(1Jn 3,1)

Nagyon nagy méltóság, nagyon nagy kitüntetés Isten gyermekének lenni. Nem egyszerűen azt olvassuk itt, hogy lássátok meg: regisztráltak titeket egy egyházközségben, amikor megkereszteltek - anyakönyvezve vagytok. Hogy most született egy státusztörvény, és ilyen vagy olyan lehetőségeitek lesznek. Vagy hogy lássátok meg, milyen nagy dolog, hogy valamikor döntöttetek az Úr mellett.
Az van itt, hogy lássátok meg - azaz figyeljetek rá, gondoljatok rá, örüljetek neki, csodálkozzatok rá, vegyétek nagyon komolyan, boldog szívvel -, hogy Isten gyermekeinek neveznek. Azé az Istené vagytok, aki nem magyar és nem román, nem református és nem katolikus, hanem a hatalmas, az egyetemes, a mindeneket megálmodó, teremtő Isten, aki nagyobb a mi szívünknél, nagyobb minden hitünknél, hitvallásunknál, dogmarendszerünknél. Nagyobb a te bűnödnél. Akire ez a szó is kevés, hogy: Isten. Ez a mi szavunk, a mi fogalmunk - ahogy a régi bölcsek mondták -: a véges gondolkodású emberé. A tér-idő-anyag világában élő emberé. Bármilyen hívő is legyen valaki, igazán nem foghatja be a végtelent.

Az Isten meghagyja magának az Ő Istenségét akkor is, hogyha gyermekei vagyunk. Ezért bűnös és bálványimádó rafinéria az, amikor az Istent be akarják szorítani egy-egy templomba, egy-egy felekezetbe, egy-egy kegyességi irányzatba. Vagy valamilyen képbe, mintha az asztalra tehetnék: "Itt az Isten, lásd meg, most már körüljártuk, most már mindent tudunk róla. Most már olyan könnyű benne hinni!" De Ő nem engedi magát megfogni. Ésaiásnál azt olvassuk, hogy "bizony, te elrejtőzködő Isten vagy" (És 45,15). Elrejtőzködött az Isten Jézusban a Golgotán, és mi elfordítottuk arcunkat előle (És 52,3), mert olyan ronda volt. Olyan gyűlöletes, olyan szörnyű, olyan esendő. Az egyház és a világ által arculütött. Olyan véres volt, mint az istálló falára szegzett denevér. Ég és föld között meztelenül kifeszítve. De Ő is az Isten.
Az Isten nem engedi magát megragadni és beszorítani az emberek által, de szívesen ad az Ő lényéből, az Ő Szentlelkéből az emberek szívébe egy kis adagot. Annyit, amennyit el tudunk hordozni.
(Szeverényi János)

Megdöbbenéssel figyelem a televízió adását, amint egy hindu ünnepen, a felvonulóktól jól elkülönített csoportra közelít a kamera. A férfiak erőteljes kézmozdulattal csapkodják meztelen hátukat egy-egy ostorral, ami véres sebeket ejt testükön. A lendület nem hagy alább, újabb és újabb csapásokat mérnek magukra.

Ekkor felidéződik bennem egy régebbi, hasonló szertartás Allah követőiről is, akik fanatikus mozdulatokkal, éles késekkel vagdalták önmagukat. De hallottam arról is, hogy bizonyos keresztyén szektához tartozók Nagypénteken – Krisztus szenvedését és halálát imitálva – keresztre függesztetik testüket. Az emberi elme az ön-büntetés számtalan egyszerűbb vagy éppen rafináltabb változatait találta ki istenének kiengesztelésére.

De miért ez az emberi vezeklés, önkínzás? Isten is ezt kérdezi a Bibliában: „…meddig vagdalod magadat?” (Jer 47,5). Meddig még az önkínzásnak, a bűnök miatti vezeklésnek ez az extrém, vagy hétköznapi formája? Vajon, az önsanyargató, a büntetési gyakorlatokkal talál lelke számára megnyugvást és békét? És melyik az igazi vallás, ami a kiengesztelés örömét megadja?

Hallottam egy találó választ erre a kérdésre: a bűnvallás.

Igen, tényleg az, hiszen Isten, készített Jézus Krisztusnak egy szenvedéssel teli földi utat, ami számára a kereszthalállal végződött. Ez a szenvedés és halál az ember bűne miatti, és az emberért való szenvedés és halál volt. Attól kezdve feleslegessé vált az Istennek más általi kiengesztelése. Az örök kiengesztelés megtörtént Krisztus halálával, ami bűnvallással, és a kiengesztelés elfogadásával megnyitja a megnyugvás és béke felé az utat.

Nem kell többé az embernek már vezekelni, és önmagát büntetni!

Budai Judit / Gyula


Keresztelő János, Jézusról:

„Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” (Jn 1,29)

Zsolt. 121,1


Szent ámulással

Ki a semmiből világot teremt,
bűneimet meg semmivé teszi,
AZ ÉN URAM A CSODÁLATOS ISTEN!
Szent ámulással hódolok Neki.