, ha figyelnél rám. Sok olyan megpróbáltatás jutott osztályrészemül, amellyel nem bírok megküzdeni saját erőmből. Szeretnék igazi csendességet, amelyet csak te adhatsz meg nekem könnyek és fájdalmak, de nevetés és öröm közepette is. Adj igazi elcsendesedést, hogy érezzem irgalmadat és kegyelmedet!
(Beke Mátyás)


Keveset tégy, de azt jól.

Assisi Szent Ferenc


„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” (1Tim 2,5)

Üdvösség és igazság nincsen Isten nélkül. Az út Istenhez azonban nem volt mindig oly egyszerű. A Szentek Szentjébe vagy a mennybe, Isten dicsőséges színe elé hogyan is járulhatott volna élő, „hétköznapi” ember?! Számunkra természetes az a bensőséges kapcsolat, amely Jézus által lehetséges az Atyához. Mindig és mindennel megkereshetjük őt. S még ennél több is történt. Közbenjárónk nem „csak” kapcsolat, összeköttetés: ő szót emel értünk, a mi védelmünkben, minket, jóságára méltatlanokat mentő szeretetével képvisel Istennél, kiáll helyettünk, büntetésünket elhordozza.
(Kőháti Dóra)



Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket, nagy szeretettel.



„Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” (Róm 12,21)

Sorsdöntő küzdelem részese vagyok. Az ellenfél nem a másik ember, nem a sorsom, nem a környezetem, hanem a többnyire belülről támadó „rossz”, mely „rám vágyódik” (1Móz 4,7), és azt akarja elhitetni velem, hogy ebből nekem csak előnyöm származik. A sérelmet elégtétellel, a bántást bosszúval rendezheted – súgja hamis hangján. Pál ezzel szemben hittel vallja: a rossznak véget vetni csakis a jó fegyverével lehet.
(Smidéliusz András)


Sok ateista szeretne hívő lenni, de egyetlen hívő sem szeretne ateista lenni.



Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.
Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást.
Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk. Abból tudjuk, hogy benne élünk, ő meg bennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk.
Szent János I. levele 4.7-13

Szerző: Andre Lowoa  2017.08.11. 04:59