"Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben? Semmiben - válaszolták."
(Lk 22,35)
Rabja voltam; körülötte forogtak zavaros álmaim, éjjel-nappal a bűvkörében éltem, éreztem perzselését, mint lepke az ezer wattos égőt. Egy örökkévalóság múlva - hét perc, hét nap és/vagy hét év araszolt el közben? - csoda történt: megkaptam. Rajongtam érte. Aztán örültem neki. Később rá-rá néztem. Egyre ritkábban. Majd tökéletesen elfelejtettem. Egyszer az anyu szólt, hogy a port azért töröljem már le róla. Nincs nekem elég bajom? Teljesen felidegesített. Legszívesebben kidobtam volna, arra meg azt mondták: nem illik. Valósággal az agyamra ment, egyszer még bele is rúgtam.
Bizony, jó lenne már úgy élni, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a tárgyaknak! Mert akkor folyton csak velük foglalkozunk; pumpáljuk a biciklit, ragasztgatjuk a posztereket, szaggatjuk a farmernadrág térdét, jó ég, ez a cipő rajtam már legalább hat hetes!, vibrál a szemünk, zsibbad már az ujjbegyünk a távirányító gombjától, de azért csak hősiesen nyomkodjuk, tovább, tovább, még egy kis hangerőt...
Mikor is élünk, hogyan is? Mi az, hogy harkály, százszorszép, alázat, áldozat, borostyán, barokk? Azt mondod, más emberi lények is élnek rajtam kívül e földön? - Szöveg, barátom, szöveg. Seperj ki csak egyszer mindent a szobádból, a házadból: bankkártya-erszényt, tarisznya-válltáskát, puma-sarut, és nézd csak meg, milyen pompásan és következetesen felkopik majd az állad.
- Hacsak...
- Mi hacsak?
- Hacsak csoda nem történik. Jézus, szinte felelőtlenül, a legszükségesebb útravalók nélkül küldi el a tanítványait.
- Hát ez az! De elküldi, érted, elküldi, megbízást, munkát, feladatot, célt, értelmet, társakat: látomást ad nekik! Nem igaz, hogy útközben nem használtak ők alkalmanként erszényt is, táskát is, meg sarut is. Dehogynem. Ezek, mint valami szolgálatkész manók, mindig is előálltak, ha valóban szükség volt reájuk. De ők használták ezeket; hogy nem az erszény, táska, saru használta őket, hanem fordítva, az tuti.
- Ezért mondhatták, semmiben nem szenvedtünk hiányt?
- Ezért. Pontosan ezért. Meg a látomásért. Ami ugyanaz. Mert ha az Isten országának dolgaiban nem szenvedtek hiányt, ugyan miféle szükség szorongathatta volna őket? Mije hiányozhat még annak, akivel együtt jár a Herceg, mesés kincsek ura, aki szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk?
Az anyaméh gyümölcse: jutalom
- Írta: Dr. Erdélyi Judit
Orvosi gyakorlatom utolsó évtizedében sok keresztyén lánynak idéztem ezt a mondatot. Sokáig feltételeztem, hogy Isten népe közé a férfiak elköteleződni nem tudása miatt gyűrűzött be a világ jelenlegi szokása a házassággal és a gyermekvállalással kapcsolatban. Mert sok tanult és emancipálódott nőnek csak negyvenfelé jut eszébe; mégis csak szeretne gyermeket, legalább egyet… Mígnem hívő lányokkal orvosként találkozva kiderült, bizony, felütötte a fejét ez az „ej, ráérünk arra még” gondolat mind a férfiak, mind a nők között.
Így gyakran mondtam el a lányoknak, hogy Isten rendjében a biológia nem vesz tudomást a mai fiatalok elképzeléseiről. Az első gyermek szülésének optimális ideje ugyanis 22-25 éves kor között van. Ezt a tényt saját személyes példám is megerősíti.
Több mint 50 évvel ezelőtt, amikor az orvosi egyetemre jelentkeztem, magam is az úgymond emancipáció útját választottam. Bár orvosnak készültem, és 46 évig orvosként is dolgoztam, nem mondtam le a gyermekekről sem. Sőt, nem is kívántam nagyon halogatni az anyai hivatást. Az egyetem utolsó évében már férjnél voltam, és némi emberi megkötésekkel ugyan, de vártam a gyermekáldásra. Ma is előttem van egy délután, amikor már várandósan hazafelé baktatva a kórházból, azon ábrándoztam, nekem legalább négy gyermekem lesz majd…
Házasságunk első éve egybeesett az egyetem legnehezebb évével, az akkor még ún. cseléd- könyves évvel, amikor 2-3 hónaponként más és más szakmában tevékenykedve, folyamatosan vizsgáztunk. No, ez alatt még nem kívántam teherbe esni, s amit ez ügyben emberileg megtehettem, meg is tettem. Ám, ahogyan már végzett orvosként munkába álltam, jelentettem is Istennek, íme, itt az idő, jöhet a gyermek! Így is történt, már a következő hónapban áldott állapotban voltam.
Lehet, hogy akkor még úgy gondoltam, a gyermeket talán mégis mi csináljuk, vagy hogy Isten is úgy akarta („ha Isten akarja” helyett)? Ma már nem tudom. Az első fiamat 25 évesen szültem. Aztán következett egy szakvizsga, majd 28 évesen megszületett a második fiam. Ám a következő szakvizsga után már több gyermek nem érkezett, mi hiába is akartuk. Bőven 40 felett is még újra és újra reménykedtem, hátha kapunk még gyermeket, legalább egy lányt… Eddigre már megtanultam: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse: jutalom”.
Sok ráérős lánynak, főleg keresztyéneknek mondtam el a rendelőmben, ha nekem csak 30 évesen vagy később jutott volna eszembe, hogy gyermeket szeretnék, ma egyetlen gyermekem sem lenne…
„Egy nemzet, amely nem képes magát reprodukálni, nem érdemli meg, hogy létezzen” – mondta miniszterelnökünk, Orbán Viktor „Európa 2017” c. előadásában. Bár „a gyermek Isten ajándéka”, mégis igaz ez az állítás, az abortusz statisztikák világosan bizonyítják. Isten adja, adná, ha volna, aki fogadja…
Zán Fábián Sándor, kárpátaljai református püspök különös ötlettel állt elő a reformáció 500. évének megünnepléséhez. Elindította a „Reformáció gyermekei” programot, mely szerint a református családok egy-egy gyermek vállalásával ünnepeljenek, letéve ezzel voksukat nemcsak a múlt és jelen, de a jövő mellett is.
„Íme, az Úr öröksége a fiak, és az anyaméh gyümölcse: jutalom.” (Zsolt 127,3)
HAGYATÉK
A több mint kilencven éves Zsuzsika néni lelkesen mesél élete nagy boldogságáról, a Jézussal való találkozásról, a benne nyert új élet öröméről, a szolgálat szépségéről, a fáradsággal, kétségekkel megharcolt döntésekről, veszteségekről, s a jövőbe vetett reménységéről, így a halálra készüléséről is.
Tudja Gyuszi! – mondja ragyogó szemekkel – Egy hívő emberről olvastam, hogy a halálát követően a hagyatéki leltározó az ágya mellett egy értékes perzsaszőnyeget talált, rajta két lyukkal, amit a térdeivel koptatott ki. Ha utánam is felmérik egykor az örökséget, itt nem sok használhatót találnak majd, ami közt ott lesz az én kopott szőnyegem is.
lejegyezte: dr. Mikolicz Gyula / Pécel
„Az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak kiáltásán.” (Zsolt 34,16)
Ülünk a budapesti 160-as jelzésű autóbuszon, úton a Batthyány téri végállomás felé. A hangosbemondó segít eligazodni, tájékozódni, hol is tartunk, melyik megálló következik: „Margit híd, budai hídfő, végállomás következik.” Micsoda? Hiszen még messze vagyunk attól! Aztán még vagy háromszor-négyszer ismétli a szöveget, amikor is rájövünk, hogy nem végállomást mond, hanem HÉV-állomást.
Vajon nem így vagyunk néha (vagy sokszor) a Bibliával is? Olvasunk egy összefüggéséből kiragadott igeverset, és félrehalljuk Isten üzenetét. Jó, ha időben rájövünk a tévedésünkre – mint ahogy jó, hogy nem szálltunk le előbb, csak a célállomáson, az igazi végállomáson.
Jézus: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha örökké, és senki sem ragadja ki őket a kezemből.” (Jn 10,27-28)
Tudja Gyuszi! – mondja ragyogó szemekkel – Egy hívő emberről olvastam, hogy a halálát követően a hagyatéki leltározó az ágya mellett egy értékes perzsaszőnyeget talált, rajta két lyukkal, amit a térdeivel koptatott ki. Ha utánam is felmérik egykor az örökséget, itt nem sok használhatót találnak majd, ami közt ott lesz az én kopott szőnyegem is.
lejegyezte: dr. Mikolicz Gyula / Pécel
„Az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak kiáltásán.” (Zsolt 34,16)
Hallani és érteni
Írta: Előd Erika Ülünk a budapesti 160-as jelzésű autóbuszon, úton a Batthyány téri végállomás felé. A hangosbemondó segít eligazodni, tájékozódni, hol is tartunk, melyik megálló következik: „Margit híd, budai hídfő, végállomás következik.” Micsoda? Hiszen még messze vagyunk attól! Aztán még vagy háromszor-négyszer ismétli a szöveget, amikor is rájövünk, hogy nem végállomást mond, hanem HÉV-állomást.
Vajon nem így vagyunk néha (vagy sokszor) a Bibliával is? Olvasunk egy összefüggéséből kiragadott igeverset, és félrehalljuk Isten üzenetét. Jó, ha időben rájövünk a tévedésünkre – mint ahogy jó, hogy nem szálltunk le előbb, csak a célállomáson, az igazi végállomáson.
Jézus: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha örökké, és senki sem ragadja ki őket a kezemből.” (Jn 10,27-28)
"Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!
Hozsánna a magasságban!"
Hozsánna a magasságban!"
Máté 21,9
Pálmaág
Megrészegülve kiabál a nép,
zeng a "Hozsánna a Dávid Fiának!
Virágvasárnap leteszem Eléd
ezt a szívemben őrzött pálmaágat
én is, a fáradt ember, aki vár,
a Golgotát is ismerő zarándok,
s követlek Téged, hallgatag Király,
KI minden bűnöm látod, s megbocsátod.
MEGVÁLTÓ JÉZUS KRISZTUS!
TE, KI a királyok Királya vagy, nem szorulsz a mi ünneplésünkre s nem is tőlünk, hanem a királyiszéked körül állóktól veszel erőt és gazdagságot, és bölcsességet és hatalmasságot, és tisztességet és dicsőséget, és áldást. Mégis hadd törjön fel szánkból is a hozsánna, a hálaadás, hogy követhetünk Téged s megérkezhetünk egyszer a Te országodba, amely nem e világból való.
Ámen.
TE, KI a királyok Királya vagy, nem szorulsz a mi ünneplésünkre s nem is tőlünk, hanem a királyiszéked körül állóktól veszel erőt és gazdagságot, és bölcsességet és hatalmasságot, és tisztességet és dicsőséget, és áldást. Mégis hadd törjön fel szánkból is a hozsánna, a hálaadás, hogy követhetünk Téged s megérkezhetünk egyszer a Te országodba, amely nem e világból való.
Ámen.
