Böjt...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy mindenben Te legyél számomra az első, s életem ritmusát ne az anyag, hanem a Te Szentlelked diktálja! Ámen
Jézus ezt mondta nekik: "Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek."
1 Tim 6,20-21
Soha ennyi fogyókúrás csodarecept nem keringett a köztudatban, mint manapság és soha nem volt ennyi "erős" testalkatú ember - legalábbis a jóléti világban. A túlsúlyosságot kövérségnek, dagadtságnak mondani főbenjáró bűn - politikailag inkorrekt(!) - sőt, vannak országok, ahol tiltólistára vették az elhízottságot egyértelműen jelző szavakat, mondván, hogy azok kirekesztőek. Annyi bizonyos, hogy nemcsak a társadalom idősebbjei "enyhén molettek", de a gyerekek között is riasztóan sok a kórosan elhízott. Magyarázatok persze vannak: egészségtelen élelmiszerek, mozgásszegény élet, de ezeket hiába ismerjük, ettől még a probléma "csak úgy magától" nem oldódik meg.
Amióta világ a világ, azóta a böjt mindig is vallásos cselekedet volt. Az egyházi esztendőnk még ma is magába foglalja a böjti időszakot... hogy ténylegesen hányan tartják az ősi vallásos szokást - arról nincs statisztika, de gyaníthatóan kevesen. (Német dokumentumfilm szerint a böjti időszakban is gyakorlatilag ugyanannyi hús fogy el a boltokban, mint egy átlag hétköznapon!) Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy a vallásos életből kikopott böjtnek mekkora divatja van: újságok, honlapok százezrei tanácsolják a hatékony "kalóriaharc" mikéntjét, de a vége többnyire ugyanaz, s a böjtölő elbukik. A böjtnek a lényeg ugyanis nem a test, hanem a lélek, a böjt központja nem az "ÉN", hanem az Isten. Aki Istent kihagyja, az a lényeget hagyja ki, s a lélekemelő böjt helyett a kínok poklát éli át.
Jézus nem a böjtre teszi a hangsúlyt, hanem az istenes életre. Ez pedig nem kínlódás, hanem öröm. Öröm a testnek, s öröm a léleknek! Minden nap, hiszen Isten velünk van (Emmanuél!) a világ végezetéig. A felszabadult öröm, ami a lét öröme, az Istenre hagyatkozás békessége a vallásos élet lényege. Ezt sokan összekeverik az élménykereszténységgel, ahol a fogyasztói társadalomhoz hasonlóan már megint az "Én" a legfontosabb...
A Mester világos útmutatást ad: "Keressétek először Isten országát!" A többi az ráadás. Aki megnyugszik Istenben, megtalálja önmaga helyét, feladatát, küldetését, az nem fog örömöt adó pótszerekhez nyúlni, s nem eszi betegre magát, annak életében minden helyére kerül - még a testsúlya is. Addig azonban, amíg nem Isten, hanem a has az első, eladdig csak a törvényeskedés zsákutcájába
Jézus ezt mondta nekik: "Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek."
1 Tim 6,20-21
Soha ennyi fogyókúrás csodarecept nem keringett a köztudatban, mint manapság és soha nem volt ennyi "erős" testalkatú ember - legalábbis a jóléti világban. A túlsúlyosságot kövérségnek, dagadtságnak mondani főbenjáró bűn - politikailag inkorrekt(!) - sőt, vannak országok, ahol tiltólistára vették az elhízottságot egyértelműen jelző szavakat, mondván, hogy azok kirekesztőek. Annyi bizonyos, hogy nemcsak a társadalom idősebbjei "enyhén molettek", de a gyerekek között is riasztóan sok a kórosan elhízott. Magyarázatok persze vannak: egészségtelen élelmiszerek, mozgásszegény élet, de ezeket hiába ismerjük, ettől még a probléma "csak úgy magától" nem oldódik meg.
Amióta világ a világ, azóta a böjt mindig is vallásos cselekedet volt. Az egyházi esztendőnk még ma is magába foglalja a böjti időszakot... hogy ténylegesen hányan tartják az ősi vallásos szokást - arról nincs statisztika, de gyaníthatóan kevesen. (Német dokumentumfilm szerint a böjti időszakban is gyakorlatilag ugyanannyi hús fogy el a boltokban, mint egy átlag hétköznapon!) Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy a vallásos életből kikopott böjtnek mekkora divatja van: újságok, honlapok százezrei tanácsolják a hatékony "kalóriaharc" mikéntjét, de a vége többnyire ugyanaz, s a böjtölő elbukik. A böjtnek a lényeg ugyanis nem a test, hanem a lélek, a böjt központja nem az "ÉN", hanem az Isten. Aki Istent kihagyja, az a lényeget hagyja ki, s a lélekemelő böjt helyett a kínok poklát éli át.
Jézus nem a böjtre teszi a hangsúlyt, hanem az istenes életre. Ez pedig nem kínlódás, hanem öröm. Öröm a testnek, s öröm a léleknek! Minden nap, hiszen Isten velünk van (Emmanuél!) a világ végezetéig. A felszabadult öröm, ami a lét öröme, az Istenre hagyatkozás békessége a vallásos élet lényege. Ezt sokan összekeverik az élménykereszténységgel, ahol a fogyasztói társadalomhoz hasonlóan már megint az "Én" a legfontosabb...
A Mester világos útmutatást ad: "Keressétek először Isten országát!" A többi az ráadás. Aki megnyugszik Istenben, megtalálja önmaga helyét, feladatát, küldetését, az nem fog örömöt adó pótszerekhez nyúlni, s nem eszi betegre magát, annak életében minden helyére kerül - még a testsúlya is. Addig azonban, amíg nem Isten, hanem a has az első, eladdig csak a törvényeskedés zsákutcájába
Élet értelme...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy tudjam mi a fontos, s mi az, ami nem az! Add, hogy meghalljam hívó szavad, s tudjak igent mondani hívásodra! Ámen
Egy másik tanítvány pedig ezt mondta neki: "Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat." De Jézus így szólt hozzá: "Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!"
Mt 8,21-22
Kemény szavak... A Mester kijelentései olykor radikálisnak tűnnek, sokan ezért ma nem is hallgatják, s követik Őt! Ha valahol, hát akkor a sírgödör közelében 'kijózanodnak' az emberek: képesek félretenni epeforraló sérelmeket, s hajlandóak legalább részben kooperálni a közeli hozzátartozóval, akitől évtizedek óta elhatárolódtak. A temetés a szociális interakciónak az a fajtája, ahol az emberek többnyire úgy adják magukat, ahogyan 'vannak' -, persze ilyenkor is vannak, akik érzelmeiket félretéve 'megjátsszák' magukat. Mindenesetre a temetés a végső búcsú helye, saját, véges sorsunkkal való szembenézés különleges alkalma is...
S a Mester most ettől fosztaná meg tanítványát? Egy olyan embert, aki félretéve saját dolgait - ezzel nem kis áldozatot hozva - hűségesen követi a názáreti vándorprédikátort? Nemde az lenne a legkevesebb, hogy Jézus megértő lenne tanítványához, s osztozna barátja (Jézus tanítványait barátainak mondja) veszteség miatti fájdalmában? Jézus mégsem ezt teszi. Ezt a nem mindennapi helyzetet felhasználja arra, hogy transzparense legyen az üzenetnek: a halálnál fontosabbról van most szó - az Életről!
Sokan a halál vonzásában döbbennek rá először arra, hogy a létnél több is van: a megismerő Élet. A halál tragikumában válik nyilvánvalóvá, hogy nemcsak egyszer születtünk és egyszer halunk, de egyszer is élünk! Sokan ringatják magukat az újra-, és újraszületés szépséges illúziójába -, de mi van akkor, ha a megtestesült életünk mégsem csak egy stáció a szenvedések karmikus láncolatában - ahogyan vélik a lélekvándorlástant elfogadók -, hanem az élet bizony egyszeri, s megismételhetetlen? Akkor ez azt jelenti, ha abban az egyben nem szerettünk, s abban az egyben nem kerestük a Teremtőnket, akkor azt az egyet rontottuk el...
A Mester az élet mindennél feljebb álló értékéről beszél tanítványainak, s ebben a nagyszerű Életben benn van az örök élet is, létünk folytatása - reménységünk szerint, Mennyei Atyánk színről-színre látásával egyetemben. Akik nem keresik az Élet Istenét, azok ugyan élnek, de Isten számára mégis halottak. Ez nem végleges ítélet, hanem figyelmeztetés mindenkinek, hogy amíg csak lehetséges, amíg idejük van döntsenek Isten, s Jézus követése mellett...
A mai nap imádsága:
Uram! Te látod, mennyire szeretném, ha másképpen telnének napjaim... Időt adsz nekem, s vele együtt lehetőségeket is, s valahogyan mindig elügyetlenkedem dolgaim, nem bizonyulok jó sáfárnak. Elszáll az időm, szertefoszlanak lehetőségeim, s csak a szomorúság marad bennem, hogy már megint nem sikerültek úgy a terveim, ahogyan szerettem volna. Istenem, adj nekem hordozó közösséget, adj nekem megértő társa(ka)t is, hogy napjaim ne csak múljanak, de kedvemre, s kedvedre teljenek is! Ámen
Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.
Ef 5,15-16
A 18-19. században - az óraművek tökéletesítése révén - egyre több templomtoronyra óra került. A gyakorlati hasznán túl - az okos szerkezet végre mutatta a pontos időt az adott közösségnek -, szimbólikus jelentéssel is bírt: az idő Istené. Ami akkor hasznosnak, s igen előnyösnek mutatkozott, mert segítette az idő jobb kihasználását, mára inkább átokká vált, mintsem áldássá! Modern társadalmunk alapja, lételeme az időhöz kötöttség. Különösen is tettenérhető ez a (nagy)városi életben, s most ne csak az üzletek nyitására vagy a tömegközlekedés többé-kevésbbé pontosan járó buszaira, villamosaira gondoljunk. A sokak számára áhított pezsgő/pörgő urbánus élet csak az elején tűnik vonzónak, később több benne az üröm, mint az öröm. Mivel a nap egységesen mindenkinek a számára (csak) 24 órából áll - s milyen jó, hogy az ÚRIsten ezt így teremtette meg! - ezért szép lassan, de feltartóztathatatlanul, szinte mindenkit elkezdenek nyomasztani azok az átkos határidők, s ugye nem kell külön ecsetelni - talán némi saját tapasztalásunk is van ebben -, mi történik akkor, ha valakinek elvész az előjegyzési naptára, esetleg nem találja az azt kiváltó okostelefonját... Bizony az ilyen helyzetek nemegyszer kisebbfajta pánikrohamot válthatnak ki.
Isten az időt áldásként adta, mégis átokká tettük. Ennek igen egyszerű oka van: istent csináltunk az időből! Elhittük, hogy az idő, nempedig az Isten határozza meg egész életünket. Úgy gondoltuk, ha urai leszünk az időnek, akkor urai leszünk az életünknek is. Bármennyire is szerettük volna - nem ez történt. Nem mi váltunk az idő birtokosaivá, nem nekünk van hatalmunk az idő felett, hanem mi lettünk az idő készséges (rab)szolgái!
Azt gondolnánk, az idő elsősorban azért gonosz, mert kevés van belőle, s az is oly gyorsan lepereg, minden egyes másodpercével közelebb hozva életünk végét. Márpedig az idő gonoszsága nem a rövidségében, s az elkerülhetetlen szomorú végességében rejlik, hanem abban, ha úgy múlik, hogy nem telik, azaz nem juttat el a teljességre! Mivel az időt mindenki másképpen éli meg, s mindenkinek a saját születésével kezdődik, s a saját halálával ér véget, ezért nincs rá generális megoldás, mindenkinek saját magában, saját magával, kell "lerendeznie" a kapott évek számából fakadó esetleges problémáit... Nos, ilyenkor "lép be" a folyamatba meglehetősen komoly (élet-halál-fontos!) tényezőnként a JóIsten, ilyenkor vesszük Őt igazán komolyan, s kezdjük lassan felfogni, miért is olyan fontos a hit teremtményi létünkben, az Istenbe vetett reménységünk, s miért kellene véges életünkben sok hiábavaóság helyett, inkább a szeretet útját választanunk...
Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.
Ef 5,15-16
A 18-19. században - az óraművek tökéletesítése révén - egyre több templomtoronyra óra került. A gyakorlati hasznán túl - az okos szerkezet végre mutatta a pontos időt az adott közösségnek -, szimbólikus jelentéssel is bírt: az idő Istené. Ami akkor hasznosnak, s igen előnyösnek mutatkozott, mert segítette az idő jobb kihasználását, mára inkább átokká vált, mintsem áldássá! Modern társadalmunk alapja, lételeme az időhöz kötöttség. Különösen is tettenérhető ez a (nagy)városi életben, s most ne csak az üzletek nyitására vagy a tömegközlekedés többé-kevésbbé pontosan járó buszaira, villamosaira gondoljunk. A sokak számára áhított pezsgő/pörgő urbánus élet csak az elején tűnik vonzónak, később több benne az üröm, mint az öröm. Mivel a nap egységesen mindenkinek a számára (csak) 24 órából áll - s milyen jó, hogy az ÚRIsten ezt így teremtette meg! - ezért szép lassan, de feltartóztathatatlanul, szinte mindenkit elkezdenek nyomasztani azok az átkos határidők, s ugye nem kell külön ecsetelni - talán némi saját tapasztalásunk is van ebben -, mi történik akkor, ha valakinek elvész az előjegyzési naptára, esetleg nem találja az azt kiváltó okostelefonját... Bizony az ilyen helyzetek nemegyszer kisebbfajta pánikrohamot válthatnak ki.
Isten az időt áldásként adta, mégis átokká tettük. Ennek igen egyszerű oka van: istent csináltunk az időből! Elhittük, hogy az idő, nempedig az Isten határozza meg egész életünket. Úgy gondoltuk, ha urai leszünk az időnek, akkor urai leszünk az életünknek is. Bármennyire is szerettük volna - nem ez történt. Nem mi váltunk az idő birtokosaivá, nem nekünk van hatalmunk az idő felett, hanem mi lettünk az idő készséges (rab)szolgái!
Azt gondolnánk, az idő elsősorban azért gonosz, mert kevés van belőle, s az is oly gyorsan lepereg, minden egyes másodpercével közelebb hozva életünk végét. Márpedig az idő gonoszsága nem a rövidségében, s az elkerülhetetlen szomorú végességében rejlik, hanem abban, ha úgy múlik, hogy nem telik, azaz nem juttat el a teljességre! Mivel az időt mindenki másképpen éli meg, s mindenkinek a saját születésével kezdődik, s a saját halálával ér véget, ezért nincs rá generális megoldás, mindenkinek saját magában, saját magával, kell "lerendeznie" a kapott évek számából fakadó esetleges problémáit... Nos, ilyenkor "lép be" a folyamatba meglehetősen komoly (élet-halál-fontos!) tényezőnként a JóIsten, ilyenkor vesszük Őt igazán komolyan, s kezdjük lassan felfogni, miért is olyan fontos a hit teremtményi létünkben, az Istenbe vetett reménységünk, s miért kellene véges életünkben sok hiábavaóság helyett, inkább a szeretet útját választanunk...
Időtlenség...
A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy napjaimat mindig a Te kezedből vegyem! Ámen
Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.
Efezus 5,15
A felismerés, hogy időnk véges, akkor válik nyilvánvalóvá, ha találkozunk a halállal vagy annak előízével a szenvedéssel. Korunk fonáksága, hogy mindkettő tabu-témává vált. Talán azért is, mert a huszadik században különösen is sokat tapasztalt az ember mindkettőből. Az idő végességének szorítását gyakran érezzük, mentségül használva mondjuk: "Nem volt rá időm!". Ami a másik ember előtt érvnek hiszünk, az Isten előtt nem az. Az idő ugyanis nem a mienk, hanem Istentől kaptuk. Talentumként, azaz lehetőségként, s a tálentumokról - erre tanít Jézus példázata is - számot kell adni. Az idő "gonoszsága" tehát abban rejlik, hogy ha akarjuk, ha nem, a homokszemek peregnek... Csak bizonyos mennyiségű élmények, történések után fogjuk fel, hogy mennyi is az, ami már mögöttünk van, s mennyi lehet az, ami még előttünk.
Pál bölcs életvitelre szólít fel, melynek alapja az Istenfélelem, felépítménye az Isten szeretete, s koronája a Krisztus kegyelme. Az idő múlásától igazából az retten meg, aki nem tudja elfogadni, hogy az idő Ura az Isten. Aki bizalmát - bölcsen - Istenbe veti, az esendősége ellenére kihasználja az időt, arra, amire kell: dicséri Istenét, szóval és tettel, s igyekszik, hogy hitének bizonyságtevő alkalmait el ne mulassza.
Az idő - ahogyan a szenvedés és a halál is - az Isten Titokzatosságának része. Teljességgel megérteni csak "odaát" fogjuk, ha már minden nekünk rendelt másodpercünk elfogyott. Eladdig egyet tehetünk: szívünkben forgatjuk a titkot napról napra, hogy erőt merítsünk küldetésünk betöltésére.
Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.
Efezus 5,15
A felismerés, hogy időnk véges, akkor válik nyilvánvalóvá, ha találkozunk a halállal vagy annak előízével a szenvedéssel. Korunk fonáksága, hogy mindkettő tabu-témává vált. Talán azért is, mert a huszadik században különösen is sokat tapasztalt az ember mindkettőből. Az idő végességének szorítását gyakran érezzük, mentségül használva mondjuk: "Nem volt rá időm!". Ami a másik ember előtt érvnek hiszünk, az Isten előtt nem az. Az idő ugyanis nem a mienk, hanem Istentől kaptuk. Talentumként, azaz lehetőségként, s a tálentumokról - erre tanít Jézus példázata is - számot kell adni. Az idő "gonoszsága" tehát abban rejlik, hogy ha akarjuk, ha nem, a homokszemek peregnek... Csak bizonyos mennyiségű élmények, történések után fogjuk fel, hogy mennyi is az, ami már mögöttünk van, s mennyi lehet az, ami még előttünk.
Pál bölcs életvitelre szólít fel, melynek alapja az Istenfélelem, felépítménye az Isten szeretete, s koronája a Krisztus kegyelme. Az idő múlásától igazából az retten meg, aki nem tudja elfogadni, hogy az idő Ura az Isten. Aki bizalmát - bölcsen - Istenbe veti, az esendősége ellenére kihasználja az időt, arra, amire kell: dicséri Istenét, szóval és tettel, s igyekszik, hogy hitének bizonyságtevő alkalmait el ne mulassza.
Az idő - ahogyan a szenvedés és a halál is - az Isten Titokzatosságának része. Teljességgel megérteni csak "odaát" fogjuk, ha már minden nekünk rendelt másodpercünk elfogyott. Eladdig egyet tehetünk: szívünkben forgatjuk a titkot napról napra, hogy erőt merítsünk küldetésünk betöltésére.
A mai nap imádsága:
Uram! Adj, hogy adhassak én is!
Ámen.
Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!
Mt 25,20-21
Akár súlymértékként, akár pénzértékként vesszük a talentumot - mindkét esetben óriási vagyont jelent, hiszen 35 kg ezüst vagy arany ára nem elhanyagolható mennyiség. Hogyan mondhatja tehát a példázatbeli úr: " Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál..."? Erre csak egy válasz lehetséges: ez a földi sok, az Isten világának kincseihez képest igen kevés...
A Mester példázatainak eme gyöngyszeme hallatán bizonyára mindannyian elgondolkodunk "talentumaink" felől: Hogyan is állunk velük? Mire használtuk kapott képességeinket? Megdupláztuk-e lehetőségeinket, amiket elénkbe adott a Gondviselés Istene vagy sem? Bizonyára van mi miatt sopánkodnunk... mert nem voltunk eléggé hűségesek azon, amink volt, pontosabban: amit kölcsönbe kaptunk! A példázat ugyanis az életünkről szól. Arról a csodáról, amit nem csodaként veszünk. Természetesnek vesszük, hogy vagyunk, hogy élünk ebben a világban, okként pedig meghatározzuk: az anyag (a csillagpor) mindig is ember akart lenni, hát kifejlődött azzá. (Nyilvánvaló, hogy ezt a kitalációt azoknak szajkózzák, akiket ebben a szellemi kiskorúságban kívánnak tartani.) Aki tudja, hogy létezik a mindent összetartó Erő, az aszerint él minőségi életet, aki pedig nem tudja, hogy a világnak van láthatatlan része is, az a talentumait elkölti, eltékozolja, jobb esetben csak elássa..
A hűség az élet legnagyobb ereje. Azért vagyunk hűségesek, mert Isten hűségesen szeret minket akkor is, ha mi Őt elvetjük. A hűség mindig értéket teremt, a hűtlenség pedig viszályt szít és romboláshoz vezet. Sokan elvetik a hűséget, pontosítva: a szabadossághoz hűek. De mit ér az erő, ha korlátok nélküli, s mit ér az út, ha sehová sem vezet? A hűtlenek korhű mottója ez: "Az út maga a cél." Sok ilyen jól hangzó "okosság" kergeti boldogtalanságba modern korunk emberét. Kihámozni az igazságot azoban csak segítséggel lehet, s az a segítség, ami mindig csak a jót akarja, s munkálja, az mindig felülről jön, a "Világosság Atyjától száll alá."
Mt 25,20-21
Akár súlymértékként, akár pénzértékként vesszük a talentumot - mindkét esetben óriási vagyont jelent, hiszen 35 kg ezüst vagy arany ára nem elhanyagolható mennyiség. Hogyan mondhatja tehát a példázatbeli úr: " Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál..."? Erre csak egy válasz lehetséges: ez a földi sok, az Isten világának kincseihez képest igen kevés...
A Mester példázatainak eme gyöngyszeme hallatán bizonyára mindannyian elgondolkodunk "talentumaink" felől: Hogyan is állunk velük? Mire használtuk kapott képességeinket? Megdupláztuk-e lehetőségeinket, amiket elénkbe adott a Gondviselés Istene vagy sem? Bizonyára van mi miatt sopánkodnunk... mert nem voltunk eléggé hűségesek azon, amink volt, pontosabban: amit kölcsönbe kaptunk! A példázat ugyanis az életünkről szól. Arról a csodáról, amit nem csodaként veszünk. Természetesnek vesszük, hogy vagyunk, hogy élünk ebben a világban, okként pedig meghatározzuk: az anyag (a csillagpor) mindig is ember akart lenni, hát kifejlődött azzá. (Nyilvánvaló, hogy ezt a kitalációt azoknak szajkózzák, akiket ebben a szellemi kiskorúságban kívánnak tartani.) Aki tudja, hogy létezik a mindent összetartó Erő, az aszerint él minőségi életet, aki pedig nem tudja, hogy a világnak van láthatatlan része is, az a talentumait elkölti, eltékozolja, jobb esetben csak elássa..
A hűség az élet legnagyobb ereje. Azért vagyunk hűségesek, mert Isten hűségesen szeret minket akkor is, ha mi Őt elvetjük. A hűség mindig értéket teremt, a hűtlenség pedig viszályt szít és romboláshoz vezet. Sokan elvetik a hűséget, pontosítva: a szabadossághoz hűek. De mit ér az erő, ha korlátok nélküli, s mit ér az út, ha sehová sem vezet? A hűtlenek korhű mottója ez: "Az út maga a cél." Sok ilyen jól hangzó "okosság" kergeti boldogtalanságba modern korunk emberét. Kihámozni az igazságot azoban csak segítséggel lehet, s az a segítség, ami mindig csak a jót akarja, s munkálja, az mindig felülről jön, a "Világosság Atyjától száll alá."
